Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 8. szám · / · BIBÓ LAJOS: AZ URISTEN JOBBJÁN

BIBÓ LAJOS: AZ URISTEN JOBBJÁN
I.

Ezerkilencszáztizenöt augusztus felé tántorgott az idő, s a mi századunkat egy Brassó alatti faluban foltozgatták és cserezték, hogy újra döngjön a bakkancsunk alatt a megriadt föld. Már napok óta pihent a természet, nem járt szél, nem gyültek a felhők az ég alján, olyan szívbemarkoló békesség és nyugalom mosolygott fent és lent mindenütt, hogy a bensőkben elcsordult az élet ősi fájdalma.

Én egy rozoga hombárnak támaszkodva hallgattam és figyeltem ezt a szinte aléltan lélegző csendességet. Az iroda helyiség lépcsőjén kis, kopott tollú kakas állt féllábon, a fák alatt a század menázsizott, a csűr előtti hosszú asztal végén pedig Zelenák nyelte a híg gulyást.

Őt néztem. Zelenákot.

Velem rukkolt be tizenhárom októberében, egy napon rúgtak ki bennünket az önkéntes iskolából, neki is Rohatinnál verte először tajtékká a szája két szögletében a nyálat a vad félelem láza, s hozzám hasonlóan még mindig közlegényi sorban szolgálta ő is a császárt és a halált. Valahonnan a Délvidékről került Szegedre, s mivelhogy az apja mint gyökeret vert sváb telepes, közel ötszáz hold magyar föld alá szántott, száznyolcvanöt centiméter magasra és jó kilencven kilónyira cseperedett huszonhároméves korára. Nem kanalazta tehát, hanem itta a gulyást. Az ádámcsútkája járásából, meg abból, ahogy a komiszt harapta, láttam, hogy ebben a pillanatban az evésen kívül nem érdekli más. Pedig már két nap óta válogatták a marsot, s ódalogva pislogott, meg szűkölt mindenki, hogy az irodából mikor csapnak le rá. Homályosan megéreztem, hogy Zelenákot egyelőre nem fenyegeti veszedelem. Nemrégiben együtt láttam az őrmesterünkkel s nyilvánvalónak tetszett, hogy ez a vorsiftellenes barátság összefügg valamiképpen Zelenáknak a pénztárcájával. Bármennyire a holdkórosok útját jártam, aki mindig a magasság felé esengtem, abból a valóságból, hogy Zelenák egy idő óta együtt düllöng éjszakának évadján az őrmesterrel és együtt osonnak be a városba, ahol lányok álltak és várakoztak a sikátorok ködös fényű lámpásai alatt, kiáradt annyi delejes áram, amely bennem is fölgyújtotta az okos nappalok elmosodó, halvány fényét. Átsajdult rajtam, hogy Zelenák bunkó formájú fejével, két nagy bárgyú öklével, hatalmas testével, s nyomorult kis agyvelejével inkább a föld fia mint én, az életnek világosabb és érthetőbb célja van vele, mint velem, - ő marad, hogy tovább egye a gulyást, engem visznek, hogy megsemmisüljek és nyom nélkül elvesszek a fölzaklatott mindenségben.

Csernyus, a vércseképű őrmester, aki valamelyik pesti népszinházutcai zengerájos kávéház mélyén éppen azt latolgatta, hogy megfojtsa-e, vagy elég, ha kirabolja azt a szeplős páriát, akivel két éve osztotta meg az ágyat és a pénzt, amit a lány keresett, amikor váratlanul besorozták katonának, - már jött is kifelé az irodából.

Pillantást vetett Zelenákra, aztán felém fordult és odaintett magához.

- Az öccsét beosztottam - mondta, s rám nyitotta a szemét, várva a feleletemet.

Mint mindég, most is a torkából jött a hang, amely mély recsegéssel indult és a végén a heréltek gegőzésévé torzult.

Egyszerre hideg fújt át a mellemen.

- Az öcsémet? - meredtem rá.

- Azt.

