Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 23. szám

Kassák Lajos: Egy ember élete (10., befejező közl.)
Regény

Hetek multán újból fölmentem Osváthoz. Közben az volt az érzésem, elolvassa benyujtott verseimet s majd értesit, valami módon tudtomra adja, hogy az írásaim tetszenek neki és minden el van intézve. Vártam, amíg el nem fogyott a türelmem. Aztán meggondoltam, ha nem jelentkezik, akkor elszántan én kopogtatok be hozzá.

Hidegen, majdnem elutasitóan viselkedett.

- Elolvastam az írásait, kétségtelenül van bennük tehetség, de nem nekünk valók. Faragatlan, nyers dolgok, még mindig nem azok, amiket a Nyugat közölhetne.

Álltam előtte és vártam, hogy még mondjon valamit. Kínos pillanatok voltak s ő csak nem akart megszólalni.

- Kérem, Szerkesztő ur, a Renaissance leközölte azokat a dolgokat, amiket vissza tetszett adni.

- Ez az ő dolguk, fiatal barátom. A Nyugatot itt szerkesztik, a Renaissanceot pedig ott valamelyik utcában.

- Kérem szépen.

- Isten vele.

Mint, akit megvertek, úgy botorkáltam ki az ajtón. Szerettem volna láthatatlanul végigmenni a folyosón, de hogyan csináljam? A kiadóhivatal ablakai előtt kellett elmennem s az udvar felé fordultan ott állt Ady, Karinthy és még néhány ismeretlen ember.

Rohadt, vacak mesterség, gondoltam. Milyen mértékkel mér ez az ember s mivel bizonyíthatná be, hogy az ő mértéke helyes. Úgy bánik velem, mintha valamiért haragudna rám. Nem vagyok közülök való, jó, én ezt tudom, de azért nekem is megvan a jogom ahhoz, hogy az írásaim nyomdafestéket kapjanak. Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy engem egyszerűen félre lehet állítani. Harc ez, ha nem megy máskép, meg fogom harcolni.

Egy Aczél Pál nevü fiatalemberrel ismerkedtem meg ebben az időben. Ganz-gyári hivatalnok s azt mondja, hogy írni is szokott. De nem költő, esztétikusnak és drámaírónak készül. Keveset írt, de sokat olvas.

- Most Ibsent és Strindberget tanulmányozza, - mondja. - A polgári dráma két mestere. Ismeri őket?

- Valamennyire. Valamit már olvastam és láttam is tőlük. A Tháliában játszották.

Az Andrássy-ut egyik padján ültünk. Aczél Pál kényelmesen hátradült, egyik lábát átvetette a másik térde fölött.

- Jó kis társaság volt, de távolról sem az, akire én gondolok. Arra gyüjtöm az erőt, hogy egy új színházat csináljak. Ha külföldön élnék, akár már holnap is megcsinálhatnám. De itt, igaza van Adynak, itt, ebben a gatyás, bamba társaságban. Itt még a legjobbak is analfabéták. Osvátnak mutattam néhány dolgomat, nagyon tetszettek neki, de azt mondta, még nem időszerűek.

No, ez hazudik, gondoltam magamban. Én csak kétszer beszéltem Osváttal, de ahogyan ez most leadja a dolgokat, azok igazán nem jellemzőek rá. Úgy beszél, mintha Osvát roppantul meg lenne tőle hatódva, mintha kéziratért könyörögne hozzá s mikor kegyesen ad neki valamit, akkor ő nem meri lehozni. Fél, hogy fölfordul tőle a világ.

- Ilyen szibarita lélek az az Osvát? - kérdeztem.

- Nem mer ujjat húzni a többiekkel. A Thália megbukott és ő most már azt hiszi, hogy minden a dugábadőlt. De nekem van időm várni. Elhatároztam, hogy komolyan csak harminc éves koromban kezdek dolgozni. Az is lehet, hogy csak franciául vagy angolul fogok írni. Shakespeare hazája más föld, mint ez a szemétdomb itt.

- Olyan jól tud angolul és franciául, hogy ezeken a nyelveken fog írni?

