Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Figyelő · / · Francia irodalom

Gyergyai Albert: Duvernois

Duvernois-t életében két nagy igazságtalanság érte. Az első, mikor húsz egynéhány friss, ötletes, eredeti regény- és novelláskötet után, s oly művek, mint Edgar vagy Maxime ellenére, közönség és kritika egyre csak a Vie Parisienne vagy a Journal víg krónikását, aféle másodrangú Courteline-t, vagy pláne Tristan Bernard-t látott benne. A második mostanában, de az ellenkező póluson: amióta André Gide véletlenül elolvasta s nyilvánosan is magasztalta Edgar-t, a kritika - kissé talán kiadói sugallmazásra is - egyszerre az új idők legnagyobb elbeszélőjének, korunk fájón-mosolygó s méltatlanul mellőzött erkölcsbírájának nyilvánítja Duvernois-t, s hol Daudet-val, hol Maupassant-nal, hol pedig Dickens-szel veti össze, talán nem kell mondani, hogy a halottak rovására. Az író, bár nem óriás, de annyira rokonszenves; s esete oly jellemző, ha nem is oly jelentékeny, hogy, ha csak egy percre is, érdemes lesz mellette időzni. Nemcsak vonzó, változatos és kissé egyenetlen munkássága miatt, amelyet évtizedek óta folytat könyvekben, színpadon, lapokban, a maga és mások mulattatására, hanem, épp ez esetben, a közönség, a kritika és az író kölcsönhatásának szempontjából, amelyben közhely és divat, tehetség és véletlen oly tréfás és felháborító módon keveredik.

Duvernois húsz éven át szakadatlanul ontotta azokat a meséket, krónikákat és regényeket, amelyek mintegy tojástáncot járnak az erkölcsrajz és a sikamlósság mesgyéjén. A közönség mulatott, mivel azt kapta, amit várt, a kritika bóbiskolt, vagy elnézőn mosolygott, lustaságból, szokásból s mivel «könnyű» műfajról volt szó, az író meg, mint legújabb regényhőse, a pornográfus, mintegy a maga vigaszául csempészett a sok szokvány közé egy-egy becsvágyóbban írt lapot, egy-egy közvetlenebbül látott figurát. Így történt, hogy, a többi közt, még Edgar sem akadt fenn a kritika hálójában, Edgar, amelynél kedvesebb, elmésebb és ízesebb könyv még a gazdag francia regényirodalomban sem akad egy-kettőre. Nem tudom, a véletlent, vagy Gide kritikai érzékét bámuljam-e, hogy egy vidéki állomáson épp ezt a Duvernois-könyvet vette meg, ezt az elejétől-végig oly víg és bánatos bohémhistóriát, egy kispolgári környezetből kiszakadt író történetét, akit családja, szegénysége, szeszélyei és szerelmei egyik múló kalandból a másikba kergetnek, hogy aztán éppoly sután és javíthatlanul, mint a regény és ifjúsága legelején, megint csak újra beálljon a pénz, a nők, az alkalmak és a napok körforgásába. Egyelőre, úgy látszik, Edgar marad Duvernois «remekműve» - nem mintha úgy kinőne többi, nagyobb regénye közül, hanem mert itt találta meg legjobb hangját s leghálásabb témáját s talán mert arcából és életéből itt mutatta meg a legtöbbet. Igaz, hogy új regénye, a Soeurs Hortensias körül a kritika valóságos felfedező-táncot rögtönzött, amiben része lehetett egyrészt André Gide tekintélyének, másrészt a kiadó furfangjának, aztán a sietős hálának régi szórakoztatónkkal szemben, bizonyos emberi gyöngeségnek, amely szívesen jár Canossát, ha ez tetszetős és veszélytelen s talán nem utolsó sorban annak a fáradtságnak és hiányérzetnek, amely olykor egyszerre fogja el a kritikát és a közönséget, hogy, jobb hijján, azt nevezze ki ideiglenes kedveltjének, aki az átlagosnál jobban, de azért szájaíze szerint szolgálja ki. Azonban a Soeurs Hortensias - egy ábrándos pornográfus vergődése két fél-nővér, a féktelen kispolgárleány és az erkölcsös táncosnő között, köröttük a music-hall, a félvilág és a fél-proletárság figuráival - terjedelme, változatossága s igényessége ellenére sem újságot, sem elmélyedést nem jelent Duvernois modorában, aki ilyképp olyankor kénytelen tűrni a dicsőséget, amikor kevesebb a jogcíme rá. Marad hát Edgar, amelynek tán igénytelensége a főereje, ez az íróknál oly ritka s talán ezért rokonszenves tulajdonság, amely nem ágál, nem követel, nem törekszik új vízióra, hanem szerényen, egyszerűen s majdnem naivul csak tetszeni szeretne az olvasónak. Ez a szinte bohókás becsvágy, akrobaták, bűvészek, clownok és más nagy gyermekek becsvágya, amellett valami bőven ömlő eklektikusság a mulattatásban, amely olykor elragadó s ellenállhatlan találatok mellett nem veti meg a legbeváltabb helyzetek és figurák kiaknázását sem, s végül az a csipkedő és elnéző szeretet, amely a félszegeket és a szenvedőket, a víg és szép élvezők áldozatait karolja fel, - mindez mintegy kihívja az önkéntelen párhuzamot, korunk másik nagy mulattatójával, a szintén hol lenézett, hol Shakespearenek nevezett Chaplin-nel...