Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 18. szám · / · Figyelő · / · Amerikai irodalom

Reményi József: «Sanctuary»
William Faulkner regénye

A New York Times, a Baltimore Sun s egyéb számottevő amerikai ujságok szinte fegyelmezetlen lelkesedéssel írtak William Faulkner «Sanctuary» című regényéről. Az egyik kritikus irodalmi jelentőségét Hermann Melville «Moby Dick»-jével hasonlította össze; mások azt írták, hogy «Sound and Fury» című regénye óta ez a legkülönb munkája. Faulkner negyven felé jár, a délen lakik, állítólag farmer (de ez a kiadó romantikus hazugsága is lehet), viszont bizonyos, hogy a Sinclair Lewis-Sherwood Andersen irodalmi nemzedék óta nem volt amerikai szépíró (ebben az esetben a szónak majdnem perverz íze van), aki annyira rászolgált volna a figyelemre, mint a «Sanctuary» írója.

Mi a legjellemzőbb tulajdonsága? Megdöbbentő. Képzelete, megfigyelő ereje, vérmérsékletének alkotásban kifejezett szinösszetétele, az élmények formába sűrített hangsúlyozása a szörnyűség érzését váltja ki. Nem akar megijeszteni, de ijesztő. Amerika, legalább is az irodalmi Amerika, régen letért a naiv optimizmus kétszínűen egyenes útjáról. A mai amerikai írókban több a hányinger, mint a szépség közhelyes vágya. Ezeket a sorokat Provincetownban gépelem, az amerikai írók és művészek kolóniájában, s akikkel találkozom, azoknak javarésze a gint és whiskyt azzal a durva mohósággal önti magába, mint ahogy valamikor a francia írók és költők az abszintet ravaszul itták. A tőlem balra eső szobában lakott esztendőkkel azelőtt Eugene O'Neill; házigazdám, itteni halász, puritán úttörők leszármazottja, csak arra emlékszik, hogy Eugene O'Neill ivott és arca dühöt és komorságot fejezett ki. A whisky, s mostanában az italcsempészek whiskyje, nyomasztólag hat az emberre; kiváltja a szomorúság fintorát a szomorúság költészete helyett.

Faulkner regénye úgy hat, mintha a bootleggerek alkoholjába mártott tollal íródott volna. Háttere Tennessee, a dél, a baptista egyház, az italcsempészek Eldorádója, a műveletlen politikusok eliziuma; alakjai perverzek, nyersek, faragatlanok, összeférhetetlenek, kicsinyesek, lelki szempontból púposak. Ha gyöngédek s megértők, akkor kivételesek, s kivételességük majdnem azt a látszatot kelti, mintha az egészség betegség lenne, s a betegség a természetes, az elkerülhetetlen állapot.

A regényben tulajdonképpen csak annyi történik, hogy egy Popeyenek nevezett italcsempész, aki nemi életében tehetetlen, ennélfogva minden más cselekedetében deformált, nyavalyás s néha részvétet keltő képzeletének kielégülésére a maga módján visszaél egy 17 éves diákleánnyal, akit bordélyházban helyez el. A leány apja bíró, testvérei tekintélyes emberek; a leány, Temple Drake, önuralmat egyáltalán nem ismer, s amikor végre egy ügyvéd segítségével kikerül lehetetlen környezetéből s apja elviszi Párisba, az az érzésünk, hogy a whiskynek jobban örül, mint a Luxembourg-parknak. Ez a mesterkéltnek látszó, de művészi erővel szuggerált förtelmes eset módot ad az írónak arra, hogy a dél széteső életének belső romlottságát feltárja az olvasó előtt. A polgári, félig gentryelem tekintély- és hírnévtisztelete bonyolultan beleszövődik a Mrs. Warren-szerű nők foglalkozásának ruganyosságába. Egy züllött tengerészőrmester, akit végül - ártatlanul - meglincselnek, szeretője, aki többet tűr el, mint amennyit az átlag emberi képzelet felfogni képes, egy ügyvéd, akitől felesége elvárja, hogy szeszélyeinek rabszolgája legyen, s aki, tökéletesen érthető, ámbátor érthetetlennek látszó igazságszeretetből megvédeni igyekszik a gyilkossággal vádolt tengerészőrmestert, s majdhogy maga is a lincselésnek áldozatul esik, egy virginiai egyetemi diák, aki naponta háromszor lerészegszik s közvetett oka Temple Drake lezüllésének, egy állami szenátor, a képmutatás s pénzmohóság röfögő megszemélyesítője, a néger gyilkos, aki közvetlenül a kivégzés előtt is spirituálékat énekel s a pokolba is vallásos hevülettel megy, s végül maga Popeye, akit egy kisvárosban felakasztanak, mert megölt egy rendőrt, - mindezek az alakok, jórészt gennyes figurák, rémültséget, teljes céltalanságot árasztó levegőt teremtenek maguk körül. A regény végén feltesszük a kérdést: a művészi teljesítményen kívül, amely elvitathatatlan, mi az értelme ennek az alkotásnak?

A kérdés válasza, hitem szerint, rámutat a regény legnagyobb lélektani fogyatékosságára: az alakok Dosztojevszkij bizonyos hőseinek rémületét szuggerálják, ám lelkiségük apokaliptikus távlata nélkül. Nevezzük őket bűnösöknek, de bűneik kizárólag materiálisak; nem érezzük, hogy az élet magasztosságát, szentségét sértik meg, csak azt, hogy piszkuk feltárul a világ előtt, anélkül, hogy ennek akár ők, akár a világ különösebb jelentőséget tulajdonítana. Mintha sárba lépnénk, amelyről nem érezzük, hogy a föld miszticizmusához köze van; mintha mocskos vízben úsznánk, s eszünkbe sem jut, hogy esetleg van tiszta víz is. Lelkük sebes, de nem érezzük, hogy lelkük magányos. Az író mélységet ígér, de felszínt ad. Csak a lélek testi sebeit látjuk; nem a test lelki vonatkozásait.

Viszont, ha ezt a pszichológiai fogyatékosságot, amely esetleg megfelel a tapasztalati igazságnak, ami a regényt még szörnyűbbé teszi, elfelejtjük, akkor meg kell állapítanunk, hogy Faulkner olyan regényt írt, amely indokoltan a legkülönb amerikai regényírók sorába emeli. Technikájában sok a James Joycetól elsajátított módszer, rapszódikus kompozíciója időről-időre más írók hasonló technikájára emlékeztet, nyelvének elkerülhetetlen, ám sokszor bántó nyersesége úgy hat, mintha ez magának az írónak, s nemcsak alakjainak nyelve volna. Inferno ez a regény, az Egyesült Államok déli részének infernója; nem dantei, mert amerikai, de mégis inferno, amelynek falán rossz whisky csurog le, s rettentő örvényében a céltalan szenvedés és szenvedély durván vigyorog és káromkodik.

(Cleveland, Ohio)