- De őrmester úr kérem, nekem nincs öcsém. Az én öcsém ezelőtt öt évvel meghalt.

Rám hunyorított a szemével, azzal a gyűlölettel, amit a diadalmas féreg érez a nála elesettségében és balsorsában is magasabbrendű lénnyel szemben, s a felső ajka felhúzódott előrenőtt szemfogára.

- Önkéntes Keresztes most is alszik. Én tudom, hogy önkéntes Keresztes részegen azt szokta álmodni, hogy Gábor öccse már meghalt, azért mégis mellette fekszik kint a lövészárokban, hanem ez most nem álom. Önkéntes Keresztes Gábort beosztottam a marsba.

Véresre csíptem a lábszáramat. Fájt. Zelenák felé fordultam. Láttam, hogy éppen elmossa mutatóujjával a csajkáját. Éreztem az ég melegét, a föld hűvösségét, a levegő illatát és a tárgyak sötét közönyét. Tehát csakugyan ébren vagyok, nem álmodom.

Ezek szerint az ital, a kimerültség az örökös halál-félelem újabb rögeszmét növelt bennem. Összetévesztem az álmot az ébrenléttel. Most már ébren is azt hiszem, hogy az öcsém meghalt, holott csak álmodtam, hogy elköltözött az élők sorából.

Bizonytalanság gyötört, s raportra jelentkeztem, hogy megmagyarázzam a kapitányomnak, Gábor öcsém szőke, hamvas arcú, kék szemű fiú volt kicsi korában, s hogy eltitkoljam előtte és anyám előtt, milyen szenvedélyes gyengédséggel szeretem, állandóan kegyetlenül bántam vele. Álmaimban tehát mindig vele vagyok és a saját testemmel óvom és védem, hogy kiengeszteljem az ellenem támadt istent, aki teremtő ihlete tragikus zavarában angyali lélek helyett emberi lelket lehellt belém. De, amikor a kapitányomra néztem és észrevettem a tekintetében azt a sugarat, amely csak a külsőmet kutatta, annyit mondtam csupán, hogy szeretnék én is Gábor öcsémmel menni. Bólintott, s óra mulva már meg is kaptam a felszerelésemet.

Szédültem, de a fejem némileg kitisztult. Tehát mégis én vagyok az eszelős, nem Csernyus. Az öcsém valóban él.

A süket tehetetlenségből csak napok mulva tértem magamhoz. Ellenállhatatlan kényszernek engedtem, amikor az egyik délben megállítottam Csernyust.

- Őrmester úr... - szóltam halk könyörgéssel. - Nem lehetne az öcsémet kicserélni Zelenákkal?

Elmosolyodott:

- Nem.

Nem a szájával, nem a szívével, nem a lelkével, hanem ínas, kemény, görcsös testével mondta ki ezt a szót. Olyan csontnak a hangján, amiben nincs velő.

Nem értettem a verebeket, hogy miképpen tisztogathatják olyan gondatlanul a csőrüket, a napot, hogy úgy süt, mint azelőtt, a föld mozdulatlanságát, - amikor ez az ember a bátrak megvetésével vértezetten itt áll előttem és nem fél, nem írtózik, nem akar elmenekülni egy más csillagzatra, holott tudja, hogy innen néhány száz kilométernyire szétfreccsentett agyvelők és véres belek párolognak a köveken.

Zelenák is úgy falta az ételt, mint akinek még sohasem jutott eszébe, hogy az élet egyszer mégis csak véget ér.

A hetedik vagy a nyolcadik napon bevagoniroztak bennünket. Előzőleg minden este részegen dőltem le a szalmára, s reggel, lázasan, lúdbőrösen, véremben a félig megemésztett gyilkos italok erjedt gőzével ébredtem. Az utolsó éjjel pálinkát ittunk, s már döcögött velünk a vonat, amikor föléreztem.

- Hol az öcsém?

- A másik vagonban.

A hang irányába fordultam. Az ajtóval szembe, a keresztbefektetett padon Csernyus kártyázott három szakaszvezetővel. Alig tudtam szólni a meglepetéstől.

