Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám · / · Figyelő · / · Olasz irodalom
Papini nagy reklámmal beharangozott új könyve, a GOG, eszembe juttatja legjobb munkájának, az
Soha még író ilyen sajnálatosan nem maradt hű önmagához, mint Papini; tizenkilenc éve, hogy az
Mi ez a GOG? Műfajilag meghatározhatatlan könyv, nem regény, nem emlékirat, nem tanulmány, nem tudományos összefoglaló mű, általában semmi olyan, ami kompozíciót kíván. Papini szertelen és fegyelmezetlen egyénisége írtózik a kompozíciótól. Ez a könyv egyszerűen hetven cikk gyüjteménye és ezt a hetven cikket azzal a címmel jellemezhetjük, amelyet Papini az Élőhalott említett fejezete fölé írt:
Ezt a műfaji bizonytalanságot a szerző is érzi, mert terjedelmes előszóban magyarázgatja a munka keletkezését és célját. Ez az előszó
A mű célja, saját bevallása szerint az, hogy groteszk nagyításban bemutassa azokat a titkos betegségeket, amelyekben a mai civilizáció szenved. Az üveg tartalma azonban meghazudtolja a ráragasztott vignettát. A fejezetek egész sorának semmi köze ehhez a programhoz: az egyes fejezetek önálló életet élnek és a szerző még csak kísérletet sem tett, hogy némi kis kompozíciós vázat adjon ötletgyüjteményének. Mert ez a könyv csakugyan nem egyéb, mint ötletgyüjtemény, a leglehetetlenebb, legfantasztikusabb, sokszor szellemes, meglepő, érdekes, sokszor pedig silány, szegényes, kopott ötletek őrült káosza. Még a szerkezet hiányát is meg tudnók bocsátani, ha ebből az ötletrengetegből végül mégis csak a modern civilizáció, társadalom, irodalom, tudomány, művészet, vallás igazán szellemes torzképe sűrűsödnék. Sajnos, ez nem történik meg: mindegyik ötlet csak ötlet marad, nem lesz magasabb szintézis alkotó elemévé. Itt fejére idézem Papininek a
Az egyes cikkek tárgya rendszerint egy-egy paradoxon fejtetőre állítása, megcsúfolása az irodalom, színház, zene, politika, okkultizmus, humanizmus minden hagyományának, minden értékének, a mai emberi kultúra minden célkitűzésének, minden hősies erőfeszítésének. Ezek a hagyományok néha bizony csakugyan korhadtak, a nagy erőfeszítések sokszor nevetségesek; s bizonyos, hogy mai kultúránk nem áll oly elérhetetlen magasságban például az ókori felett, mint ahogy magunkkal elhitetni szeretnők, - azonban, ha szükség van is a korhadt elemek eltávolítására, mégsem lehet mindent lerombolni... Ebben az abszolút múlt-tagadásban az egykori futurista Papini támadt fel. Mert ki hiszi el, hogy Homeros-tól kezdve Dosztojevszkij-ig minden költő és író hülye volt és szánalmas együgyűségeket firkált. Ki hiszi el, hogy a modern szobrászat, festészet, zene, színház akkor gyógyul ki mai válságából, ha egészen megszabadul az anyagtól: a szobrász a bronztól és márványtól, a zene a hangszerektől, a színház a színészektől? A füst-szobor, a néma zene, az üres színpad mégsem lehet a jövő ideálja. A futurista kéjeleg azokban a soraiban is, ahol a modern költészet vergődő iránykeresését a többnyelvű
Ennek a paradoxon-nagyiparnak legjellemzőbb virágai: nem a bűnösöket kell elítélni, hanem az ártatlanokat, hogy ne válhassanak bűnözőkké; a romvárosok szebbek és tökéletesebbek, mint az élő városok; a beteget nem szabad orvossággal gyógyítani, hanem másik betegséget kell beleojtani; a történelmet visszafelé kellene írni, a legújabb kornál kezdeni és a történelemelőtti időknél befejezni. Kitűnő és elevenbe vágó fejezetei, amelyekben élő hírességekkel folytatott beszélgetéseit közli (Einstein, Ford, Shaw, Gandhi, Hamsun). A Wells-szel folytatott beszélgetés a szatira remeke.
Vannak aztán egészen olcsó szellemeskedései is: mikor például Gog megtöltet egy medencét arannyal, belemegy és bebizonyítja, hogy «úszni az aranyban» lehetetlenség; vagy mikor összegyüjtet néhány embert, akik testileg pontos másai régi híres embereknek, korhű ruhákba öltözteti őket s így együtt van a palotájában Raffael, Cervantes, Ibsen, Tolsztoj, Napoleon, Sokrates, Shelley, Victor Hugo, Schiller, Nero, Cromwell. Taníttatja is őket és nagyon megbotránkozik, hogy egyik sem tud mást, mind csak egykori ősmásának egy-egy híres mondását szajkózza. Kidobja őket. De hát mit várt ezektől a szegény paraszt- és munkásemberektől? És mi az értelme az ilyen szerencsétlen fantazmagóriának?
Más ötletek visszataszító és kegyetlen hatást tesznek: például, hogy az emberiség fölöslegét rendszeresen és mesterségesen kellene pusztítani; szabad folyást kell engedni a helytelenül elnyomott gyilkolási ösztönnek; legeszményibb megoldása volna az emberi fejlődés kérdésének az emberiség visszaállatiasítása; legnagyobb gyönyörűség kegyetlen kínzások után körmönfontan kivégezni az embereket. Ez a hóhérfejezet
Van néhány témája, amelyek a tudomány, vagy a szépirodalom révén mondhatni századok, vagy évtizedek óta közkeletűek; ilyen a Frazer-interjúban tárgyalt mágia, amelynek nagy szerepe a modern kultúréletben, az ősi csökevények révén ma már közismert; ilyen a társas evés problémája, ami ugyancsak nem egyéb, mint az etnológia egyik érdekes megállapításának felhigítása; ilyen a halhatatlan emberek története, S. Germain gróf legendájával kapcsolatban, ahol a bolygó zsidó és a hozzátartozó legendás alakok egész irodalmát is kitalálja. De mi köze mindennek a modern civilizáció betegségéhez? A modern tudomány szatirájának készült az a fejezet, amely tudós jegyzetek kíséretében a tetűtan rövid foglalatját adja. Ha csak mulattató céllal tenné!
...Gog a nagy kiábrándulás után szegény embernek öltözik és vaktában világgá megy. Rongyosan és kiéhezetten kislánnyal találkozik valahol a mezőn. A kislány megijed a csavargótól, félénken odanyujt neki egy darab fekete kenyeret. Gog elfogadja és megeszi: soha életében nem érzett még ilyen jó ízt. Ez hát az ember igazi eledele, ez az igazi élet?
Ezzel a sokatmondó kérdéssel zárul a könyv. Igazán szép és mély humanizmussal átitatott gondolat, sajnos azonban, az előző 388 lap után nem tudunk hinni az őszinteségében...