Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Fenyő László: FUTÓHOMOK
Vadász Tibor elbeszélései

A cím-elbeszélés, száz oldal a Génius miniatür-sorozatának apró oldalain, pályadíjat nyert.

Kis emberek a Futóhomok hősei. A részeges lumpenproletárrá züllött egykori kapitány, felesége, a tábornok leánya, aki titkon tejecskét kortyolgat, idősebbik fiuk, az egyszerű munkás, aki azonban szintén iszik (lásd: átöröklődés), ifjabbik fiuk, a könyveit bújó sápadt gimnazista (lásd: nem hiába - úri születi voltak), Anna, a munkáslány, stb., oly bőbeszédűséggel leírt és jellemzett alakok, hogy egy jókora regény méreteihez illenének - az olvasó csodálkozva tapasztalja, hogy a sok vaskos gomb egy babaruhára van varrva.

Kivétel Mihály vice valóban fínoman jellemzett alakja: az egyetlen, amely nemcsak elmondásban, de cselekvésben is megjelenik és a történet folyamán elhitető erejű alakká teljesedik.

Mert egyébként, mondhatni, alapvető hibája ennek az írói látásnak (vagy elbeszélő modornak?), hogy majd mindég csak elmondva van, aminek érzékeltetve kéne lenni. Pld. a gimnazista fiúról megtudjuk, hogy «minden sóvárgó szeretetvágya lassan eltemetkezett». Ez egy állító mondat. És ha a jóindulatú olvasó becsületszóra hajlandó is elhinni, novellisztikus eljárás talán mégis csak az volna, ha az író e «bemondás» helyett magát a folyamatot próbálná érzékeltetni. Ez kissé regényszerű igény, de egy százoldalas elbeszélésben megvalósítható, sokkal inkább, mint azok a regényszerűségek, amelyekkel Vadász megpróbálkozik. Szinte komikusan hat pld., amikor e vékonypénzű, vázlatos írás utolsó oldalain mindegyik alakjának - egészen regényszerű pózban - eligazítja a sorsát - holott ezt a végső sors-eligazítást nem kisebb regényben is nélkülöznünk kell, mint a Háború és béke.

Stílusa pongyola, indokolatlan idegen-szavakkal tarka. Nem értjük például, hogy a kapitánynak miért kell éppen mattan pislognia. E tekintetben tanulhatna a fiatal író például Kosztolányi purizmusából, mely megmutatja, mennyire ki lehet mindent fejezni magyarul is.

A Legenda - a következő elbeszélés, - semmitmondó átlagírás.

Nem várt meglepetés viszont a kötet harmadik írása, a Suhanó emberek. Megható, bensőséges emléksorozat. Stílusa az igénytelenség. Szerkezete éppoly laza, mint a Futóhomoké. De öröm figyelni: mint rétegződik-teljesedik valami izgatott lírikusság fényében a naplószerű, igénytelen részletekből élménnyé, művészetté az egész. Olyan írás, amelynek íze, hangulata, egy-egy jelzője tapad meg az emlékezetben. Lírikus - és mégis vérbeli elbeszélés.