- Hát őrmester úr?

Elütött egy tizest, aztán visszaszólt:

- Önként jelentkeztem, hogy a közelében lehessek infanterist Keresztes úrnak.

Az egész vagon felkacagott, csupán egy ember maradt hangtalan.

Zelenák.

Mert ott gubbasztott ő is a sarokban. Ült, keresztbe tett lábra fektetett karral, lecsüggesztett fővel, mereven, kihúnyt tekintettel nézve a padlót. Nagy teste követte a vagon ingását. Nem tudtam, ki reccsentett az utolsó pillanatban rájuk, hogyan kerültek be ők is a marsba, de Csernyusnak a kötekedő jókedve és az ő kábult kétségbeesése egyformán arról tanuskodott, hogy váratlanul érte őket.

Rálestem, s egyszerre valami megkönnyebbülés féle szabadult fel bennem. Régóta viaskodtam már magammal, mert soha nem azt mondtam, amit gondoltam, s ott hánykódtam, a kezdődő deliriumnak abban az örvényében, amelynek a szennyében a lényeg kezdi elveszteni a maga természetes formáját s amelynek a forgatagában a megnyilatkozás mindig torzképe a valóságnak, de az a kárörvendő részvét, amit most Zelenák iránt éreztem, tiszta, becsületes, minden más lelki megmozdulástól ment emberi érzés volt.

Felemelkedtem és odamentem hozzá.

- Téged is beosztottak?

Nem emelte fel a fejét. A vagon padlóján lyuk támadt egy kirothadt görcs helyén, azt nézte, úgy felelt:

- Be.

Keveset vártam, akkor a hátizsákomból kivettem a kártyát és leültem elébe.

- Gyere játsszunk - mondtam.

- Nem tudok kártyázni.

- Semmit? Semmiféle játékot?

- Semmit. Csak máriást.

Osztottam neki is, magamnak is, lomhán nyúlt a lapok után. Játszani kezdtünk. Ő a halálraítéltek lélektelenségével, én figyelve minden kihívásra. Félóra mulva véget ért a mérkőzés, elnyerte az utolsó forintomat is. Zsebre tette, s most először felnézett.

- Nincs több pénzed?

- Nincs.

Unottan arrább tette a kártya-csomagot, s megint a mellére csüggesztette a fejét.

Nem bírtam tovább. Odahajoltam hozzá.

- Te!... - tettem a kezem a vállára. - Megvesztél? Nem lehetsz olyan barom, hogy ne tudd, nem azért születtél erre a bitang világra, hogy idő előtt elhullj, te állat. Tekints végig magadon, nézd meg a mancsaidat, bütykös lábaidat és gondolj arra, milyen természetesnek tartottad mindig, hogy zabálsz, ölelsz, örülsz, - élsz. Mitől félsz? Nem döglesz meg. Az első ütközetben megsebesülsz és megint hazakerülsz Csernyussal együtt. Rajtatok nincs bélyeg, te szerencsétlen.

Megrezzent. Egész nagy testében egyszerre kigyulladt a menekülés éhes öröme.

- Azt mondod, hogy nézzem meg a lábaimat? - szólt nehéz lélegzettel.

- Azt. Nem halsz meg, ne horgaszd le azt a nagy tök-fejedet. Ebben a háborúban legalább nem. Majd csak nyolcvan éves korodban, amikor valamelyik lakodalom után, szakadásig teletömött hassal megüt a guta.

Az arcát már is kiverte a forróság és a szeme csillogott.

- Honnan tudod?

- Tudom.

- Honnan?

- Onnan, hogy több eszem van, mint neked.

Az ajkán rebbenés futott át. Mást várt. Érthetőbb, megnyugtatóbb, kézzel foghatóbb magyarázatot.

Alattomos gondolat bomlott ki bennem. Megzavartam ezt az állatot, futott át rajtam, kárpótlásul, amiért velem orcátlankodott eddig a sors, meggyötröm, aztán rajta keresztül a közelébe férkőzöm Csernyusnak.

