Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 10. szám

KASSÁK LAJOS: ESTE ÉS EMLÉKEZÉS

Téli estéken, mikor elcsendesedett a dolog a házban, lámpát gyujtottunk és leültünk beszélgetni az asztal köré. Legtöbbnyire Anyánk beszélt, régi, primitív meséket vagy történeteket mondott el családunk életéből, mi pedig feszült idegekkel hallgattunk, néha ijedten megborzongtunk, máskor meg nyitva maradt a szánk az ámulattól. Különösen szép esték voltak ezek és ezért szerettük a telet. Gyönge ruhácskáink voltak, de ilyenkor megfeledkeztünk a maró hidegről s a még veszedelmesebb szelekről, amik olyan éhesen és fölbőszülten száguldoztak az utcákon, mint a megveszekedett ordasok. Ha eljött az este s Anyánk beszélni kezdett, mi kíváncsi, kerek szemekkel bámultunk rá és közben minden egyébnek hátatfordítottunk. Az egyik ilyen este férjhezmenéséről és az én születésemről beszélt Anyánk.

Korán gyújtottunk lámpát, kint dudált a szél, fehér hópelyhek szálltak a fekete éjszakában, ragyogtak, mint a csillagok s amelyek az ablakunkhoz tévedtek, azok megolvadtak a langyos üvegen és leperegtek, mint a gyöngyszemek.

Négyen ültünk az asztalnál. Anyánk, én és két hugom. Színes cseréptányérokból sárgakását vacsoráztunk, jóillatú töpörtyüvel. Nagyanyánk is a szobában volt, de ő az ágyban feküdt betegen. Róla nem beszélek, hiszen ő alig is számított közöttünk élőnek. Fájtak a szemei, rosszak voltak a fülei, betegsége alatt annyira elferdült a szája, hogy már csak egyes kúrta szavakat tudott vele kimondani. Ha enni akart, azt mondta: Ham-ham, ha pedig egyéb dolgát akarja elvégezni, akkor azt mondja: Plum-plum. Ennyi az egész, aztán hallgat. Egész nap és egész este csak hallgat, felénk fordultan bámul, mintha vigyázna ránk. De mi tudjuk, hogy farkassetétje van és nem lát el az asztalig. Ő tehát kívül marad azon a varázslatos körön, amit a lámpa sárga fénye vet körénk. Az asztal fölött középütt áll a lámpa s mi, akárha valami aranytölcsér karimáján ülnénk.

- Fújjátok meg a kását! - figyelmeztet bennünket Anyánk minduntalan. - Vigyázzatok, hogy a töpörtyü el ne csapja a haskótokat.

Csücsörített szájjal fújjuk a kását, a sárga, fínom ételt s gyönge gőzökkel és zsiros illatokkal van tele a szoba.

Anyánk újból megszólal:

- Lám, lám, Apátok megint elfelejtette a házszámot. Lehet, már azt is elfeledte, hogy hozzátartozunk. Milyen furcsa is az élet. No, várjátok csak, ha megnőttök, ti is meglátjátok, hogy milyen furcsák a világ dolgai.

- Persze, - mondta a nagyobbik hugom. - Én már most is látom. Az embernek két szeme van s csak egy orra és ez is olyan, mintha furcsa lenne.

- Ez egy nagy butaság! - vetettem közbe. - Mért beszélsz ilyen butaságokat? Mégis csak úgy lenne jó, ha Édesapánk is hazajönne vacsorára. Hol kap ilyen kását töpörtyüvel? Hát sehol se.

- Igazad van, fiam, - mondta Anyánk. - De ezen már nem tudunk segíteni. Az az ember, aki kocsmázni kezd, eljegyezte magát az ördöggel. Valamikor pedig. Óh, én Istenem. Jól emlékszem rá, hiszen még én is egészen fiatal vagyok.

Úgy tettem, mintha mohón a kását falatoznám, de a homlokom alól titokban fölpillantottam Anyámra. És úgy láttam, hogy ő csakúgyan egészen fiatal asszony. Szép, olajbarna színű arca van, a két szája széle piros, a fekete haja középen ketté van választva s a homloka fölött erősen kilátszik a tiszta, vasalt kendője alól.

Anyánk folytatta:

- Emlékszem rá, vasárnap délután volt, mikor megismerkedtem vele. Vasárnap délután, Pesten. Egy öreg zsidóasszonynál szolgáltam akkor, jó lélek volt és megengedte, hogy vasárnap délutánonként kint táncolhassak az udvaron. Akkorjában úgy volt, hogy mosogatás után a lányok kimentek az udvarra, ahol már szólt a verkli s ők nekikezdtek a táncnak, rogyásig. S mi, kis bolondok a verklire költöttük el bérünk egy részét. Néha legények is akadtak, akik fizették a nótákat.

