Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások

Illés Endre: KÉT NEMZEDÉK
Andreas Haukland regénye Athenaeum

Északi írás.

Néhány emberélet északi hidegbe dermedt hullámait mondja el. S északi ember az írója is: Andreas Haukland.

Klimatikus sajátosságok egyéniségre is ható ereje hozza valamikép közel egymáshoz az északi írókat. Ez a közelség, s ebben a közelségben kifejeződő hasonlóság: természetesen felületi csupán. Az író mehet keletnek. S nyugat vagy dél felé tarthat. A hasonlóság csupán annyi lesz mindig: amíg északi tájon jár, ha nem is ugyanazon, de egymáshoz jégben, fagyban, hidegben nagyon hasonló utakon kell majd mennie, akármilyen egyéni célok felé is.

Ez a klimatikus, felületi sajátosság tűnik fel legelőször a Haukland-írásokon is. A Két nemzedék címen egybefogott jelenetsorozat az északi író típikus profilját mutatja.

Milyen ez a profil?

A magányos emberé. Azé a magányosé, akit a körülmények tettek magányossá. A közeg, amelyben él, szakította el a többiektől s utalta önmagára. Mondata a bezárkózott, mogorva tőmondat. De ez már a megszólalás. Amíg azonban megszólal, s amíg emberei megszólalnak, olyan feszítő erőknek kell a mélyben felgyűlni, amelyeknek talajmozdító intenzitásuk van. Mert a külső hideg már évezredek előtt s a generációk végtelenjén a legmélyebbre, föld és jég alá szorított vissza minden érzést, szót, életdarabkát, amelyben akár a legvértelenebb s legfázékonyabb meleg is didergett. S az érzés inkább s legtöbbször meg sem szólal. Ereje nem ér el a felszínig. A mélyben marad. Semmi nem változik. S ha történt is valami: mintha nem történt volna. Csak néha-néha támadnak ijesztő hasadékok, szinte a végső ítéletkor már. S a legmélyebbről sivítanak fel ilyenkor ijesztő erők. S a legmélyebbre lehet zuhanni ezekben a szakadékokban. De hány és hány élet van, amelyeken még ilyen szakadék sem támad. Hány s hány élet, amely zárt és magányos marad, mindörökké. Ilyen a Haukland-írás, s Hauklánd is. Dermedt életek írója. S északi ember maga is.

Északi író.

De ezen túl is valami még: a nehezen hasadó szavak költője. Egyéniség.

Ez a nehezen-hasadás, ez a felszínre törekvő vívódás már önmagában kizárja a közlés s a szavak játékosan célbataláló könnyedségét, valami aranyporos szépségekben megfürdetett csillogást. A hauklandi szóra éppen az jellemző, hogy olyan, mint egy fekete, ormótlan, súlyos kőszénrög. Ezek a szavak, mintha elsüllyedt erdők lettek volna valamikor. Óceánok, földtömbök s végtelen idők hengeredtek rájuk. S lent a mélyben, az iszonyú nyomás alatt, a mozdulatlanságban kőszénné értek. Feketék s kemények. S most, hogy újra napvilágon vannak: nehezen gyulladnak. De ha már égnek: egyetlen szóban mintha elsüllyedt erdők végtelen hangja lobogna s zúgna fel.

Külön szépség s külön gazdagodás megismerni sokféle könyv és sokféle író közt: ezt a hauklandi szót. Szó, mondat, hang: ennek az írónak az ereje, az egyénisége, a vitalitása. Legfőbb s első értéke.

Megdöbbentően él ez a könyv. És s szól.

S a hauklandi írás különös hatásának titka és ereje éppen ez az élet s ez az élő hang, - az az elleshetetlen titok, hogy a tárgyakat, dolgokat, érzéseket nem szóval, hanem szinte már-már önmagukkal fejezi ki.

Amikor az északi télről ír például, mintha egy jégtömböt tenne olvasója kezébe: úgy s annyira húsba, életbe, idegekbe vág a hideg. Vagy amikor a rémületről beszél, mintha tüzes parázzsal érintené a szívet. S vannak lapjai, amikor az érzésekre, fájdalmakra, vívódásokra kerül a sor, olyan lapok, mintha olvasásuk alatt egy madár vergődnék a könyv helyett a kézben. Vagy az a hálóba akadt pirostorkú hód, amelyet éjszaka a folyó közepén a két Steinar-gyerek halálra kövez. S az csak néz-néz a két gyerekre, segítséget sem kérőn, fénylő, nagy, hidegcsillogású szemével.

A teljesen magányos északi ember harcainak vad éposza ez a könyv. Távolról sem regény. Jelenetek, képek, pillanatfelvételek. Harc a vadakkal, harc a földdel, harc a sorssal, a véletlennel, a hideggel, az istennel, harc a lélekkel, s harc a többi emberrel.

Harc az életért.

Különös szépségeiben különös s szép munka.

S hogy a hauklandi szó töretlen fényében s teljes erejében szólalhatott meg magyarul is: Hajdu Henrik nagyon szép, színt s erőt tökéletesen kifejező fordításának érdeme.