Elvont okoskodásba kezdtem, s amikor a szavak és titokzatos kijelentések üszke tüzes sebet égetett a lelkén és vergődő értelmén, kényszerítettem, hogy rám emelje a tekintetét.

- Érted most már? - néztem gyilkos nyugalommal és meggyőződéssel a szemébe.

Lehellt csak. Összeszorult mellel.

- Nem.

- Nem?

- Nem.

Halkabbra fogtam a hangomat.

- Figyelj ide... - fogtam meg a kezét. - Gazság, hogy lépten-nyomon jót kell tennem, de nem tudok most sem kitérni az elől a kényszer elől, amely itt röhög bent a szívem közepén. Azzal, hogy már közel órája izzadok, hogy megnyugtassalak, tulajdonképpen eleget tettem a rám rótt kötelességnek. Amit még ezután adok, az már ajándék, amit a saját akaratomból nyujtok neked. Tudom, hogy ezt sem érted, de ne törődj vele. Mindössze lásd be, hogy őrültség volna, ha tovább is ingyen beszélnék. Bebizonyítom neked, hogy nem halhatsz meg, ha szót értesz Csernyussal.

A kártyázók felé pillantott, aztán visszafordult hozzám.

- Mit akarsz tőle?

- Vedd rá, mesterkedje ki, hogy egy svarmba kerüljek az öcsémmel.

- Az öcséddel?

- Azzal.

Bárgyún pislogott, de nem szólt, a fejével bólintott, hogy majd intézkedik. Látta, hogy zavart vagyok és ez megnyugtatta. Babonás lélek volt, s most már sejtette, hogy sugallat dolgozik bennem, azért látok a jövőbe.

Meghagytam abban a hitében és vártam, hogy oda-odalogjon Csernyushoz. Azok észrevették, hogy valamivel összébb húzódott benne a rettegés s Csernyus már is oda kiáltott hozzá:

- No. Péter?

Zelenák feltápászkodott és odament hozzájuk.

- Mit játszanak, őrmester úrék?

- Huszonegyet.

Az egyik szakaszvezető már vezényelt is:

- Hátizsákot az önkéntes úr Zelenák alá!

Tizen is ugrottak egyszerre. Zelenák leereszkedett a hátizsákokból rögtönzött ülőhelyre, megnyálazta a mutatóujját és lapot kért. Öt perc mulva nevetett. Segített Csernyusnak, aki az oldalát fogta jókedvében. A szakaszvezetők veritékeztek és szidták a gondviselést, amely tizenkettőre mindig ásszal örvendeztette meg őket.

A vonat délfelé megállott, sorakozót fújtak és kiosztották a menázsit. Gulyást, mint mindig. Csernyus sült hússal tért vissza. A csajkája fedőjén hozta a félig feketére égett húsdarabot, s nekiláttak Zelenákkal. Amikor dagadtra ették magukat, Csernyus csupa megszokásból belerúgott az egyik előtte álló bakába, aztán ujjaival benyúlt a szájába, hogy kipiszkálja a foga közé szorult ételmaradékot s szétfeszített szájjal rámszólt:

- Önkéntes úr Keresztes.

Odaugrottam:

- Parancs, őrmester úr?

Csernyus az orrán keresztül szuszogott, az egész ökle bent volt a szájában. Végre sikerült megfognia a szemfoga mögé szorult hosszú húscafatot, kihúzta, maga elé tartva megnézte, visszadobta a szájába, aztán a nyelvével tovább keresgélve az inyein, hozzám fordult:

- Mit akar maga?

Zelenákra tekintettem, hogy az ő arcáról olvassak, de az üres, semmitmondó némasággal bámult rám. Már úton voltunk, útban a harctér felé, minden kilométerrel összébb zsugorodott az a hatalom, amit Csernyus, a fegyelem, a rend és a borzalmas muszájok jelentettek, mentünk a félelmetes isten zordon keble felé, - s pillanatig haboztam, hogy megalázkodjam-e ez előtt a vércseképű martalóc előtt.

