Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 16. szám · / · Figyelő · / · Olasz irodalom

Révay József: A feltámadt élőhalott
Papini: Gog-Firenze, 1931

Papini nagy reklámmal beharangozott új könyve, a GOG, eszembe juttatja legjobb munkájának, az Un uomo finito-nak (mely magyarul Élőhalott címmel jelent meg) azt a kijelentését, hogy minden egyéb munkájának ebben a nagy erővel megírt lelki önéletrajzban van a magyarázata és a kulcsa. Csakugyan, elég elolvasni az Un uomo finito néhány sorát és szőröstül-bőröstül előttünk áll az a Papini, aki a GOG-ot megírta. Érdemes meghallgatni ennek az önéletrajznak néhány vallomását Papini forrongó korszakáról: «egyszerre mámorosodtunk meg bortól, hasistól és vad abszurdumoktól»; «Immár semmi sem volt szent előttem... előkészültem a világforradalomra; meg akartam szökni, beutazni minden országot, nekivágódni minden nép testének, megundorodni kelet bűzeiben, elveszni észak ködeiben»; «És eközben, mivel nem tehettem semmit, elégedetlenül és izgatottan, mohón és mogorván, hetyke aforizmákban, Nietzschére valló lírai és maró kitörésekben nyitottam szelepet dühömnek».

Soha még író ilyen sajnálatosan nem maradt hű önmagához, mint Papini; tizenkilenc éve, hogy az Élőhalott forradalmi kitörései felcsattantak és a GOG ötvenéves szerzője ugyanaz a fenegyerek, aki akkoriban egyszerűen Isten akart lenni.

Mi ez a GOG? Műfajilag meghatározhatatlan könyv, nem regény, nem emlékirat, nem tanulmány, nem tudományos összefoglaló mű, általában semmi olyan, ami kompozíciót kíván. Papini szertelen és fegyelmezetlen egyénisége írtózik a kompozíciótól. Ez a könyv egyszerűen hetven cikk gyüjteménye és ezt a hetven cikket azzal a címmel jellemezhetjük, amelyet Papini az Élőhalott említett fejezete fölé írt: Nulla č vero - tutto č permesso.

Ezt a műfaji bizonytalanságot a szerző is érzi, mert terjedelmes előszóban magyarázgatja a munka keletkezését és célját. Ez az előszó (Conoscenza con Gog) egészen pro domo ízű és némi alibi-igazolás-szaga is van. Megtudjuk, hogy Gog-gal, akinek igazi neve Mr. Goggins, egy idegszanatóriumban ismerkedett meg a szerző. Gog anyja hawai szigeti bennszülött asszony volt, apja ismeretlen fehér ember. Gog tizenhatéves korában behajózott egy amerikai gőzösre, mint konyha-boy, sokáig élt San Franciskóban, Kaliforniában, ismeretlenül; ügyes spekulációkkal összegyüjtött pármillió dollárt s nagyszerű üzletember létére rövid idő alatt a világ egyik leggazdagabb milliárdosa vált belőle. Eddig a pénz rabszolgája volt, most azt akarja, hogy a pénz szolgálja őt. Elkezd utazni, keresztül-kasul járja a világot, lázasan keresi az élményeket, az újat, az eredetit, kutatja az élet és a művelődés értelmét, a mai rothadó kultúra bajainak okait és ellenszereit. Miután mindent kipróbált és mindenben csalódott, megőrül, ideggyógyintézetbe vonul s egy napon itt adja át a szerzőnek feljegyzéseit. Papini elolvassa a rendezetlen lapokat s pár nap múlva vissza akarja adni a milliárdosnak, de az akkorra már eltünt és sohasem került többé elő. Évek multán feljogosítva érzi magát, hogy kiadja ezeket a feljegyzéseket, amelyekkel azonban nem azonosítja magát. «Egész lényem irtózik attól, amit Gog hisz, mond és cselekszik. Aki ismeri könyveimet, különösen az utóbbiakat, észreveheti, hogy semmi közöm Gog-hoz. De ebben a cinikus, szadista, őrült, túlzó félvadban mintegy szimbólumát látom a mai hamis és állatias kozmopolita civilizációnak és úgy mutatom be az olvasónak, mint ahogy a spártaiak mutogatták gyerekeiknek az undorító részeg helótát». Ez az, amit alibi-szagnak mondottam. Ebben a könyvben, Gog túlzott és torzított alakjában az Un uomo finito Papinije támadt fel, az Élőhalott, akiben a konverzió sem tudta megölni a szertelenséget és a forradalmiaskodást. Ez a Gog, akinek nevét is azért választotta így, hogy bizonyos legendás bibliai titokzatosságba burkolja és a szimbólum magasságaiba emelje, félig cinikus és gonosz Asmodáj, félig állatiasan vak és faragatlan Caliban, lázadó és kíméletlen, szatirikus és nyers nyughatatlan és erőszakos genie és monomániákus: maga Papini.