- Akkor is így történt. S akkor Apátok volt a gavallér. Pedig nem kellett volna, hogy fizessen. A verkli gazdája fiatalember volt, szemetvetett rám s ezért ingyen is szívesen keverte nekünk a nótákat. És nekem is kedvemre való volt az az ember. Így nyáron fehér, bő nadrágot viselt és csíkos trikót, a fehér trikóján keresztbefutottak a kék meg piros csíkok. Olyan volt az az ember, akárha cukorból készítették volna.

Mi gyerekek hangosan nevettünk. Láttuk magunk előtt a verklist, amint forgatja a kurblit s a cukorból való szája széthúzódik egész a füléig. Így mosolyog az Anyánkra és csak keveri, keveri neki a tánc alá való nótákat.

- És ekkor toppant be Apátok az udvarba. Idegen volt előttünk s mi rá sem néztünk. De ő csak odajött, átfogta a derekam és táncolni kezdett velem, pergetett, mint az orsót. A verklis észrevette ezt, a láda nyelét odaadta a segédjének s engem kivett Apátok kezéből.

- Megálltunk. A két ember egymásranézett és összevicsorították a fogaikat.

- Apátok félre állt, de nem lépett ki az udvarból. Mikor a verklisnek tovább kellett mennie, ő megint előbujt, szépen beszélt hozzám s aztán minden este találkoztunk a kapuban. Úgy végződött, hogy a felesége lettem.

- Oh, ha most a verklis lenne az Édesapánk! - kiáltott föl a hugom, szinte nyerítve. - Oh, ha most talpraugorhatnék és táncolhatnék!

Anyánk megsimogatta hugom haját, ami épp olyan fekete és csillogó volt, mint az övé, aztán meghuzogatta a két leeresztett copfját úgy, mint valami csengetyűzsinórokat. Hugom csilingelően nevetett, ő pedig nyugodtan beszélt tovább:

- Aztán hazajöttünk Pestről és beköltöztünk Borbála néniékhez. Tizenegyen laktunk egyszobában s levegőből sem jutott elég az embernek. Mi fiatalok, hogyan érezhettük volna jól magunkat az ilyen helyen? Én Istenem, ha szépen akartunk nézni egymásra, akkor ki kellett osonnunk az udvarra, a ház mögé vagy föl a padlásra. Bizony, fiacskám, téged is valahol a padláson talált meg a gólya.

Én ijedten és értelmetlenül néztem Anyánkra, hugaim pedig kuncogtak a nevetéstől.

- A padláson van egy öreg lisztes láda, bizonyára abban talált meg téged a gólya, mint a kukacot - mondta az idősebbik hugom nevetve s a két tenyerét az arca elé emelte, mintha szégyellené magát.

- Hát az Édesapám? - kérdeztem anélkül, hogy ráhederítettem volna a hugomra. - Hát mit szólt az Édesapám?

- Apátok nappal dolgozni járt, este pedig együtt ültünk a bácsiéknál és bort ittunk nagy vizespoharakból. Én már teherben voltam veled s ha kicsit többet ittam a kelletténél, akkor mindig elsírtam magam. Rád gondoltam és egyszerre kijózanodtam. Később én is eljártam dolgozni. Mosni jártam, hajnalban mentem és éjszaka jöttem meg. Ekkor már állandóan csak a te érkezésedre gondoltam és lassan meg is feledkeztem Apátokról. Gondoltam, ha te eljössz, akkor megint helyrebillen kicsit az életem. Sokszor gondoltam erre, úgy a teknők fölött. A konyha tele volt gőzzel, nehéz volt a tüdőmnek, de estefelé tiszta lett a ruha s ekkor jól esett a tiszta holmival babrálni. - Ha talán neked is ilyen szép fehér ruhácskáid lennének. - Áhítoztam valami megfoghatatlan gyönyörűség után s este hazajött Apátok és bort hozott literes üvegben. De én akkor már nem ittam belőle.

- Mondtam Apátoknak: Gyerünk el innen, gyerünk, akár egy kis lyukba a föld alá. Ezt már nem bírja ki az én lelkem. - Milyen nehezen értette meg a beszédemet. Aztán egy üres, kis szobába költöztünk. Apátok ekkor már éjszaka sem járt haza rendesen. Ha nem jön, gondoltam, hát ő tudja, hogy mit csinál. A földön egy szalmazsákon aludtam s nappal mégis daloltam a teknők fölött.