- Arra kérném őrmester urat... - szólaltam meg kevés várakozás után -, hogy egy svarmba osszon majd be az öcsémmel.

- Együtt akarnak meglógni?

- Nem.

- Hát?

- Vigyázni szeretnék rá.

- Maga?

- Én.

A felső ajka már felszaladt, de elnyomta a nevetési ingert, s ennyit mondott csupán:

- Úgy, mint Einsiedelnél.

Elvörösödtem. A komarovi csata harmadik napján - évvel előbb; tizennégy szeptemberében - Einsiedelnél megrohamoztuk az oroszokat. Az elcsigázottság, a halnivágyás és a lobogó önkivület hősi lendületében az elsők között rohantam fel a gépfegyvertűz alatt tartott vasúti töltésre, egyenesen a fegyverüket elhajigáló muszkák közé, akik térdrevetették magukat előttünk. Akkor láttam először igazi szőke arcot és igazi kék szemet, amik a végtelen puszták ősi csendjét és bús szelidségét tükrözték. Anyám szenvedő, esdeklő tekintete jelent meg előttem és láttam azokat az összecsukott szájú anyákat, akik ezeket a gyermekszemű nyomorultakat szülték. Hozzáugrottam az egyikhez, s ordító ügyefogyottságomban, hogy emberi szóval és nyelven nem tudom magam megértetni velük, lehajoltam az egyikhez és megsimogattam a fejét, hogy lássák, nem bántom őket. Azzal rohantam is tovább, megvadulva a saját jóságomtól és gyengeségemtől, hogy segítsek halomra lőni azokat, akik beleszorultak az előttünk elterülő ingoványba. Húsz lépéssel előbb feküdtem, mint Csernyus - mert az ő szakaszához tartoztam -, utolsónak hagytam el a helyemet, - nem értettem tehát semmiképpen, miért gúnyolódik most éppen Einsiedellel.

Rögtön meg is jegyeztem.

- Én Einsiedelnél becsületesen viselkedtem.

Nevetett:

- Tudom. Láttam.

Szégyen és düh mardosott, de nem feleltem. Nem tehettem kockára az öcsém életét.

Zelenák szólt közbe:

- Tedd meg neki.

Tegezte Csernyust, s az ellágyult a megtiszteltetéstől.

- Majd meglátjuk - mondta most már engedékenyen -, de ha meglógnak, stráfanceigét adok be mind a kettőjük ellen.

Összeütöttem a bokámat és tisztelegtem:

- Danke.

A katonás viselkedés, a német szó egyszerre fellobbantotta a méltóságérzetét. Sorakoztatott bennünket a vagonban és vizitet tartott.

Alkonyat felé Zelenák elővett.

- Gyere! - húzott félre.

A szívem hangosan vert. Hogyan bizonyítom be ennek a baromnak, hogy láthatatlan hatalmak őrködnek fölötte?

Dél óta folyton ivott, az arca tüzelt a bortól, s most már nemcsak a félelem, hanem a dacos kíváncsiság is fúrdalta. Hirtelen mentő ötletem támadt. Itt csak a vakmerőség segít. Rövid előadást tartottam neki a megérzésről, a látomásról, az érzékfelettiről, s hogy példával igazoljam állításaim valószerűségét, elővetettem vele a kártyacsomagot.

- Válassz ki öt lapot, tartsd magad elé és én kihúzom azt, amelyiket akarod.

Sietve engedelmeskedett. Elfordultam, hogy lássa, nem gondolok semmiféle ravaszságra, s néhány pillanat mulva megkérdeztem:

- Elkészültél?

- El.

- Megfordulhatok?

- Meg.

Gyerekkoromban játszottam utoljára ezt a gyanus ostobaságot, s reszketve fordultam meg. Ha rajtavesztek az ördöngösségen, vége mindennek, végképp magam ellen bőszítem Zelenákot Csernyussal egyetemben. Lehúnytam a szememet és remegve mondtam:

- Parancsold meg, hogy húzzam ki az öt közül az általad kiválasztott lapot.

Habozott.

- Parancsoljam?