- Még nem tudok, de ez csak energia kérdése. Ha én valamit elhatározok, annak mennie kell.

- Mért nem határozza el, hogy Osvát elfogadja a dolgait?

- Mondtam, hogy el van ragadtatva tőlük, csak gyáva. Az ilyen emberrel nem érdemes viaskodni.

Nem tudtam, hibbant-e egy kicsit ez az ember, vagy talán csak azok közül való, akiket zseninek szoktak nevezni. Azt mindenesetre látom, hogy ő zseninek tartja magát. Ez is jó, gondoltam. Boldog ember az, aki így meg van elégedve önmagával. Engem egészen más fából faragtak. Nemcsak másokat nézek meg szigorúan, de önmagamnak is kritikusa vagyok. Szigorú és elégedetlen vagyok önmagammal szemben is. Nem veszem túlságosan komolyan, amit ez az ember beszél. Elismerem, hogy többet olvasott, mint én, bizonyos dolgokban tájékozódottabb s ennyiben érdemes együtt lenni vele.

Nietzscheről és Weiningerről is szó kerül. Az ő írásaikból is olvastam már, tetszenek nekem, sokban közel is állanak hozzám. Ezeknél az íróknál jobban otthon voltam, mint Aczél. Az individualizmusról és kollektivizmusról vitatkoztunk. Zarathusztrából idéztem és kinyiltak előttünk a perspektivák. Sokszor üldögéltünk így az Andrássy-uti padokon. Jolán is hozzánk csatlakozott s így hármasban olyanok voltunk, mint a vándorok, akik mozdulatlanul is messze idegen világokon át vándorolnak önmagukban.

Ebben az időben ilyen versek születtek meg bennem:

Utolért a sorsom: bús paraszti vég.
S ki halk koldusa volt a napos nyaraknak,
Fehér ágyat hült vágyaim havaznak,
Ó, mélységes ür, hulltak-e így beléd?

Míg árva lelkem kék csillagokba nyúl,
Egy őszi féreg házát belefúrta,
Így hull el, ki lelkében ül vasútra,
Mert az indulástól nincsen visszaút.

Ó, nézd, hogy botlik télbe a fejem,
E görnyedt szekere sok férfibúnak,
Mit véges uccák végtelenbe húztak.

Most én vagyok az élet ejtett bárdja,
Ki fölcsomózza rozsdavert vasára
Szerelmesének vágyó két szemét.

Aczél Pál szerette és dícsérte ezeket a verseket és megbecsült értük, mint ahogy a többi fiatal író is megbecsült és elfogadott engem. Egyre gyakrabban kerültem össze fiatalemberekkel, akik maguk is érdekes dolgokat írnak vagy érdekesen és lelkesülten tudnak beszélni az irodalomról.

Galantai Gyula könyvkereskedésében volt az a szent hely, ahol össze szoktunk jönni. Valóban szent volt ez a hely, ócska, szemetelő könyvekkel megrakott zsinagóga, ahol szörnyű rémregények s a fiatal írók szörnyű termékei között zsivajogtak a hosszúhajú, kiéhezett és örökké pénztelen titánok. Galantai bácsi úgy élt köztük, mint pásztor a különlegesen összeválogatott állatai között.

- Öcskös - mondta. - Egy nadrággombot sem ér az egész irodalom. Ha egyszer csizmatalpban, vagy libazsírban utazhatnék, többé le se köpném ezt a bagázst.

Jól van, gondoltuk magunkban, csak szónokolj, öreg, hiszen ebből senkinek semmi komolyabb baja nem származhatik. Mi tudjuk, hogy nyáron jó hűs, télen pedig jó meleg van ebben a boltban. S ide bejárnak mindazok, akik azt hiszik magukról, hogy holnap fönt lesznek a fórumokon, hogy holnap az ő könyveiktől szédülnek meg a sovány irodalmi hisztérikák, hogy holnaptól kezdve nehéz pénzek nyomják majd a markukat anélkül, hogy ezért műhelybe vagy irodába kellene járniok.

