Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Illés Endre: ARANYKARIKA
Szitnyai Zoltán regénye - Athenaeum

Az aranykarika - egy kisfiú játékkarikája.

A karikát a kisfiú egyszer kiejti a kezéből. S a karika megindul, lefelé a hegyoldalon. Patakzó napfény aranyában megy, megy: mintha hajtaná valaki. Kőről-kőre pattan. Zúgva iramodik le mindenféle utakon. S amikor leért, hirtelen elhasad a bordája. Féloldalra dől. S - vége. A kisfiú soha többé nem veszi a kezébe.

Az aranykarika tehát szimbólum.

S könnyü elérteni Szitnyai Zoltán népszerű fogalmazásúm, enyhén szentimentális, de eléggé nemes anyagú történetének rejtett jelentését.

A hegyoldalon lefelé rohanó aranykarika - a gyerekévek jelképes összefoglalása. Rohannak az évek, múlik a gyerekkor. Kőről-kőre pattan. Oda se neki! Mindenféle utakat zúgva szel át. De amikor leért a völgybe, egyszerre elhasad a vékony donga. Eltörik az aranykarika. S fájdalmas ütődéssel: a gyerek férfivá érett.

Igen egyszerű szimbólum. S mégis többsíkú. Nemcsak a regényíró világítja át vele történetét. Még a kritikus is felhasználhatja. Szitnyai Zoltán talán nem is tudja: aranykarikája kettős értelmű. S ebben a másik jelentésében - a műfaj szimbóluma.

Ez a játékkarika ugyanis maradéktalanul fogja egybe az összes ilyen regényeket, amelyek a férfiszem távlatot ismerő, jelentős eseményeket kiemelő s kis apróságokat hatásosan elrendező látásával dolgozzák fel az elsüllyedt ifjúság visszaharangozó éveit.

Végtelenül hasonlók egymáshoz ezek a regények... De neveket nem is szabad talán ezuttal említeni. Mert ha neveket említünk, akkor nemcsak Szitnyai Aranykariká-ját lehet például Kodolányi Szakadékok című regényéhez hasonlítani, de még Tolsztoj Ifjuságom regényé-t is mások mellé állítani.

Valahogyan a játékkarikák lendületével, könnyedén és frissen indul ezekben a gyerekkort idéző emlékezésekben, fél antobiográfiákban, színezett lapokon minden. Szó... fordulat... történet... S ebben a friss iramban még a pesszimizmus is megtanul kecsesen szökellni, az irónia mosolyogni; az embergyűlölet átmelegszik. A pesszimista író pesszimizmusával, a marcangoló s gúnyos író iróniájával, az embergyűlölet vádjaival történik emlékezés közben ez a csoda. Rohan a karika... S ez a rohanás nem tűri a meditációt. Nincs idő a pontos, kívül-belül hű s igaz képekre. A rohanó karika még az erősebb naturalista és pszichológiai hajlandóságoknak is vétót mond. Kissé pasztelles puhaságban, elmosódottan marad el útközben fű, fa, virág, emberek, napok, évek... S közben adódnak helyzetek, amelyek oly kemények, ellenségesek és élesek, mint a kő vagy a szikla. De az emlékező író s a multba merülő elbeszélés nem ereszti le a keserűségek óceánjába a mérőónját. A történet átpattan a kemény és ellenséges pillanatokon, mintha friss és puha rügy akadt volna csak az útjába. Nem fáj semmi... Nem tragédia itt még a tragédia. Csak a végén... A végén ér egy ütés. S ez az ütés fáj. Oly váratlanul ér, amilyen készületlenül mered a gyerekifjú az életre, amikor először néz vele farkasszemet. S az író is felriad itt: férfiregények s férfitörténetek komor s hatalmas Wagner-orkeszterével zengeti fel az utolsó akkordot.

Ezt a tartalmi s lelki átváltozást mutatja Szitnyai Zoltán Aranykarikája is.

Szitnyai hangját eddig igen sokszor szinte kicsattanóan keserűnek hallottuk; pesszimizmusa sem igen kedvelte a békés föloldódásokat; a színei inkább rikítottak, mint a pasztell puhaságában fínomkodtak; életszemlélete a legélesebb kritika volt.

Itt mindebből alig találunk valamit.

Azt a játékkarika-könnyedségü regényt kapjuk, amely minden bizonnyal Szitnyainak is pihenés volt.

Egyszálú történet.

S ha a nyomát nézzük, - mint a karikáé: egyetlen, vékony csapás a porban.

De benne van mindaz a szín, frisseség, emlék, élmény s fordulat, amelyekből egy magyar kisváros pasztelles képe, egy dzsentri család lassú anyagi leromlásának története s egy boldogságokban és fájdalmakban elringatózó s végül hirtelen öntudatra ébredő gyerekkor rajza mindvégig egyenletes, igen becsületes, igaz írói eszközökkel bontakozik ki.