Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és széppróza

ILLÉS ENDRE: PAX VOBIS
P. Gulácsy Irén háromkötetes történelmi regénye - Singer és Wolfner

Tant de bruit pour une omlette...

Minden becsületes, jószándékú munkából valamiképen az etikus cselekedetek vitathatatlan radióaktivitása árad. S több kötetnyi fáradozás, komoly történelmi studiumok, elismerésreméltóan kitartó írói igyekezet, - szóval P. Gulácsy Irén Pax Vobis-a fölött nem is lehet csak könnyedén odavetve valamit, egy-két üresen fölényes s tartalmilag kifejtetlen mondat súlytalanul marasztaló széljegyzetével ítélni. S noha éppen e regény alá valahogy eléggé találóan kívánkoznék a meghatározás: «Jeles iskolai dolgozat, három kötetben» - mégsem lehet ilyen egyszerű osztályzatokkal értékelni ez esetben. Azaz pontosabban: kevésre értékelni.

Nem lehet. S mégis...

Az a legelső, kikívánkozó mondat, ez az etikum-ellenesnek látszó kritika, a gall értelmű, csufondároskodó, kulináris trivialitás: valahogy, valamikép mégis mélyen őszintén igaz s helyénvaló. Mégsem etikumellenes. Nem könnyelműség. S nem lekicsinylés. Csak csalódás.

Az elnyomhatatlanul előkívánkozó csalódásnak önkéntelen kifejeződése.

Mert ennél a regénynél, Gulácsy Irén Pax Vobis-ánál a végén kell kezdeni mindent. Ott, ahol hosszas leplezgetés, másrólbeszélés, s a figyelem előzetes elterelése után, úgy a harmadik kötet közepe táján váratlanul s eléggé meglepően kiderül, hogy az egész monumentálisnak szánt épület a szegény Floria Tosca Puccini csábos melódiáit idéző szerelmi dilemmájának kacsalábán forog. Vagy mint a búgócsiga tengelye: hol a köpenyeges Monna Vanna felé hajlik még, hol pedig a bethuliai Judith felé.

E három történet közös lényegéből, a szerelmi önfeláldozás hatásra kiszámított, kosztümös fordulataiból: ma már egy novellára sem igen futja.

Miért kellett hát ezt mégis megírni?

Hogy él valahol, lehetőleg messze, kosztümös országban egy erejeöntudatos fiatal lány. Aki szerelmese egy elnyomott népnek s szerelmese egy fiatal férfinak, akit persze üldöz a zsarnokság. S a lány, amikor nem tudja semmikép jobb sorsba juttatni sokat szenvedett népét s nem tudja másként megmenteni szerelmese életét: odaadja testét a Hatalomnak. Hol a kegyetlen rendőrfőnöknek, hol az ellenséges hadvezérnek, hol Holofernesnek. Itt - a császárnak. Ausztria császárának s Magyarország királyának. I. Józsefnek. Akit a történelem eléggé liberális gondolkodású s rövid ideig kormányzó uralkodónak ismert. S akinek történelmileg ellenjegyzett életén, uralkodásán és korán Gulácsy Irén eléggé erőszakosan átfűzi a régi mese kopott aranyszálait. S még erőszakosabban csoportosítja alakjait a Tosca-Scarpia-Cavaradossi háromszög szabályai szerint.

Miért kellett ezt a történetet mégegyszer megírni?

Gulácsy Irén regénye nem ad erre választ, akármilyen gondosan is olvassa át valaki az összes köteteket. Sőt minden egyes kötet újabb kérdéseket vet csak fel.

Miért kellett a régi dalhoz ilyen hatalmas apparátus? Miért a kuruc-labanc korszak fegyverzajos, olajnyomatos körképe? Miért a császári Bécs levéltárilag leltározott kövei? S miért a Burg belső életének aprólékos rajza (mintha miniátor-technikával freskót festegetne valaki) - ? S miért kellett Mányoky Ádám Rákóczi-portréját mégegyszer megfesteni, amikor annak vonásait úgyis eléggé ismeri már mindenki. Miért kellett annyi történelem? Miért kellettek a szatmári békekötés előzményei és okmányai? S miért ez az óriási túldimenzionáltság? Miért?

(Amikor szegény Tosca történetéről van csak szó.)

S miért kell Gulácsy Irénnek élettelen, történelmi nagy-regényeket írnia, amikor életteljes parasztfigurákat is tud megeleveníteni egyszerű kis rajzaiban?

A válaszadás tisztje az íróé.

De ettől a választól függetlenül Gulácsy Irén regénye példát állítóan a «második regény»...

Az első? A «Fekete vőlegények» volt.

A második regény... Az a jelenség, amely minálunk s más kultúrákban is az irodalmi s a színházi életben ma rikító tünet már. Munka, amelyet egy előző nagyobb siker hívott életre. Alkotás, melyet nem önnön anyagának törvényei alakítottak ki. Terjedelemben, hangban, figurákban, miljőben pontos másolata az előző sikernek. Állott íz. Amely a régi problematika mellett még külön tehertétel.

De nemcsak az anyagban ér csalódás. Csalódás az anyag megmintázása is.

Kétféle s egymástól meglehetősen elkülönülő elemből tevődik össze a Pax Vobis heterogén regény-tömbje.