- Igen. De gyorsan. Ne tétovázz. Fogd meg a pulzusomat és kényszeríts, hogy engedelmeskedjem.

A kezem után nyúlt:

- Fogom.

- Érzed, hogy ver?

- Érzem.

- No gyorsan. Mondd.

Mélyet lélegzett, aztán alig hallható hangon suttogta:

- Húzd ki a piros nyolcast!

Vaktában, de határozottan, a mozdulat és az ösztön kényszerének engedve előrekaptam és kirántottam az öt kártya közül az egyik lapot. Kinyitottam a szememet.

A piros nyolcas volt.

Egyszerre elöntött a forróság. Zelenák elhalványodott. Küzdött magával, kegyetlen érzések harcoltak benne.

- Véletlen... - hebegte.

- Akarod, hogy kihúzzam mégegyszer?

- Akarom - mondta mohón.

Megismételtem a produkciót. Ismét sikerült. Most már kiragadtam a kezéből a kártyacsomót.

- Add ide a kezedet!

Félig megbűvölten engedelmeskedett.

- Tessék.

- Nézz rám!

A szeme mélyére fúrtam a tekintetemet és eltorzult arccal, kisérteties vadsággal szóltam rá:

- Húnyd be a szemedet! Behúnytad?

- Be.

- Húzd ki a makk ászt!

A keze révetegen közeledett a kártyalapok felé, az ujjai vonaglottak, aztán kihúzta a középső lapot.

A makk ászt.

Rácsaptam:

- Most már hiszed?

- Most már hiszek neked.

Homlokát kiverte a veríték, s egyszerre furcsa, viharos nyugtalanság fogta el. Felállt, odament Csernyushoz, súgott valamit a fülébe, amire az helyeslőleg bólintott. A következő percben fütyölni kezdett, leakasztotta a kulacsát, meglobogtatta a feje fölött és elkurjantotta magát:

- Sose iszunk!

Csernyus nevetett, intett a sarzsiknak, s vészes ivásba kezdtek.

Óra mulva Csernyus nekihevült.

- Hé! Bundások! - locsolta nyakon a legközelebbi bakát. - Az őrmester úr Csernyus nótáját.

Az egyik megriadt legény bátortalanul trágár dalba kezdett. A többi zümmögve kísérte. Lassan ők is nekiszilajodtak, s megeredt torokkal és kitágult orrcimpával kanyargatták a nótát, amiből nyers asszony-szag áradt. A szeplők kigyúltak az arcokon és érzett az éjszakák fülledtsége, amiket a hajdani szénapadlások forrósága lihegett most errefelé.

Zelenákban is kihasadhatott egy véresen gyalázatos emlék, egy rég elfelejtett erőszak sebe, mert felém bökött a fejével:

- Hát te?

Vállat vontam.

- Nekem nincs borom.

Csernyus ordított helyette:

- Önkéntes úr Keresztes, zu mir!

Maga mellé ültetett és kocintott velem. Magam elé emeltem a poharamat.

- Isten éltesse őrmester urékat!

- Szerbusz!

Mire megint zökkent a vonat, s kint felhangzott a kürtjel, a férgese elhullott. Az egyik szakaszvezető az asztal alatt horkolt, Zelenák a kezefejére borulva csuklott, a többiek vonyító hangon énekeltek. Mindegyik a maga nótáját, hogy belepanaszolja leghalkabb és legmélyebben rágó bánatát a mindent megbocsájtó augusztusi meleg alkonyatba. Ahogy elnyultak és bőgették a hangokat, mindegyikből a kivert kutya sírt, az ősi árvaság, a megtagadott, akiben csak azért gyújtotta fel a büntető kéz az eszméletet, hogy megverje az elmúlás tudatának kietlen, sívó, szívszaggató fájdalmával. Nem tudták, de valamennyien az anyaföldet ölelték, kitárt karral, arccal előrebukva s a köldökzsinórukon keresztül szívták magukba a rögök bús vigasztalását.

