Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 14. szám · / · Figyelő · / · Vers

Fenyő László: Ádám bukása
Berczeli Anselm Károly versei

Újabb líránknak egyik sűrűn felbukkanó motívuma: megsiratni a verset, a költői virágzás reménytelenségét e daltalan, közömbös korban. Berczeli Anselm is ezzel kezdi: panaszkodó, vádoló beszéddel az olvasóhoz:

ó lennél bármi, nem bánnám, csak hívnál
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
csak kendő lennél, mely beissza könnyeim

Az olvasó azonban mással van elfoglalva, esze ágában sincs, hogy hívja a költőt és nem is sejti azt a magában szunnyadó lehetőséget, miszerint ő kendő lehetne, mely a költő könnyeit beissza.

Pedig ez a költő olyan megvesztegető költői magatartással jelentkezik, amelynek évtizedekkel ezelőtt Verlaine, Ady és mások nyomán, nagy divatja volt: az ú. n. dekadens költő pózával, aki züllött borissza és a hajnal világosságában tisztaságra vágyik, miközben szép sorokat ír a napról:

mint jószívű öreg cseléd
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
aranysubáját korholón,
de boldogan teríti rád
s te megfogod lágy, harmatos kezét,
mely minden bűn alól feloldoz.

És az utána következő Isten-versek irodalmi ősét ugyancsak Adyban találhatjuk meg. Elsősorban a költő Istenhez való viszonyára gondolunk, arra a személyes, bizalmas modorra, ahogy beszél vele. Bár a Berczeli Istene szemlátomást katolikus Isten, - alig tart rokonságot az Ady zordon kálvinista Istenével. Ennek az Istenes-költészetnek sikerült példái az «Önkínzó imája» és a «Csillag-sóhaj»: szinte eszköztelenül teljesedő, egyszerű, tiszta írások, míg bal-végleten az «Isten szerelmes énbelém» kezdetű verset találjuk: itt már túlteng a közvetlenség, a személyes személyeskedéssé, a bizalmas bizalmaskodássá válik; a költő Istenét szerelmes nőhöz hasonlítja, aki «megkarmol, ha megölel.»

Isten után a nő következik az Éva-ciklusban, majd Lucifer és végül maga Ádám - ime a Teremtés kezdete, az ősi négyszög.

Az Éva-ciklusban szerelmes-versek vannak:

Olyan a te tested,
mint a téli nap,
mely dermedten úszik
a végtelen ködön
Szemléletes ez? Költői? Újszerű?

Vagy:

Szeretem a tested,
mely mint a márvány
olyan szép és fehér.

És mégis van valami ezekben a szerelmes versekben, ami megkap. Valami rokonszenves, fiatalos láz. Valami bujkáló szenvedélyesség. Kapkodó, ügyetlen versek, a részleteknek nincs aranyfedezetük és az egészet mégsem lehet habozás nélkül elvetni.

Pedig képein, hasonlatain ritkán érezni, hogy valamit kifejezett általuk, amit máskép nem lehetett. Verselése is legtöbbször, mondhatnám: blazírtan pongyola, a sűrűn megállító ritmikai döccenők mögött szinte látni a költő gesztusát: nézzétek, én tudom, hogy ez formailag nem korrekt, tudnék is javítani rajta - dehát érdemes? A költészet azonban nem tűri ezt a blazírt gesztust - formában legkevésbé.

A luciferi versek közül, a költő javára, kiötlik a maga-iróniában kicsengő «Önakt», a nápolyi «Chanson» a koldusasszonnyal, az «Éhség» meglepő befejező strófája és a «Ballada», amely e költői műfaj ismert ú. n. félhomályát legalább 45 százalékkal sűríti szinte koromfeketévé, de e 95 százalékos homály hullámzik és van valami izgató hangulatossága...

Az Ádám-ciklus a legtisztultabb. Itt találjuk a legtöbb kész és zavartalan verset: Szegény apám, Öregedők töprengése, Anyám, Csavargó-dalok, Epilógus - érdekes, hogy egy kivételével, ütemes magyar versek, csakúgy, mint mindazok, amelyekről előzőleg elismeréssel szóltunk. Miután pediglen ezek a minőségileg kiötlő ütemes versek mennyiségileg csak kis részét teszik a kötetnek, amely zavaros időmértékek jegyében forr és háborog: a kritikust meggondolkoztatja ez a véletlen felismerés és örül, mert azt hiszi, hogy ezzel a költőnek is felhívta a figyelmét valamire, aminek talán hasznát veheti.