A hatalmas anyagban a regény boltozatának ívét és súlyát tartó pilléreknek vannak szánva azok a történelmi alakok és történelmi csoportképek, amelyeknek történelmisége - nincs megfelelőbb szó rá - azzal az iskolás ízzel, élet-, vér-, s idegtelenséggel hiteles és poros, ahogyan egy levegőtlen s félig letünt történelemszemlélet talajából, lélektelen ünnepi szónoklatoknak görögtüzes frazeológiájából azon frissiben kihajtanak. Gulácsy Irén hajszálgyökerei nagyon mélyre nyúlnak ebbe az avult iskolás jellemzésbe.

Ahogyan színei, hősei, eseményei, tablói kész mintákról átkerülnek a Pax Vobis papírjára: ez az adaptáló írásművészet erősen emlékeztet a gyerekek «lehúzós képeire» s «lehúzós» játékára. A rajz, a kép kész, csak egy kis vízzel fel kell ereszteni az enyvet, hogy a papírhoz tapadjon. S mennyire ismerjük már ezeket a minden különösebb fáradság nélkül papírra varázsolódó másfajta figurákat is. S mennyire ismerjük kész technikájukat, amelyben a vonal határozottsága, a rajz biztossága, a kompozíció lekerekítettsége, a sokszor-ismétlésben újabb feldolgozóról még újabb feldolgozóra szinte átöröklődik. A sokszor olvasott figurák s képek váltogatják egymást: az aulikus magyar főúr házatája, az intrikákkal átszőtt Burg, a császári pár magán- és közélete, a kedélyes Bécs, Rákócziné fogsága, a szigorú zárdai élet, - s még három köteten át azok az unalomig ismert képek, amelyek a legnépszerűbb s legfelületesebb olajnyomatokként élnek a legáltalánosabb köztudatban. S idetartozik természetesen a lehúzós képeknek végtelenül hálás anyaga: a kuruc-korszak.

Milyen mélyen elkedvetlenítő, hogy amikor Szekfű Gyula könyvei s a körülöttük lezajló csatározások legalább a hozzáértők előtt rávilágítottak már éppen a kuruc-korszak embereinek emberibb arcára, Gulácsy Irén még mindig a legósdibb, thalykálmános stílusban lát és láttat. Bercsényi Miklóst például így látja s ilyennek mondja: «...a gróf, a főgenerális, nagyot emelintett seprős fekete szemöldökén, ahogy szembe-lett az urfiakkal pompázatos kornyétás fővezéri sátora előtt.» Egy mondat a tízezernyi között. Csak egy mondat a hatalmas regényben, s mennyire jellemző!

Az olajnyomatoknak e készenálló építőkockái között a hézagokat azután valami minduntalan váltakozó, bizonytalanul maibb összetételű, lazább anyag tölti ki. A nagy történelmi állóképek között ezekben a részekben vesz lélekzetet a regény, itt mozdul a mese, itt jut egyénibb, sajátabb hangjához az író. Ezeket az alkalmakat is sorra elmulasztja azonban Gulácsy Irén, hogy elbeszélő egyéniségéről itt kedvezőbb képet adjon, írói kvalitásait valamikép mégis dokumentálja.

Kiesve a történelmiség olajnyomatos stílusából, színtelen bekezdésekben s fáradt anyag-morzsolásban abszolválja a kötelező cselekményt. Itt egy teniszversenyt ír le, amott egy billiard-partit, másutt meg házastársak összekoccanását: ezek a részek maibb hangjukkal a sablóntörténelmiségtől függetlenül történelmietlenek és stílusbontók. Más helyeken - így a «Fekete apáca» c. fejezetben - a történelmi ponyvaregények stílusába téved.

Anélkül, hogy a végső impresszión már bármit is változtatna: egy rész van, amely a többi fölé emelkedik. S ez a néhány fejezet: a sokéves harcok után a békét váró ország képe. Hogyan eseng a rongyos, bujdosó jobbágy s hogyan a hatalmas főúr egyaránt a minden keservet megváltó béke után, - ez szép, s jó s igaz hang. Író munkája.

P. Gulácsy Irén kétségtelenül nagy, romantikus történeti regényt kívánt írni. S a romantika bűvös szava alatt bizonyára olyan szabadságjogokat értett: a romantikus író például nem tartozik megmutatni a kor kendőzetlen, igaz, emberi arcát, s aztán figyelmen kívül hagyhatja az emberi problémákat is, amikor színes meséit szövögeti, hatásos jeleneteket kell kihegyeznie a kor dokumentumai helyett. Hogy a meséje akár operaszöveg is lehetne, hogy a történelmisége patron, hogy a stílusa heterogén, hogy embereiből az életesség, cselekedeteikből az elhihető erő majdnem teljesen hiányzik: nem baj. Csak elég színes, szövevényes, felületes, dúsan patakzó, hangosan tirádás, szóval romantikus legyen.

Az igazi romantika azonban teljesen más fogalom. A romantika az ál- és iskolástörténelmiség után visszatérést jelent az igazi nemzeti multhoz, csináltvirágok beporosodott színei helyett az élő természettel együtt lélekző gazdagságot hoz, s a dróton mozgatott bábok helyett az érzelmek sors- és életformáló erejét mutatja be. Mindebből azonban igen keveset találunk P. Gulácsy Irén regényében.