A mű célja, saját bevallása szerint az, hogy groteszk nagyításban bemutassa azokat a titkos betegségeket, amelyekben a mai civilizáció szenved. Az üveg tartalma azonban meghazudtolja a ráragasztott vignettát. A fejezetek egész sorának semmi köze ehhez a programhoz: az egyes fejezetek önálló életet élnek és a szerző még csak kísérletet sem tett, hogy némi kis kompozíciós vázat adjon ötletgyüjteményének. Mert ez a könyv csakugyan nem egyéb, mint ötletgyüjtemény, a leglehetetlenebb, legfantasztikusabb, sokszor szellemes, meglepő, érdekes, sokszor pedig silány, szegényes, kopott ötletek őrült káosza. Még a szerkezet hiányát is meg tudnók bocsátani, ha ebből az ötletrengetegből végül mégis csak a modern civilizáció, társadalom, irodalom, tudomány, művészet, vallás igazán szellemes torzképe sűrűsödnék. Sajnos, ez nem történik meg: mindegyik ötlet csak ötlet marad, nem lesz magasabb szintézis alkotó elemévé. Itt fejére idézem Papininek a La collezione di Giganti c. fejezetét; ebben arról van szó, hogy Gog a Red River partján óriástelepet alapít, ahol letelepít a világ minden tájáról összeszedett 17 óriást; a dolog vége az lesz, hogy az óriások megszökdösnek, mert unják magukat és fáj nekik, hogy senki sem törődik velük, senki sem csodálja őket, holott odakint a világban ezer szem bámulta valamennyit, mert kivételek voltak, mindegyikük «valaki» volt. «Igaz, - mondja az egyik óriás Gog-nak, - eredeti ötlet volt, hogy összehoztál bennünket, csupa óriásokat, azonban ránk nézve ez mérhetetlen szerencsétlenség». Így vagyunk Papini hetven darab ötletével is. Külön-külön mindegyik lehetne «valaki»...

Az egyes cikkek tárgya rendszerint egy-egy paradoxon fejtetőre állítása, megcsúfolása az irodalom, színház, zene, politika, okkultizmus, humanizmus minden hagyományának, minden értékének, a mai emberi kultúra minden célkitűzésének, minden hősies erőfeszítésének. Ezek a hagyományok néha bizony csakugyan korhadtak, a nagy erőfeszítések sokszor nevetségesek; s bizonyos, hogy mai kultúránk nem áll oly elérhetetlen magasságban például az ókori felett, mint ahogy magunkkal elhitetni szeretnők, - azonban, ha szükség van is a korhadt elemek eltávolítására, mégsem lehet mindent lerombolni... Ebben az abszolút múlt-tagadásban az egykori futurista Papini támadt fel. Mert ki hiszi el, hogy Homeros-tól kezdve Dosztojevszkij-ig minden költő és író hülye volt és szánalmas együgyűségeket firkált. Ki hiszi el, hogy a modern szobrászat, festészet, zene, színház akkor gyógyul ki mai válságából, ha egészen megszabadul az anyagtól: a szobrász a bronztól és márványtól, a zene a hangszerektől, a színház a színészektől? A füst-szobor, a néma zene, az üres színpad mégsem lehet a jövő ideálja. A futurista kéjeleg azokban a soraiban is, ahol a modern költészet vergődő iránykeresését a többnyelvű (Gesang of a perduto amour) vagy az egyszavú költészettel állítja pellengérre. Mindez jó volna, ha mulatságos paródia, vagy karrikatúra volna; sajnos azonban, a szerző nem mulattatni akar; panáceát akar adni a mai kultúra betegségeire. Ez az orvosság azonban, minden józan ember érzése szerint, rosszabb, mint a betegség.

