Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · Fordítások

Hajdu Henrik: DÁN ELBESZÉLŐK
Kner-kiadás

Hat pompás név: Blicher, Drachmann, Jensen, Skjoldborg, Gunnarsson, és Hjortö. Méltón képviselik a csodálatos dán irodalmat, Hetyey József, a fordító, jól válogatott a magyar közönség számára - a fenti féltucat viking győztesen törhet le a Duna-Tisza közé.

Blicher a legöregebb köztük. Odahaza is csak két-három évtizede fedezték föl ezt a régi halott jüt költőt; azóta mind több mélységre bukkannak munkáiban. Aakjaer hódolatos könyvekkel küzdött érte, sőt a tavalyi Andersen-ünnepen megszólalt Pontoppidan, hogy a világhíres meseköltő mellé odaállítsa az északi novella első mesterét. «Izlés dolga», nyilatkozott, «melyikük a különb. Mert a népszerűség aligha mérték. Mindkettő úttörő volt, nyelvi és művészeti szempontból egyaránt... Együtt teremtették meg a dán próza aranykorát s tökéletessé csiszolták az elbeszélést, amelyben az élet a harmatcsepp tisztaságával ragyog.»

Drachmann az örök féktelenség. Természete szerint elsősorban lírikus. Brandes aranyzenéjű költőnek nevezi. Fölülmúlhatatlan mestere a dán nyelvnek. Verssoraiban liliomszag és tengerpára leng. Látása színesen képszerű; festőnek készült. Az északi kultúra halhatatlan büszkesége.

Jensen egészen másféle vérmérséklet. Hideg és objektív. Szinte jeges személytelenséggel nézi alakjait. Kiváló természettudós. Fölényesen belelát a legfurcsább jellemek és tájak titkaiba. Exotikus novellái páratlanok. A dán próza legnagyobb élő művésze.

Skjoldborg paraszti sorból tört föl; ő szerezte meg az északi költészetben az osztálytudatos szocialista «polgárjogát». Minden szava a munkásokért szól. Amint «lefelé» kitágította az irodalom határait, az írói hivatás is átalakult nála - társadalmi feladatoktól újhodott meg.

Ezekhez csatlakozott Gunnarsson és Hjortö.

Gyönyörködve hajoltam a Kner-nyomda remekbe készült könyvei fölé. Igen, így kell kiadni a nagy költőket. A munka tisztessége árad a gyomai műhely termékeiből.

Legjobban Drachmann stílusának visszaköltése izgatott - vajjon, hogy hangzik magyarul ez a káprázatos verseken írt dán próza? Ilyenformán:

«Visszaült könyvéhez s szinte nem tudta megérteni, hogy lapjai nem tettek mozdulatot». Később egyedül állt az ablakban «s meg tudta tenni, érezte, hogy a kedvese pontosan ugyanazt látta és hallotta, amit ő látott és hallott». «Hanem a rosszkedv, az nem az ő esete volt». «Az éjszaka eseményei mind előre dolgozták magukat a sötét sarkokból». «De ez már sok lett a leánynak». Másnap reggel Henrik beállít hozzá, hogy elutazik Skóciába. Erre Ellen kisasszony fölfortyan: «Isten oda áldjon!» Az eredeti csak ennyit mond: «Velbekomme!», azaz: «Tessék!» - viszont nem kívánhatjuk, hogy a fordító végesvégig lefojtsa egyéniségét. Súlyos kár volna, ha az elbeszélés technikája nem gazdagodnék ily finom elemzéssel: «Amikor Henrik amaz este után jó sokára mintegy felébredt a végtelen boldogságról szőtt végtelen álmából és amikor a külső körülmények ismét kezdtek rá behatni, mégis csak visszatért valami a régiből, ami nem mindig engedi magát kizárni valamely küszöbnél.» Ide lyukad ki a szolgai tolmácsolás!

Elnéző szemeléssel jegyzem ki a többi könyvből:

«És te azt képzelted be magadnak, hogy keresztül tudsz menni a mocsáron...» - «Lene... észre sem vette, hogy két pásztorgyerek lopakodott oda a közelébe és bámészkodva állt meg. A két gyerekből csakhamar három lett, azután pedig négy». Különös! «A koporsó alját szokás szerint vastag sziácsréteg borította». Ez a pótlórejtvénykészítés területéről került ide; az eredetiben nyoma sincs. - «Mindnyájan sötét ruhába voltak öltözködve és a legtöbb asszony rojtos, fekete selyemkendőt viselt a haján, amely könnyedén volt megkötve az álla alatt...» Ne ijedjünk meg... a dán szövegben a kötés a kendőre vonatkozik. - «...a szoba nélkülözte a maga sajátságos illatát...» - «Semmi jót sem vár magának erről az oldalról...» Elhiszem, magam sem várnék.

Hetyey így jellemzi Jemen stílusát: «Ez a stílus, ez az egyéniség gáttörő, mindent elsodró, hatalmas áradás és ennek megfelelően víztükre nem kristálytiszta, átlátszó, fénytől csillogó, hanem sűrű, zavaros, megült. A szerkesztésében tökéletes; sok finomságot és erőt rejt a mélye, nagyon kifejező, de kissé merev, sablonos és itt-ott nehezen megemészthető». Ez a zagyva, képzavarral zsúfolt ítélet visszapattan Jensenről; ez a fordító önkritikája.

Hjortö, «Délibáb»:

«Mennyire bámészkodol te rám!» Válasz: «Azt teszem?» - «Egy szép napon megvetéseden keresztül bele fogsz szeretni? Tedd azt!» - «Ezt nevezik evésnek, ami egészen más, mint amit az ember úgy hív, hogy ételt kapni». - «Mit szeretnél inkább, hogy lenne a nevem?» - «Hans megfogta a leány karját és megszorította, először ebben az esztendőben, amely elmult». - «...minden lehetőség közül a legkevésbé akarok olyan lenni, mint amilyennek te gondolsz, hogy vagyok». - Utolsó idézetem: «Henrik... politikai működésére gondolt, az országgyűlésre és a házasságra. Ez az utóbbi már nem addig öregnek volt mondható, de különös képességet mutatott arra, hogy állandó, előre nem látott nehézségben ismét és ismét megfiatalodjék».

A kötetek végén lévő írói arcképekre nem térek ki. Fölösleges. A fordítás művészete többek közt a gondolkodás művészete - aki egyszerű bővített mondatok fogalmazásához nem ért, hogy értsen az önálló esztétikai kutatáshoz? Ha Hetyey selejtességeken köszörüli tollát, elnézek fölötte. De a remekművek védelme közérdek.