Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Figyelő · / · Francia irodalom

Szávai Nándor: Mérimée öregkora

Nagy barátja és kortársa, Stendhal mellett alig van még egy alakja a múlt század francia irodalmának, akivel ma a franciák oly kedvvel és annyi szubjektivitással foglalkoznának, mint Mériméevel; vajjon miért? Bizonyos, hogy Colomba, Carmen vagy a Vénus d'Ille alkotója a francia romantikának talán legelső elbeszélője s egyik legbüszkébb, legelőkelőbb, legbonyolultabb jelleme. Miért érezzük Mériméet nyiltságában is olyan komplikáltnak, józanságában is olyan titokzatosnak? Senki sem lelt nagyobb élvezetet abban, hogy félrevezesse olvasóját; kifejezésmódjának aszkétikusan megszabott határai között ezer fortélyt és fordulatot használ, hogy kijátssza kíváncsiságunkat s azt sem bánja, ha hamis képünk van róla. Élete is állandó játék, örökös bujócska barátaival és a mériméeisták oly nagyszámú és oly fanatikus táborával. Hol keressük? Életével és munkásságával az újabb francia irodalom három legnagyobb irányát karolja át. Gondolkodásában, temperamentumában, érzéseiben klasszikus; életkörülményei, barátai, első és hangos sikerei a romantikához kötik; végül, minden ellenszenve és gúnyolódásai ellenére, a reálizmus előfutárává és egyik első kifejezőjévé válik. Röviddel halála után Taine rajzolta meg először művészi egyéniségét s azóta a köztudatban a rideg és közömbös művész sztereotip alakja él, a kristálytiszta novelláknak, e «mai napig sértetlen kis épületeknek» alkotója, Carmen és Colomba barbár és fékezhetetlen alakjainak rajzolója. Csakhogy lassankint egyre több levele került nyilvánosságra és ezek a levelek, amelyek öregkorában egyre szaporábbak, nemcsak hogy megelevenítik a művészt, hanem át is alakítják s vonzóvá és változatossá teszik a Taine óta divatos és oly merev Mérimée-képet. Ifjúkori barátaival irodalomról, régi emlékekről beszél, mikor ő még Victor Hugo előtt az irodalmi élet vezére s az «új Shakespeare» volt. A gótikus Franciaország nagy restaurátorával, Viollet-le-Duc-kel archeológiai és építészeti kérdéseket fejteget, míg Gobineauval inkább nyelvi és filológiai problémákba merül. S mennyi kedvvel ír szeretett Spanyolországáról barátnőjének, Montijo grófnőnek, Eugénia császárnő édesanyjának! Olaszországról és Angliáról Panizzivel, a British Museum könyvtárosával cseveg, Oroszországról Sobolewskyvel, a Párizsban élő orosz irodalmárral. Jenny Dacquint, híres «ismeretlenjét», irodalmi s társaságbeli újdonságokkal szórakoztatja. S amellett III. Napóleonnak és Eugéniának bizalmas barátja lévén, e levelekből, mintegy maguktól, egész freskója alakul ki a második császárság korának.

Éppen ez a levelezés, amelynek jó része még kiadatlan, adta az inspirációt és az anyagot Pierre Trahard négykötetes Mérimée-monográfiájának megírásához. Ez az első befejezett romantikus monográfia és Charles Andler Nitzschéje mellett az utóbbi éveknek legsúlyosabb irodalomtörténeti alkotása. Az eddigi adatok és elemzések felhasználásával, amelyek közt talán Charles du Bos Mérimée-tanulmánya a legszebb, Trahard nagy egységbe fogja Mérimée életét és munkásságát s a filológus szerető aprólékosságával és a pszichológus éles szemével világít minden kis mozzanatába. Nagy művének negyedik és utolsó kötete csak most jelent meg és ebben a kötetben foglalkozik végre Trahard az öregedő Mérimée-nek sokat vitatott «titkával». Vajjon a Carmen, a Colomba, a Mosaďque novelláinak szerzője miért töltötte el életének utolsó két évtizedét csupa dilettáns játékkal és másodrendű kompilációkkal? Miért téved ponyvaregény-témákba az az író, aki azelőtt oly szerényen, de oly büszkén a «nálánál többet érőkhöz» szólt? Miért maradt meg csak a tanulmány a mériméei művészetből, amely a szenvedély és a tudás oly sajátos és oly egyedülálló összefonódása volt? Mind az érett alkotóművész, aki egykor felette látszott állni mindennemű érzelmességnek, mind a cinikus, vén arszlán, aki - mint Montijo grófnőnek írja, - csak azért sajnálja az erkölcsök romlását, mert maga már nem használhatja ki többé, több évtizeden át egy asszonynak, Valentine Delessert-nek, egy páriskörnyéki prefektus feleségének volt a játékszere, akihez közel 20 év szerelme fűzte s aki mégis szakított Mérimée-vel, talán éppen Flaubert és Mérimée közös barátjának, Maxime du Camp-nak a kedvéért. Ekkor tör ki belőle mindaz a fojtott szenvedély, amelyet egész életén át palástolt, amelyet szégyelt és sohasem mert megvallani. Érzelmeit idáig sohasem fejezte ki nyiltan, távoleső emlékhez vagy dologhoz kapcsolta őket, mint énjének független, hidegen szemlélt elemeit. És most keserűen kiált fel: «Sohasem dolgoztam a közönségnek, mindig valaki kedvéért»... «Mindent elvesztettem, még emlékeimet is». Több mint 10 évig kesereg ezen a végzetes csapáson s nagy dolgot többé már nem fog írni. Minél jobban öregszik, annál kevésbbé találja meg helyét. Míg Stendhal 50 évvel előre nézett, ő a 18-ik századba vágyik, a szellemesség, a szalónok, a szép és okos asszonyok századába. Ez az egyetlen ideálja, amelyet változatlanul magával visz az öregkorig.