- Így szültelek a világra s akkor a kínjaimban láttam, hogy Apátok ott áll előttem és könny pereg ki a szemeiből. Nagyanyátok pörölt vele, én pedig vigasztaltam, mintha helyettem is ő lenne a beteg.

- Csókolj meg, - mondtam neki - és felejtsük el a multat. - Fölém hajolt és megcsókolt. A szép, barna bajusza csiklandozta az arcom s úgy éreztem, minden rosszon túl vagyunk már életünkben. Mikor elment, azt mondtam Nagyanyátoknak: - Megváltozik ez az ember. Hiszen az ő szíve sincsen kőből.

Elmultak ezek a napok és te már ott feküdtél mellettem a szalmazsákon. - Vedd a karodra, - mondtam Apátoknak. - Emeld föl és csókold meg, hiszen olyan gyönyörű, mint egy virágszál. - Nevetett és hümmögött valamit, de aztán elment anélkül, hogy magáhozemelt volna. Egyedül voltam, majdnem egészen egyedül. Később hozzánkköltözött Nagyanyátok és ő lett a mi arkangyalunk. Tüzes karddal vigyázott ránk és jósággal táplált bennünket. Nyár volt akkor és ő kitalálta, hogy föltegyünk téged az ablakba, a napocskára. Úgy volt az, hogy az ablakfára egy deszkát szögeztünk, a deszkára vánkoskát tettünk és a vánkoskára kifektettük a te mezitelen testecskédet. Nagyon örültem neked és azt gondoltam akkor, hogy a kis Jézuska fekhetett valamikor így a jászolban. Király voltál te akkor én előttem, gyönyörű kis herceg, aki úgy nézett az édesanyjára, mintha gyémántból lennének a kis szemecskéi. Édes tejjel tápláltalak és a napocska megbarnította a bőröcskédet. Ha néha hazajött Apátok, megnézett és azt mondta, hogy meg van veled elégedve. S ekkor megint, mintha közelebb került volna hozzám. Szépen beszélt s időnként behívott magához oda, ahol dolgozott. Néha megint szerettük egymást, de ha magunkra akartunk maradni, megint csak föl kellett szöknünk a padlásra. Ez már a mi végzetünk, gondoltam, s beleestem valami végtelen szomorúságba.

- Rákövetkező télen történt, hogy Nagyanyátok elcsúszott a kút előtt a fagyon s azóta, mint tudjátok, föl sem kelt az ágyból.

- Tavaszra kiöntött a folyó, kimosta a vetést és bekövetkezett a nagy szegénység. Mi, akik mindig szegények voltunk, most a fél fogunkra való kenyeret is alig tudtuk előkaparni. S ekkor megszólalt a Nagyanyátok és azt mondta:

- Ez az az esztendő, édes lányom, mikor Tamás bátyám ellátogat hozzánk, hogy megbékítsen engem és lerójja az adósságát.

- Ki az a Tamás bácsi? - kérdeztem, - akiről én eddig egy szót se hallottam.

- Ő az én egyetlen bátyám, ő az, akiből rabló lett annakidején. Annakidején, mikor leégett a házunk s aztán hűtlen lett hozzá a szeretője. Ő az a rabló, aki kifosztja a gazdagokat és megajándékozza a szegényeket. Rámás csizmában és gyolcs gatyában jár, akárcsak egy elbujdosott király. Most aztán eljön. Uram Isten, hiszen elég szegények vagyunk mi már, hogy megszánjon bennünket.

Amit most beszélt Anyánk, nagyon érdekesnek találtuk mind a hárman. Már-már álmosság ereszkedett a szemeinkre, de most egyszerre kiszállt belőlük, mint valami fölriasztott fekete madár.

Majdnem egyszerre kérdeztük:

- És eljött? Eljött az a rabló bácsi?

- Nem. Talán nem is élt. Ez csak olyan fantáziája lehetett Nagyanyátoknak. Felnőttél, anélkül, hogy a rabló bácsi segített volna rajtunk. Aztán jöttek a lánykák, ugy, ahogyan itt ültök sorjában.

- És hogy születtem én? - kérdezte a hugom. - Most mondja el, hogy én hogyan születtem?

Anyánk a tányérokért nyúlt, elszedte előlünk, s valahol már egészen másutt járt az esze, mikor megszólalt:

- Tégy, lányocskám, tiszta pelenkát Nagyanyátok alá és szépen aludni. Egy, kettő, három.

- Apát meg se várjuk?

- Késő van már. Apátok talán már alszik is. Csöndesen maradjatok éjszaka, nehogy megint megrugdossátok egymást.