Velem is gyakran megtörtént - különösen részegen, vagy ha egy tovatűnő nő a messzeségből véletlenül rám nevetett -, hogy képzeletben felmázoltam magamat az égre, de legszerencsésebb és leghazugabb pillanataim mögött is mindig ott gubbasztott a figyelmeztetés, amely emlékeztetett, vigyázzak, ne felejtsem el - az ember idegen ezen a földön. De soha olyan döbbenettel és bizonyossággal, mint most, még nem éreztem ezt a hazátlanságot. Megértettem, mért hajt ki a moha a sziklán, mért virágzanak tavasszal a fák, miért érik meg a búza, miért erjed meg a szőlőlé, miért párzik még röptében is a madár, s miért egyedül az ember az, akin nem teljesedik be az örök törvény.

Akaratlanul is Zelenákra tekintettem, de félrebillent fejével, lógó derekával, ahogy habot fujt a szájából kicsurgó nyálból, ő is keszegnek és elkallódottnak tetszett, aki most került ki a többi ganéval együtt a trágyadombra.

Egyedül Csernyus hadonászott még, mint akit farkas szoptatott, hogy értse az erdő zúgását, ismerje a szelek járását, halljon a fülével, szagoljon az orrával és egyetlen ordítással beleüvöltse a füvekbe, a fákba és a csillagokba, hogy az ő húsuk, az ő vérük, ő - hozzájuk tartozik.

Úgy ivott, ahogy a szomjas föld nyeli az esőt, úgy tüzelt, mint az eleven láng, olyan dús, teli és duzzadó volt, mint a fakadó, durva élet. Minden ősi vetés kikelt benne s letörölve magáról minden nyomorult emberi vonást, a fenséges megrendítő vadságát árasztotta magából.

Bokázni akart, hogy megdörgesse erejét és szilajságát, s rám esett a pillantása.

Elébe álltam:

- Rajta!

Kivételesen nem köpött ki, nem éreztette a megvetését, mindössze elmosolyodott és félre tolt az útjából.

- Majd csak magam.

Nem tudom meddig táncolt, sehogysem emlékszem meddig néztem, mert amikor megint kinyitottam a szememet, kint már fújták a sorokozót.

Lentről lótás-futás, kiabálás hallatszott s vezényszavak pattogtak. Magamra kaptam a hátizsákomat és kiugrottam a vagonból. A többiek már álltak.

Megérkeztünk.

Szorongva kutattam át tekintetemmel a sorokat, de az öcsémet nem találtam. Csernyus észrevette az izgatottságomat és intett, maradjak csendben, bízzak mindent rá.

Kimarsoltunk a pályaudvarról, neki egy lankásnak, aztán fel egy magaslatra, völgyeken és nyergeken át, egyre közelebb az ágyudörgéshez. Minden tompa puffanás a beleimen rezdült át. Nem féltem. A rettegést, az iszonyatot, a félelmet már rég elnyüttem, az, amit én éreztem, nem az idegek, nem az agyvelő, nem a lélek gyengesége volt. Nekem az inaimat, a csontomat marta a sorvasztó keserűség. Fáradt, zilált, züllött, erőtlen voltam ahhoz, hogy elviselhessem azt a rengeteg förtelmet, amit még el kellett szenvednem a halálig és a halálért.

De lehet, hogy ezzel is csak áltattam magamat, mert féltem bevallani az igazságot. Szerettem magamat, elfelejtettem gyűlölni másokat s nem akartam senkit sem megszégyeníteni a beismeréssel, hogy gyáva vagyok.

Néhány kilométernyire előttünk már porzott és döngött a dombtető, gránát gránát után robbant. Még oszlopban haladtunk s a domb alatt megálltunk. Parancs várta a komandánst s óra mulva papiroson beolvadtunk az ezredünkbe. Megint vezényszó hangzott, megkerültük a dombot s most már ember ember mögött bukdácsoltunk előre. Az út mentén orratlan, nevető hullák feküdtek, hadonászó őrültek, ordítozó sebesültek jöttek velünk szembe.

Már csak kétszáz lépés választott el a rohamozóktól.

