Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · OLÁH GÁBOR: HETEN VAGYUNK

OLÁH GÁBOR: HETEN VAGYUNK
(2., befejező közl.)
VII.

Ebben a pillanatban kicsapódik a hátsó kapu s egy nagy darab ember hömpölyög be rajta: Bakó László disznónagykereskedő és presbiter. Kövér és kopasz koponyájáról gyöngyözik a víz, amely zsírral elegy; kampós kupecbotját megforgatja, mint a tábornok a kivont kardot; lelógó nagy vörhenyes bajuszát kétfelé sodorja, de az visszasodródik; leveszi széles karimájú kalapját, megvakarja fejebúbját, szétveti két oszloplábát s nagyot szív az áprilisi levegőből:

- Adjon Isten. Nem is tudtam, hogy errefelé hó esett.

Az udvar fehérbe borult a szétzilált tollpelyhektől.

Mint a rabok a szabadítóhoz, mint a gályára ítélt papok hajdan Ruyter Adorjánhoz: úgy rohantak Lászlóhoz az osztozkodó testvérek.

- Jó, hogy jön, László bátyám! Itt már azon a ponton vagyunk, hogy kést mártsunk egymásba -

- Na, na.

- Az asszonyok megbolondultak. Nem hiába április elseje van. Amit Kovácsné meg Dózsáné véghez vitt, ahhoz nincs fogalom.

- Hogyisne, majd térdet-fejet hajtok neki! - hersegett Juli.

- Ha ezt a gyalázatos edényt ki nem hajítják innen az utcára, összetöröm, darabokba hagyom, - ropogott Dózsáné, felgyűrve blúza ujját tömérdek karjain.

Hatan beszéltek egyszerre; volt a presbiternek mit hallani.

- Ugyan, az Isten áldjon meg benneteket, nem tudtok igazságot tenni? Hiszen kálvinisták volnátok. Még ha luteránus hiten lennétek... érteném.

A bába elkezdett siránkozni:

- Kinulláztak ezek engemet mindenből. Özvegy vagyok, egyetlen fiam Doberdónál rothad; nem törődik énvelem más, csak az Isten.

- Isten? Az a legjobb pártfogó, ezt mint presbiter mondom.

- Vegye át László bátyám az elnökséget - javasolta István -, itt a szék, tessék elfoglalni.

László nem-re ingatta pötyli kezét, amely szeplős volt, mint vörösbe játszó kövér arca:

- Nem, nem, csak igazodjatok magatoktól. Nekem semmi közöm az egészhez. Amúgy is sok a dolgom, leköt az üzlet; éppen Böszörményből jövök, hozom a hatvan angol kocát gőzösön, még azt haza is kell a mai nap folyamán hajkurászni. Lesz vele bajom, elég. Egyelőre csak annyit mondok, ne fájjon az örökség miatt senkinek a feje. A kisebb ingóságokon osztozzatok meg fejbetörés nélkül, a házat majd elintézem én...

A ház szóra felütötte fejét a pisze Juli, szinte szimatolt a levegőben:

- Aha, aha! Aztán mi lesz a házzal?

- Eladjuk! - kiabálták a testvérek. Szomjazott már a lelkük egy kis aprópénzre.

- Hiszen azt is meg lehetne tenni, - mondta tünődve a presbiter -, de nekem más gondolatom van. Szeretném Bakó-néven megtartani ezt a kis házat, hadd lenne tovább is Bakó-Ház. Édesapám, édesanyám szerezte, harminc-negyven évi keserves küzdelemmel; fájna a lelkem, ha a második öltő már kiszalasztaná a kezéből és idegenek lomolnának azok közt a szent falak közt, ahol édesapánk, szegény jó édesanyánk kilehelte lelkét. - -

- Bizony, - kontrázott István hősiesen - elmondhatnánk a Bibliával: «Öröködbe Uram pogányok jöttek és szent templomodat megfertőztették.»

A kövér presbiternek jólesett ez a bibliás hang, szelíden megveregette István öccse vállát:

- Úgy-e? A házunk a hazánk, a kisebbik hazánk. Ne legyünk házatlan hazátlanok. Úgy gondolom: Én megveszem a házat, vagyis kielégítem a hat testvért.

Juli felcsattant:

- Nem lehet ám, galambom. Mert hárman bent laknak, hárman kint lakunk. Mi lesz a bentlakókkal? Ki kell nekik költözni.