Mint a többiek, én is fölfedeztem ezt a helyet. Csak úgy vakon, szagra talált be ide az elhivatott lélek és éppen jó pihenő volt ez a dzsungel a Newyork és Meteor mellé. Voltak, akik nemcsak hüsölni vagy melegedni jártak ide, hanem lopni is benéztek. Az érdekesebb könyvek láthatatlanul eltüntek a zsebeikben s nemsokára elkerültek valami más antiquáriushoz. Én nem loptam, a könyvek nem tudtak olyan rossz utakra csábítani, mint valamikor a galambok. A könyvek csak arra kellettek nekem, hogy kiolvassam őket s nem azért olvastam, hogy szórakozzak, hanem azért, hogy tanuljak. A könyvek barátaim és ellenfeleim nekem. Voltak, akik nevettek rajtam, hogy minden vacakba beleásom magam.

- A Nyugat jó lap, de úgy érzem, abból kevesebbet tanulhatok, mint a Pesti Hirlap novelláiból.

Ezt nem értették, pedig én egész érthetőnek tartottam.

A Nyugatból azt tanultam meg, hogy mi mindent szabad egy írónak. A Pesti Hirlap tárcáiból pedig azt, hogy mint nem szabad elkövetnie egy írónak. Ez a negatívum nálam pozitívummá változott át.

Ekkorjában szaporán írtam a novellákat s hittem, a Pesti Hirlapnak köszönhetem, hogy nem követtem el azokat a gyatraságokat, amikkel az ő tárcáikban naponta találkoztam.

Barátaim közül senki sem írt olyan novellákat, mint én. Keserű, nyers dolgok voltak ezek. Nem olvasmányim visszatükröződései, hanem magamból fölásott, néha idomtalan, de mindig kemény anyagból készült, keményen megdolgozott alakzatok.

Ezekből az írásaimból is megmutattam egyet-kettőt Osvátnak és ő ezeket is visszaadta.

A Független Magyarországba, az Egyetértésbe és a Népszavába dolgoztam.

Mikor «Halott a Dunán» című novellámat Osvát visszaadta, merész lépésre szántam el magam, fölvittem az Az Ujsághoz. Olyan lap volt ez, amelyről tudtuk, hogy a fiatal generáció előtt zárva van a kapuja. De mindegy. A dac és a magam igazolni akarása dolgozott bennem. Azt kívántam, hogy írásaim olyan helyeken jelenjenek meg, ahol szemet szúrnak Osvátnak, ahonnan állandóan és kényszerítően figyelmeztetik őt rám. Kóbor Tamás, Bródy Sándor, Biró Lajos és hasonló rég elfogadott emberek dolgoztak az Az Ujság tárca-rovatába. Gondoltam, őközöttük föllépni megbecsülés és elégtétel lenne a számomra.

Fölmentem a szerkesztőségbe, a szolga Szilágyi Gézához küldött.

- Tessék csak a Doktor úrhoz vinni - mondta. - Az ilyesmiket ő szokta elintézni.

A folyosón balról volt Szilágyi szobája. Kopogtattam, beléptem s egy zömök, feketebajuszú ember előtt álltam.

Bemutatkoztam.

- Ön az? - kérdezte Szilágyi, fölállt a székről és kezet fogott velem. - Olvastam a verseit a Renaissanceban, szépek voltak s tudom, hogy másnak is tetszettek.

- Novellát hoztam, kérem.

- Hagyja csak itt, egy hét mulva jelentkezzen ismét. Addigra elolvassuk.

- Szó lehet arról, kérem, hogy az Az Ujságban megjelenhessen az ember?

- Édes fiam, hogyan tudjam én ezt előre megmondani?!

Este összejöttem a barátaimmal a kávéházban, de az Az Ujságnál tett látogatásomról hallgattam.

