Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete (8)

Kassák Lajos: Egy ember élete (8)
Regény
16.

Maradt minden a régiben. Az az érzésem, kátyúba ragadtam be, nyakig vagyok az iszapban, erőlködöm, hogy kijussak belőle, csapkodok a karjaimmal és egyre jobban belegabalyodom. Ma még csak jó. Ma még megvagyok pénz nélkül, barátok és segítőtársak nélkül, de mi lesz velem, ha fáradság lep meg, ha elundorodom ettől a hiábavaló küszködéstől? Hosszú útat tettem meg idáig és még sehol sem vagyok. Nem jelent semmit, hogy verseimet kinyomatják a lapokban és az sem, hogy cikket írtak rólam. Talán nem is errefelé kellene keresgélnem. Ha megmaradtam volna a gyárban, már régen előmunkás, talán vicemester is lennék. Megnősülhetnék, külön lakásban laknánk és gyerekeink lennének. A magamfajta embereknek ez a sorsuk és én valahogyan kicsúsztam ebből a vonalból. A mult nagyon is mögöttem maradt, nem vagyok folytatása semminek s talán kezdete sem vagyok semminek.

Most a dívánon ülök, Jolán az ágyban fekszik betegen. Furcsa, halálos betegségben. Hiába gondoltam el százszor is, hogy magtalan, az asszonyokra nézve veszélytelen vagyok, megint ez az asszony is bajba került miattam. Másállapotba lett s aztán csinált valamit. Házilag, primitívül, mint ahogyan azt a kültelek asszonyai csinálni szokták maguknak. Félnek a gyerektől és pénztelenségükben és gyávaságukban eljegyzik magukat a halállal. A jövendő kis emberke elpusztul s ha csak a véletlenségek nem segítenek rajtuk, akkor ők is elpusztulnak.

Napok óta fekszik. Egyre erősebben vérzik, sápadt, mint a viasz, hidegek a kezei, nem akar enni s ha mégis megkóstol valamit, úgy jön belőle vissza, mint ahogyan lenyelte. Az asszonyok ügyeskednek körülötte, de mindez nem használ semmit.

Végre is Bagó pénzt szerez valahonnan s Anyám elszalad az orvosért.

Szakállas idősebb úr, nagyító szemüveggel, arany óralánccal a hasán, egyik kezében óra van, a másikkal megfogja a beteg pulzusát.

- Ha még egy órát várnak vele - mondja -, hiába jöttem volna. Micsoda barbárság ez, micsoda kegyetlenség. - Aztán levetette a kabátját, nekigyürkőzött és dolgozni kezdett a beteggel.

Leejtett fejjel a dívánon ültem és nem mertem fölemelni a tekintetem. Hallottam, hogy vizet hoznak be, Anyám sóhajtozón jön-megy, az orvos valamit csinál Jolánnal s erősen, hangosan szuszog, mintha terheket emelgetne. Jolán egyhangú, hosszú kitartással nyöszörög. Nem kiált és nem csinál jelenetet. Szeretnék odamenni hozzá és megsimítani az arcát, megfogni a kezét, úgy, ahogyan ő azt szereti. De nem tehetem. Nem akarom elárulni, hogy én vagyok a gyilkos. Csakugyan úgy érzem magam, mintha valami szörnyű nagy bűnt követtem volna el. Halálos merényletet az ellen, aki a legközelebb van hozzám. Aki mindenét megosztja velem és éppen olyan nehéz a sorsa, mint az enyém.

Anyám megkérdezi:

- Mi lesz vele, doktor úr? Szerencsétlen egy asszony.

- Barbárság - ezt már hallottam az orvostól s bánt is ez a dorgáló fölényesség. De lehet, hogy nem rosszaság ez nála, nincs egyéb kifejező szava, hiszen ő is itt él kint a kültelken. Hiába van az arany óralánca, aranykeretes szemüvege, nem olyan orvos ő, mint a gazdagok orvosai. Nálunknál talán különb, de önmagában szegény, gyámoltalan ember. Készen van a vizsgálattal s megenyhültebben mondja: - Ha még egy órát várnak vele, akkor most minden későn lenne. Alig van egy deci vére.

- Mit csináljunk vele? - nyöszörögte Anyám.

A doktor felém fordul és parancsolóan rendelkezik:

- Szaladjon le, fiatalember, és kerítsen két téglát. Hozzon föl két téglát és tegyék ide lábtól az ágy alá. A betegnek úgy kell feküdnie, hogy a felső teste alacsonyabban legyen, mint a lábai. Különben estig elvérzik.

Szerettem volna hallani Jolán hangját, kívántam, hogy mondjon valamit, valami biztatót felém, önmagáról. Odapillantottam, a szemei le vannak csukva, szájaszélei fehérek és a fekete, loknis haja gyűrötten, elkuszáltan hever a vánkoson.

Szó nélkül kimentem. Lent majdnem futva kiértem a Dunapartra. Hol vegyek téglát? Istenem, két téglát! Kapkodtam a fejem s idegesen megindultam erre is, arra is. Ócska viskók voltak itt a parton, düledezők és olyanok, amelyek már bedőltek. Odamentem az egyik falhoz, kiszakitottam belőle két téglát és szaladtam visszafelé.

Az orvos már elment. Megemeltem az ágy végét s Anyám a két téglát alátette a lábak alá.

- Mit csináltok? - nyöszörögte Jolán. - Mért dobtok be a gödörbe?

- Nyugodj meg - mondtam neki -, az orvos azt mondta, hamarosan rendben lesz az egész.

- Csókolj meg, Kasi. Ne menj el tőlem, lehet, hogy nemsokára meghalok.

Anyám erőltetett könnyedséggel biztatgatta:

- Dehogy hal meg, fiatalasszony. Az asszony rosszabb, mint a macska, többet kibír az az állatnál.

A gyerekek kint játszottak, nem volt szabad bejönniök a szobába.

Egyedül maradtam Jolánnal, ő elaludt, én visszaültem a dívánra.

Lassan, nyomasztó terhekkel múltak el fölöttünk az órák.

(Folyt. köv.)