- Hogyne már! - rivallt rá Dózsáné s a másik kettő: Mihály és Jóska szintén kitátotta a száját: azt már nem!

- Minek költöznének ki? - kérdezte László szelíden. - Lakhatnak tovább Isten szent holnapjáig.

- Én ezt nem értem! - vágott közbe Juli. - Aki bent lakik, az már haszonélvező. Aki kint lakik, nem egyenlő jogú a bentlakóval. El kell adni a házat, másképpen nem lehet hét részre osztani.

- Nem jól beszélsz, húgom. Én veszem meg az egész házat; mind a hat testvéremnek kifizetem a rá eső részt. Aki benmarad a lakásban, az házbért fizet - nekem. Pont. Ha ez sem igazság: kétszer kettő sem négy.

A testvérek, különböző célzattal, morogtak. Juli félt, hogy becsapják. Erzsébet pedig azt óhajtotta, hogy becsaphassa a táborszájút; s úgy érezte: a László javaslata az ő érdekének kedvez.

- Igenám, - lobbant újra fel Juli -, csakhogy nem tudjuk a ház mai értékét; meg kellene becsültetni, hogy László azt adja érte, ami az értéke.

- Megbecsültetjük, - mondta László egyszerűen.

- Igenám, csakhogy nem olyan «hivatalos» becslést értek én. (Juli nem bízott a «hivatal» tisztességében.) Hanem úgy gondolnám, hogy kiragasztjuk a házra a cédulát, áruljuk - míg -

- De ha nem eladó! - mordult közbe az elnök, István.

- Jó, jó, csak úgy tennénk, mint ha árulnánk. De nem igaziban. Meglátjuk, hogy mennyit igérnek érte. Persze, nem adjuk el senkinek, csak a legtöbbet igérő pénze lesz az irányadó.

- Furatos esze van ennek a Rébéknek, - dünnyögött Jóska. Mihály ellenben helyeselte:

- Ebben van valami.

László kövéren, kopaszon mosolygott:

- Fiaim, nekem mindegy. Fő: a békesség és az igazság, ezt mint kálvinista presbiter mondom. Az idő majd kiforog mindent, nem kapunk hajba.

Jóska röhögött a létrán:

- Könnyű László bátyámnak. De Julinak meg Dózsánénak még lobog a sörénye; nagyon jól bele lehet markolni.

- Csend, - mordult rá az elnök.

- De nem is ezért jöttem én, - kapott észbe a disznókereskedő. - Hanem a kocák miatt... (Felragyogott a szeme:) Te! vettem olyan hatvan angol malacot, még a György király hízlalójában se találni mását. Mint az angyalok! (T. i. mint a malac-angyalok.) Kint vannak az állomáson, vagónban; szeretném éjszakára ide az udvarba telepíteni. Ha a bentlakó testvérek megengedik.

- Megengedjük, - mondta Jóska loyalisan, a másik kettő nevében is.

- Előre köszönöm. Jóska fiam, szedd rendbe magad, jössz velem. Az állomásra. Segítesz hazagyűrni a kondát. Teljes ellátás és öt pengő. Gilt?

Jóska nem gondolkozott, leugrott a létráról s az öt pengő ezüstös felragyogásában csillogó szemmel jelentette:

- Gilt!

- Nahát akkor, nyisd ki előttem a kaput - forverc, előre!

Jóska humorosan fogta a dolgot s az első nagy kaput sarkig nyitotta a bátyja előtt, mintha szénásszekér elébe tárná ki. A kövér kupec jólesően mohogott, meg-megsodorintva soha nem engedelmeskedő bajuszát. Dercés hangján nagyot kiáltott az udvarbeliekre:

- Szervusztok!

Azzal kidöcögött kilencven-száz kilójával.

Jóska betette utána a kaput - és bent maradt az udvaron.

- Miért nem mégy? - ripakodott rá István.

- Még nem osztoztunk meg mindenen; Dózsáné is itthon maradt a keresztelőből.

A disznókereskedő visszajött, benyitott a kapun s bekiáltott:

- Jóska te, gyere már!

- Rögtön megyek, László bátyám. Tessék csak előre menni. Mire kell, ott leszek az állomáson.

- Be ne csapj, te széllel bélelt, - dödörgött a kövér jó ember -, mert akkor nem találkozol az öt pengőmmel.

Loholt az állomás felé.