Már maga az a tény, hogy fönt voltam a szerkesztőségben, ösztönzőn hatott rám. Amennyire tovább jutottam kifelé, egyben annál közelebb jutottam önmagamhoz is. Nem voltam kishitű, a többiek állandóan azon sírtak, hogy visszaadják a dolgaikat s így megakasztják őket fejlődésükben. Ebben nem hittem, de tagadhatatlanul jól esik az embernek, ha kinyílnak előtte az utak s azt mondják neki: Fuss, ha kedved és erőd van hozzá. Az íráshoz tehetség és a tehetségbe vetett bizalom szükséges. Bíztam magamban nem elragadtatással, de rendületlen hittel.

Egy hét múlva fölmentem Szilágyihoz.

Az első pillanatban, mintha nem ismert volna meg, tétován kérdezte:

- Mit parancsol, uram?

- A novellám miatt...

- Igen, igen már emlékszem. Tessék Sajó úrhoz fordulni, a szemben lévő szobában.

Sajó úr szemüveges, kövér ember, únottan várja, hogy elmondjam, mint kívánok tőle. Fölállt és keresgélni kezdett a falnak támasztott polcokon.

- Nincs. Hiába keresem, nincs itt. Valószinűleg már eldobtuk.

- De kérem, nekem csak ez az egy példányom volt belőle. - Furcsa kétségbeesett ábrázattal nézhettem rá, nem tolt ki a szobából, úgy tett, mintha valamin gondolkodna.

- Tessék várni, megérdeklődöm Ágai dr. úrnál.

Bement egy másik szobába, néhány pillanat mulva visszajött, kedélyesen mosolygott s felmutatta az írásomat.

- Megvan uram! Azt hittem, már eldobtuk, ez így szokott történni. Ezt azonban Ágai doktor úr elfogadta. Tessék aláirni a nyugtát.

A nyugta negyven koronáról szólt s amíg a nevem aláírtam, Sajó úr azt mondta:

- Ez a honorárium később emelkedni fog. Öntől már olvastam írásokat, örülök neki, hogy ez tetszik Ágai doktor úrnak.

A kávéházban hitetlenül hallgatták meg elbeszélésem. De semmi kétség, igazat mondtam s úgy éreztem, anélkül, hogy mozdulnék, valami láthatatlan lépcsőfokon emelkedem előttük fölfelé. Kölcsön kértek tőlem és adtam. Én sohasem kértem tőlük, de most szívesen adtam, hiszen ez azt jelenti, hogy én nem kisebb, talán nagyobb is vagyok náluknál.

Egyre kevesebb verset írtam. A próza szebb és nagyobb föladattá vált előttem. Nem kellett furcsa, nyakatekert históriákat kitalálnom, olyan voltam, mint egy anyaggal telezsufolt szekrény, csak magamba nyulok és megvannak a témáim, szomorú és mélységes emberi történetek.

- Szeretnék regényt írni, - mondtam egy nap Jolánnak.

- Regényt? Azt hiszem, te még ahhoz fiatal vagy.

- No majd meglátjuk.

Tele voltam mondanivalókkal, nyugtalanul, lógós, nehéz fejjel kószáltam az utcákon, vagy hazamentem napközben is, lefeküdtem és elaludtam mélyen, mint az álomkóros. Csakugyan, mintha betegség lepett volna meg. Sem a barátaim, sem Jolán mellett nem éreztem jól magam. Nem bírtam el valamit abból, ami van, vagy lecsillapíthatatlan vágyakkal kívánkoztam valami után, ami nincs. Végre is nekiültem dolgozni.

«Misilló királysága» címen kezdtem el a regényt. Valahonnan messze, gyerekkori emlékeimből bukkantak elő a figurák. Sok történetből kevertem ki egyet-egyet, sok figurából állítottam össze regényem alakjait. Elgondolásban sem volt meg bennem a történet annyira, hogy tudtam volna, hogyan fog az lefolyni, milyen elemek vegyülnek el benne, hol éri el csúcspontját és hol kell bezárulnia. Mintha nyugodalmasan folyóvízre egy szál deszkát vetettem volna, ráültem s hagytam, hogy a folyó vigyen magával a tenger felé. Egyik mondat szülte a másikat, egyik alak előhozta valahonnan a homályból a másikat.

