Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Figyelő · / · Francia irodalom
Nagy barátja és kortársa, Stendhal mellett alig van még egy alakja a múlt század francia irodalmának, akivel ma a franciák oly kedvvel és annyi szubjektivitással foglalkoznának, mint Mériméevel; vajjon miért? Bizonyos, hogy
Éppen ez a levelezés, amelynek jó része még kiadatlan, adta az inspirációt és az anyagot Pierre Trahard négykötetes Mérimée-monográfiájának megírásához. Ez az első befejezett romantikus monográfia és Charles Andler Nitzschéje mellett az utóbbi éveknek legsúlyosabb irodalomtörténeti alkotása. Az eddigi adatok és elemzések felhasználásával, amelyek közt talán Charles du Bos Mérimée-tanulmánya a legszebb, Trahard nagy egységbe fogja Mérimée életét és munkásságát s a filológus szerető aprólékosságával és a pszichológus éles szemével világít minden kis mozzanatába. Nagy művének negyedik és utolsó kötete csak most jelent meg és ebben a kötetben foglalkozik végre Trahard az öregedő Mérimée-nek sokat vitatott «titkával». Vajjon a Carmen, a Colomba, a Mosaďque novelláinak szerzője miért töltötte el életének utolsó két évtizedét csupa dilettáns játékkal és másodrendű kompilációkkal? Miért téved ponyvaregény-témákba az az író, aki azelőtt oly szerényen, de oly büszkén a «nálánál többet érőkhöz» szólt? Miért maradt meg csak a tanulmány a mériméei művészetből, amely a szenvedély és a tudás oly sajátos és oly egyedülálló összefonódása volt? Mind az érett alkotóművész, aki egykor felette látszott állni mindennemű érzelmességnek, mind a cinikus, vén arszlán, aki - mint Montijo grófnőnek írja, - csak azért sajnálja az erkölcsök romlását, mert maga már nem használhatja ki többé, több évtizeden át egy asszonynak, Valentine Delessert-nek, egy páriskörnyéki prefektus feleségének volt a játékszere, akihez közel 20 év szerelme fűzte s aki mégis szakított Mérimée-vel, talán éppen Flaubert és Mérimée közös barátjának, Maxime du Camp-nak a kedvéért. Ekkor tör ki belőle mindaz a fojtott szenvedély, amelyet egész életén át palástolt, amelyet szégyelt és sohasem mert megvallani. Érzelmeit idáig sohasem fejezte ki nyiltan, távoleső emlékhez vagy dologhoz kapcsolta őket, mint énjének független, hidegen szemlélt elemeit. És most keserűen kiált fel: «Sohasem dolgoztam a közönségnek, mindig valaki kedvéért»... «Mindent elvesztettem, még emlékeimet is». Több mint 10 évig kesereg ezen a végzetes csapáson s nagy dolgot többé már nem fog írni. Minél jobban öregszik, annál kevésbbé találja meg helyét. Míg Stendhal 50 évvel előre nézett, ő a 18-ik századba vágyik, a szellemesség, a szalónok, a szép és okos asszonyok századába. Ez az egyetlen ideálja, amelyet változatlanul magával visz az öregkorig.