Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 15. szám · / · Figyelő · / · Angol irodalom

Rosti Magdolna: J. B. Priestley
Angel Pavement

Az angol kritika J. B. Priestley tavaly megjelent új kötetét a legjobb új regények közé sorozta. «Angel Pavement» a londoni city egy kis mellékutcájának a neve, üzleti irodák vannak benne egyik a másik mellett. Egy ilyen iroda személyzete adja a regény főalakjait, cégük életében egy télen át történő fordulatok s azok hatása az alkalmazottakra, a cselekvést. Angliában bizonyára azért is keltett érdeklődést ez a regény, mert oly igazi londoni miliőt rajzol. Priestley avval ajánlja művét egy barátjának, hogy az egészen londoni ember létére leghamarább meg fogja érteni, mire céloz a könyv írója.

De aki ezt nem fedezheti fel, aki sohasem látta Londont - az sem fogja letenni a könyvet, míg csak végig nem olvasta. Amit az író nyújt, az a mai és mindenkori életnek félreismerhetetlenül igaz darabja, melyből művészete minden ízében összeillő, önmagában egész és befejezett képet alkotott.

A kép szürke: szürke miliőben őrlődő vagy lendületnélküli szélhámosság közönséges kalandjaiban hánykódott szürke emberek középszerű sorsának vigasztalan körvonalai az óriás város fakón vöröslő hátterén. Mégis valami egészen elfödött lágy és virágos csillogás rejlik festésében.

Az író nem követi a bőbeszédűség divatját, inkább szűkszavú. Alakjai lélektanát nem elemzi s nem magyarázza, csak mintegy megmutatja itt-ott gondolataik s érzéseik menetét. A maga lelkéről meg éppen semmit sem mond el. Embereit néhány rövid mondatban jellemezve mutatja be - de ezek a rövid mondatok mindig azt fogják meg, ami az illetőben igazán egyéni; ami az emberben az általános emberi ösztönök nagy közösségén kívül a tudatos világ ismét egyformává gyúró sablonja alatt mint legsajátabb tulajdona él s minden jellem magva és veleje.

A világosan és precizen megrajzolt alakok épp oly határozott helyzetekben állnak s egymáshoz való viszonyukból szinte elkerülhetetlenül nőnek ki az események: a regény, úgy érezzük, megtörténik magától. Az összejátszás hibátlan, hézag sehol sincs, pontosan összemért szögek, élek és felületek illeszkednek össze egy szétválaszthatatlan egésszé.

S ez az egész is - ahogy egy megszervezett csoportnak régóta egyformán guruló tevékenységébe egy jöttment belemarkol, az egész felborul, volt-nincs - érezzük, hogy ez a történés mint egyes hullám fel- és lecsapódása a tengerben, szintúgy egy nagyobb épp oly precízen összejátszó egésznek egy külön kristályosított mozzanata.

Fölösleges alakok, részletek nincsenek, amit első percben annak néznénk, arról is észrevehető hamar, hogy a szerkezetnek nélkülözhetetlen része. Ilyen Priestley stílusa is, a rövid, tartalmas mondatok mint gyors kalapácsütések, melyek mindegyike fején találja a szeget, úgy építik fel a regényt szemünk előtt.

A modern német jelszó, a «neue Sachlichkeit» jut eszünkbe olvasásakor. S a mai amerikai építkezés, mely minden dísznek s virágos könnyítésnek üzent hadat a világosan hasznos, egyenes, takarékos rend nevében. De ez az amerikai-német reminiszcencia egészen külsőség itt - Priestley angol író s faját meg nem tagadja. A kimért közöny mögött melegség él. Minden alakja hord magában valamit belőle. Miss Matfield, a legeszesebb, a reménytelensége elleni tragikus küzdelmét; az egyszerűbbek valami reményt, illuziót: az ügyefogyott írnok éjjeli mulatók és mozik talmi ragyogásán megnőtt fantáziája nagy, örök szerelemről ábrándozik, a szorgalmas irodafiú, amint egyedül marad, előugrik a szekrény mellől, «léniával oda céloz, ahol a híres gonosztevő alsó mellénygombja volna: fel a kezekkel, Diamond Jack!» S a rendes, pontos, egészen «szürke» pénztáros szívében a Brahms-hangversenyen hallott Első Symphonia emléke zeng s ad neki erőt. Mindez ki- meg kiütközik a szürkeség mögül s megismerteti olvasójával az író takargatott lelkületét.

«Angel Pavement - sohase hallottam erről a helyről» mondja egy útitárs a telt pénztárcával tengerre kelt Golspienak. «Aztán látott ott angyalt?»

«Azt hát nem» felel a kalandor.

Ám angyalszárnyak mindig láthatatlanok.