Ha egy-egy fejezettel elkészültem, kimentem a családhoz a konyhába és fölolvastam nekik. Eleinte csak úgy hallgatták, mint ahogyan egy közömbös néző nézi az előtte lejátszódó eseményt. Csak nézi és nem válik részesévé. Később aztán fölfigyelt a család s már nemcsak hallgatták, hanem hallották is és fölfogták a történetet. Az alakok rokonszenvessé vagy ellenszenvessé nőttek előttük, a történet alakulása úgy érdekelte őket, mint ahogyan az a történet érdekel bennünket, amelyben mi is résztvevők vagyunk. Ha valahol nem úgy történtek a dolgok, ahogyan azt ők előre elképzelték, akkor keményen pörbe szálltak velem.

Misilló, a sánta paraszt, minden gonoszsága mellett is szimpatikus volt előttük.

De azért azt is szeretnék, ha az asszony minden baj nélkül összekerülhetne a katonalegénnyel.

És a többi alakhoz is, mindegyikhez volt valami megjegyzésük, mindenikben hiányoltak még legalább egy adag jóságot.

Nem volt könnyű a dolgom. Nem könnyen ment, hogy a regény figuráit összetartsam. Mintha eleven ördögök lennének, szét akartak futni a fejemből, nem akarták kimondani azt, amit én éppen helyesnek találtam volna s most még a család is közbelépett, az ő akaratuk és kívánságaik ellen is küzdenem kellett.

Egy időre aztán magamra hagytak.

Nagy pörölés és lárma volt a konyhában. Kimegyek és látom, mintha fölfordult volna a ház. Terus az ajtóban áll futásra készen, a többiek össze-vissza beszélnek s valamennyien, mintha őrá akarnának rátámadni.

- Óh, Istenem, ez a szégyen! Megint ez a szégyen, én rajtam.

- Mi baja van - kérdezem Anyámtól. Integet, hogy menjek be.

- Semmi, ez nem rád tartozik.

- Azt mondod, hogy vérszegény vagy? A vérszegénységtől lettél ilyen kövér?

Terus nyugodtan feleli:

- Ha nem hiszi, nem tehetek róla!

- De mi az, hogy vérszegény vagy?! Azt magyarázd meg nekem, mi az, hogy vérszegény vagy?!

- Voltam orvosnál és az is azt mondta, hogy vérszegény vagyok.

Nemsokára bejött hozzám Anyám, leült az asztal másik végébe, várta, hogy befejezzem az írást.

- Tudod mi történt azzal a lánnyal?

- Sejtem.

- Ilyen gyalázatos kutya! De a Jolán is az oka ennek. Nem tudta ő, hogy hova viszi azt a lányt?

- Ne beszéljen, Mutter. Nagyon jól emlékezhetik rá, hogy ő akkor megmondta. De maguk valamennyien csak a pénzre gondoltak.

- Istenem, hát ki is gondolt volna az ilyesmire!

- Kitől lett másállapotban?

- Hát kitől? Elárul ez egy kukkot is?! Azt mondja, hogy vérszegény. Istenem, ilyen lónak nézi a saját anyját?

- Jolán se tudja?

- Azt mondja, valami festőkölyöktől. Óh, Istenem, Istenem.

Fölkeltem, odamentem hozzá s rátettem a kezem a vállára, hogy megvígasztaljam.

- Nem baj, Mutterka! Majd csak ezen is túl leszünk.

Olyan ez a komoly idős asszony, mint a gyerek. A harag egyszerre átváltozik benne megbocsájtássá.

- Jól van, - mondja. - Jól van, hiszen én nem esek kétségbe.

Nem szólok többet. Érzem, már nem igen van szüksége idegen segítségre. Elintézi ő egyedül is a bajokat.

Odaállok az ablakhoz s a dudoros, rosszul öntött üvegen át kinézek az estébe.

A villamosok kék szikrái pattognak a levegőben.

Ott messze, a járó-kelő, idegen embereken túl, látom az Anyámat. Valami idomtalan terhek alatt halad hegyeken és völgyeken át.

 

19.