Ennek a paradoxon-nagyiparnak legjellemzőbb virágai: nem a bűnösöket kell elítélni, hanem az ártatlanokat, hogy ne válhassanak bűnözőkké; a romvárosok szebbek és tökéletesebbek, mint az élő városok; a beteget nem szabad orvossággal gyógyítani, hanem másik betegséget kell beleojtani; a történelmet visszafelé kellene írni, a legújabb kornál kezdeni és a történelemelőtti időknél befejezni. Kitűnő és elevenbe vágó fejezetei, amelyekben élő hírességekkel folytatott beszélgetéseit közli (Einstein, Ford, Shaw, Gandhi, Hamsun). A Wells-szel folytatott beszélgetés a szatira remeke.

Vannak aztán egészen olcsó szellemeskedései is: mikor például Gog megtöltet egy medencét arannyal, belemegy és bebizonyítja, hogy «úszni az aranyban» lehetetlenség; vagy mikor összegyüjtet néhány embert, akik testileg pontos másai régi híres embereknek, korhű ruhákba öltözteti őket s így együtt van a palotájában Raffael, Cervantes, Ibsen, Tolsztoj, Napoleon, Sokrates, Shelley, Victor Hugo, Schiller, Nero, Cromwell. Taníttatja is őket és nagyon megbotránkozik, hogy egyik sem tud mást, mind csak egykori ősmásának egy-egy híres mondását szajkózza. Kidobja őket. De hát mit várt ezektől a szegény paraszt- és munkásemberektől? És mi az értelme az ilyen szerencsétlen fantazmagóriának?

Más ötletek visszataszító és kegyetlen hatást tesznek: például, hogy az emberiség fölöslegét rendszeresen és mesterségesen kellene pusztítani; szabad folyást kell engedni a helytelenül elnyomott gyilkolási ösztönnek; legeszményibb megoldása volna az emberi fejlődés kérdésének az emberiség visszaállatiasítása; legnagyobb gyönyörűség kegyetlen kínzások után körmönfontan kivégezni az embereket. Ez a hóhérfejezet (Il carnefice nostalgico) a maga nyers szadizmusával sötét és mélyen elszomorító.

Van néhány témája, amelyek a tudomány, vagy a szépirodalom révén mondhatni századok, vagy évtizedek óta közkeletűek; ilyen a Frazer-interjúban tárgyalt mágia, amelynek nagy szerepe a modern kultúréletben, az ősi csökevények révén ma már közismert; ilyen a társas evés problémája, ami ugyancsak nem egyéb, mint az etnológia egyik érdekes megállapításának felhigítása; ilyen a halhatatlan emberek története, S. Germain gróf legendájával kapcsolatban, ahol a bolygó zsidó és a hozzátartozó legendás alakok egész irodalmát is kitalálja. De mi köze mindennek a modern civilizáció betegségéhez? A modern tudomány szatirájának készült az a fejezet, amely tudós jegyzetek kíséretében a tetűtan rövid foglalatját adja. Ha csak mulattató céllal tenné!

...Gog a nagy kiábrándulás után szegény embernek öltözik és vaktában világgá megy. Rongyosan és kiéhezetten kislánnyal találkozik valahol a mezőn. A kislány megijed a csavargótól, félénken odanyujt neki egy darab fekete kenyeret. Gog elfogadja és megeszi: soha életében nem érzett még ilyen jó ízt. Ez hát az ember igazi eledele, ez az igazi élet?

Ezzel a sokatmondó kérdéssel zárul a könyv. Igazán szép és mély humanizmussal átitatott gondolat, sajnos azonban, az előző 388 lap után nem tudunk hinni az őszinteségében...