Kupacon csörtettünk át, amikor egy srapnell elpukkant fölöttünk s két ember keserű, panaszos jajgatással elvágódott. Egy szilánk felhasította a kezemfejét. Amikor megpillantottam a kibuggyanó vért, egyszerre elszabadult bennem a kezdődő őrület.

Mellen ragadtam Csernyust:

- Hol az öcsém?

A pokoli hangzavar, amely megingatta a földet és az eget, már felverte benne a fenevadat, aki ketrecbe szorulva kész szétzúzni a fejét is, csakhogy tehetetlenségében a végsőkig ingerelje magát, mert szó nélkül állon vágott és rám ordított:

- Előre!

Én is összecsikordítottam a fogaimat:

- Mondd meg kutya, különben megdöglötök!

A golyó zizegett, süvített, pattogott körülöttünk s rakétaként pukkantak el felettünk a srapnellek. Gránát csapott le előttünk és lesöpört bennünket az út melletti mélyedésbe. Estemben elkaptam Csernyusnak a torkát.

- Beszélj! - hörögtem.

A fejével vágott orron:

- Te!... - ugrott fel és előkapta a revolverét.

Ebben a pillanatban nyöszörgő kiáltás hallatszott:

- Ne! Ne lődd agyon!

Zelenák tárta ki felénk a karját. A térdén csúszott Csernyus felé. Szeméből patakzott a köny, arcán a borzalmas halál ült. Csernyus mellen rúgta, aztán a hajánál fogva talpra rántotta.

- Gyerünk! - fujt az arcába.

Zelenák előrelódult:

- Jaj!...

Előre akartam döfni a szuronyommal, hogy végezzek velük, amiért kijátszottak, de ahogy utánuk fordultam, a karom félúton megdermedt.

A kupacon ott állt az öcsém.

Arcán hideg halványság világított, tekintetében egy elsüllyedt világ megkövült fénye virrasztott.

Várt engem.

Egy ugrással mellette termettem.

- Hol voltál eddig?

Nyugodtan körülmutatott:

- Itt.

Megragadtam:

- Gyere utánam.

Kézen fogtam és rohantam vele előre. Egyszerre könnyűnek éreztem minden tagomat. Feltisztult bennem minden salak s mámoros ujjongás tombolt bennem. Gábor szelíden rám szólt:

- Vigyázz!

Mosolyogtam:

- Velem ne törődj, csak maradj mindig mögöttem. Takarlak, hogy téged ne érhessen golyó.

Mellettünk hasbalőttek valakit, mert összehuzta magát és nyitott szájjal lekucorodott. Egy másikat lábszáron talált a golyó, mert ordítva a magasba dobta magát és úgy vágódott vissza a földre.

Csernyus szétvetett lábakkal előttünk üvöltözött. Célozva lőtt az ide-odaszaladgálókra és minden lövésére elbukott egy ellenséges katona. Zelenák mögötte feküdt, körmeivel kaparva a sziklát, hogy beássa valahová a fejét.

- Feküdj le! - szóltam hátra az öcsémnek.

Berántottam egy gránáttölcsérbe és vaktában tüzelni kezdtem.

Ebben a pillanatban Csernyus a vállához kapott. Szisszent, aztán megfordult, hogy meneküljön. De csak pár lépést tett, akkor megpillantva az öcsémet, megtorpant.

Láttam, hogy előre akarja küldeni és felugrottam:

- Engedd! Ne bántsd! - kiáltottam rá. - Egyszer már meghalt. Ha mégegyszer meghal, sohasem támad fel többet.

Szólni akart, de közénk vágott egy gránát.

Az öcsémhez kaptam - s már fent lebegtünk a felhők között. A szivem alatt édes fuvalat húzott el.

Letekintettem.

- Nézd... - mondtam szinte megdicsőülve. - Nézd, ott szalad Csernyus Zelenákkal. Megsebesültek.

Az öcsém nevetett.

- Meg. Már akkor, amikor megszülettek.

S már szálltunk is tovább fölfelé.

Az igazságos Úristen zordon keble felé.