Juli, felocsudva előre számító töprengéséből, elkiáltotta magát:

- Még nincs vége az osztozkodásnak. Folytassuk!

- Folytassuk! - dongottak a testvérek.

- Folytatom, - jelentette ki az elnök s mintha a folyó ügyre értené: nagyot ivott bekezdőnek.

Hátra volt még a kis konyha felszerelése, az evőeszközök, szép rózsás tálak, tányérok, poharak, üvegek; tömérdek kondérok, vaslábasok, nyújtódeszkák, reszelők, csigacsinálók és derelyemetszők. Azután az a sárgaréz-mozsár, amely Dózsánénak álmaiban is megjelent s amelyre Kovácsné Julinak oly igen fájt a foga. De hátra volt még a megboldogult hat rendbeli ruhája, odabent a siffonban; egy pár fekete selyemkendő, még a menyasszonyi pártája is, meg fiatalasszonykorabeli fekete gyöngyös fejkötője. Legtöbbet ért az a barna selyemruha, amelyet azért nem használt a kis Bakóné, mert nagyon «uriasnak» találta. Ez bizgatta különösen a Dózsáné képzeletét. De a csöndes, szótalan Baloghné Mari szintén magának nézte ki már előre. Nem különben Juli.

Mikor a ruhákat kihozták az asztalra s a barna selymen végigsuhant a tavaszi nap, Dózsáné elfehéredett izgalmában:

- Ezt nekem igérte édesanyám még életében... Pista... ha ezt másnak adod, soha ne legyen nyugalmad... igen...

Az elnöklő vasutas keményen megsodorta nagy szőke bajuszát:

- Ez a Dózsáné megint terrorizálni akar. Mit csináljak vele?

- Be kellene zárni a malacólba, - javasolta Jóska szívesen.

Nem tudtak megegyezni. A sárgaréz-mozsárra négyen pályáztak, a barna selyemruhára öten, Juli rikácsolt, Dózsáné sikongott, Baloghné szipákolva méltatlankodott. Mihály káromkodással zsinórozta ennek a bolond napnak a nadrágját, István verte az asztalt, még pedig a mozsárütővel; Jóska pedig diadalmasan röhögött.

- Így nem megyünk semmire, - jelentette ki a fáradt elnök.

- Halt! - kiáltott élesen Mihály, mint káplár korában a szakasz előtt. - Van egy jó gondolatom: ezeket az apróságokat szedjük össze, adjuk el, a befolyó pénzt osszuk szét egyenlően hatfelé.

- Potom áron - elvesztegetni? - Hogyne már! - sivalkodott Dózsáné.

- Így nem lesz vége karácsonyig sem, a megváltóját! - dühöngött az elnöklő vasutas. Szavazzunk!

- Szavazzunk! - kiabáltak a hímneműek.

- Tartsa fel a jobbkezét, aki amellett van, hogy eladjuk.

Mihály, Baloghné, Kovácsné, Jóska feltartotta a kezét.

- Én is, mint elnök! - jelentette ki István, égre emelt jobbkézzel.

Dózsáné lecsüngő szárnyakkal állott külön. Leszavazták. Nem bírt tovább uralkodni magán. Látta, hogy elveszett a kis mozsár, a szép barna selyemruha; oda a négy remek párna, a pompás dunyhának vége... Csatavesztése jobban fájt neki, mint elhibázott élete. Két kezével belemarkolt a hajába, megrázta a saját fejét, mintha csak a Julié volna, s azután - arcul csapta magát. Sajátmagát. Azért a gyalázatért, hogy nem tudott elképzelt jogának igazságot szerezni. Egy hang ki nem jött a torkán. Hirtelen megfordult, berohant a szobájába és magára zárta az ajtaját. Ki sem jött onnan két napig.

A többiek, Mihály javaslatára, a minden hájjal megkent Julit bízták meg az apróság elárulásával. Leltárt készítettek a legutolsó darabról is. De a végső árat Julinak az ügyessége szabta meg. Benne jobban bíztak a többiek, mint sajátmagukban.

István szép beszéddel zárta be a nagy napot, erősen emlegetve Petőfi Sándort, aki olyan gyönyörűen megmondta: hadd vesszen el a becsület, ha az élet megmarad. Mert az a fő, uraim, hogy élünk!

Jóska egyhangúan megéljenezte.

Így osztozkodtak meg a Bakó-testvérek április elsején.