Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Turóczi József: GUNDOLF KÖNYVE A NÉMET ROMANTIKÁRÓL
Friedrich Gundolf: Romantiker Berlin-Wilmersdorf, 1930, H. Keller

A német klasszicizmus szilárdan áll a földön, csak a jelenséget látja, nem lépi át az abszolutum küszöbét, lemond az élet végső értelmezéséről s így a maga álláspontjáról feleslegessé tesz minden metafizikai spekulációt. De ennek a spekulációnak tüstént jelentkeznie kell, mihelyt az ember lába alatt meginog a föld, problematikussá válik az élete s metafizikai menedékre van szüksége, ahol újra megvetheti a lábát. Ez történik a XVIII-XIX. század fordulóján, amikor az egyetemes kultúrmegrázkódtatás, a franca forradalom, a német-római birodalom fikciójának kilobbanása értelmükben és gyökerükben veszélyezteti a német világ értékeit és formáját. A romantika az első s jó sokáig az utolsó kísérlet e veszély elhárítására: a széthulló kultúregység helyreállítására, de tehetetlenségében, alkotó erő hiján még csak jobban sietteti a bomlás folyamatát. Mivel a jelen megtagadja, az utópisztikus mult és jövő között oszcillál; mivel nem találja helyét a valóságban, egy szebb, tökéletesebb, esztetizált: romantikus látszat-valóságot épít magának fölötte; mivel Hellász elérhetetlen eszmény, a gótikus középkorral kárpótolja magát; mivel irtózik az űrtől, démonokkal, istenekkel népesíti be; mivel nem állja a nappali világosságot, nem tud befejezni semmit, szentté avatja az éjszakát, a töredéket. Fizikai s metafizikai hontalansága arra készteti, hogy mindig úton legyen, megízleljen minden színt, minden hangot, minden szépséget, felpróbáljon minden álarcot. A romantikus költészet egyetlen metafora; az irracionalitás olyan végletes, feltétlen érvényesülése, amilyenre a barokk óta nem akadt német példa; s nincs kor, amely olyan következetesen hirdette volna a formák autonómiáját, a művészetnek életfokozó, életpótló és helyettesítő funkcióját, mint a német romantika.

Gundolf embereszménye az alkotó kozmikus ember, úgy, amint Danteban, Shakespeareben, Goetheben, Georgeban megtestesült; koreszményei a plasztikus korszakok; értékelő történeti optikája ennek megfelelően csak egy nagy művészetet ismer, azt, amelynek ismertető jegyei: a megnyugtató rend, teljesség, határok tisztelete, törvényekhez alkalmazkodó szabadság, megfékezett dinamika, a racionális-irracionális erőpárok egyensúlya, időtlen szimbólumokban megörökített idő- és élettartalom. Így aztán érthető, hogy a romantikával szemben nem helyezkedhetik csak az elhárítás álláspontjára. Valahányszor találkozik vele, inkább csak azt az egy pozitívumot látja benne, hogy ellenalakja a «nagy» művészetnek. Minél jobban megközelíti valaki a romantikus eszményt, annál kevésbé számíthat a Gundolf kegyelmére. Gundolf nem fedezi fel a romantikát, - de soha még előtte senki ilyen könyörtelenül le nem leplezte, ilyen élesen külön nem választotta a romantikus lényegtől a romantikus látszatot. Mindössze öt romantikussal, - három nemzedék képviselőjével, - Friedrich Schlegellel, Schleiermacherrel, Brentanoval, Achim von Arimmal és Georg Büchnerrel foglalkozik, de mindegyikük tökéletes «pars pro toto», prizmák, amelyeken megtörik s ezáltal lemérhető a kor, az emberfajta, a formák eleven ereje. Fr. Schlegel az intellektus romantikusa. Látszatra paradox kerülő utakon, de valójában belső szükségszerűségből jut el az irracionalizmus visszahatásától a politikai reakció küszöbéig, a szubjektív individualizmustól az objektív univerzalizmusig, a görög költészet, a klasszicizmus dogmájától az «Unkunst»-nak bélyegzett modern költészet törvényesítéséig, a romantikus doktrináig, a protestantizmustól a katolicizmusig. Gundolf nyomon követi fejlődését, amely lényegében összeesik a romantikus gondolat és világkép kialakulásával. A katolizált költő és politikus nem érdekli, mert a katolicizmus nem azonos a romantikával, csak a megtérés - az út - maga romantikus.

Schleiermacher a vallási gondolat, az etika romantizálója. Benne legkevesebb az őszinteség, legtöbb az alakoskodás, az ő demaszkirozása épen ezért a legkönyörtelenebb. Megmenti, reirracionalizálja a megvetett vallást, de csak azért, hogy esztetikai jegyekkel ruházza fel. Ő a kenetes széplélek a romantikusok között. Brentano már a második nemzedék képviselője. Olasz-német keverék. Érzéki és katolikus. Eleinte az erotikát szolgálja vallás nélkül, aztán a vallást fojtott erotikával. Nem okoskodik, nem esztetizál, csak énekel. Varázsló: lírát fakaszt mindenből, amihez hozzányúl vesszejével. Felelőtlen, pazar és bámész gyermek. Eltemetett, elkallódott mesekincsek életrekeltője. A pillanatnyi hangulat s a történeti mult első igazi romantizálója. Csak egy élet- és műformát ismer: a rögtönzést. Álarca annyira archoz, taglejtései annyira testhez állók, hogy teljesen őszintéknek érezzük őket. Gundolf megértő szeretettel nézi nemcsak erényeit, hanem hibáit is. Arnim a legférfiasabb, leghiggadtabb romantikus, valójában csak ideológiája, tárgyai, álmainak tartalma szerint az s nem formájában, lelki szerkezetében. Büchner már innen él, a romantika egyenlítőjén, egy új szociológiai tájékozódás előtt álló világ problematikájával terhelten, a haldokló romantika kísértetei között. Természettudós, pszichológus, politikus: a német irodalom első realista drámaírója.

Gundolf ezúttal kevésbé ünnepélyes és expresszív, viszont elemzőbb, filológiailag ellenőrizhetőbb, mint régebbi műveiben. Etikai felelősségérzete az emberekkel, esztétikai felelősségérzete a művekkel szemben a régi, s épen ez teszi előadását olyan meggyőzővé, még ott is, ahol máskép látjuk a dolgokat.