Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Sárközi György: SZAVAK, SEBEK
Fenyő László versei

Poeta nascitur... De van olyan költő is, akit nem a születése, hanem az élete tett költővé. Akit a sors sem boldog megkönnyebbüléssel, hanem hosszú évek vajúdásával szült a világra. Az ilyen költő aztán a sorsanyától örökli a fájdalmas vajudásra való hajlandóságot. Arcán kevés a boldog, a messzetekintő, a bátor vonás, inkább elgyötört, lefelé-befelé néző, aggodalmas ráncokkal hálózott a képe. Dala nem könnyen s magasra rebben, hanem denevérként alacsonyan és súlyosan röpköd a föld felett, az esti szürkületben. Szárnyaló, lüktető ritmusra ritkán bízza sötétes szavait, jobb szereti az egyszerű menetű, szomorkásan féllábbal lefelé döccenő sorokat s azt sem bánja, ha közben-közben lába megbicsaklik.

Fenyő László ilyen költő. Lassacskán ért azzá, aki ma. Az «Elveszett évek» kissé üres kalászai még tetszelegve forgolódtak divatos szelekkel, a «Fojtott virágzás» már érezhetően nehezedik s mostani kötete, «Szavak, sebek» érett termés, amelyet súlya tesz alázatossá. Versein érezzük a tudatosság és megpróbáltság ujjanyomát, az alakító kéz felesleget elvető, lényeget tömörítő mozgását, az elszánt akaratot a nagyobbra és még nagyobbra. S az anyaggal - önmagával - való küzdelme megnyerő, akár vállra teríti testéből kilépő testetlen énjét, akár csak vicsorogva kapkod a markolásból kicsúszó kisértet után.

Fenyő László többféle metódusával is próbálkozik ennek az önmagunkkal való titkos mérkőzésnek, amelynek lefolyását senki se látja, amelynek csak eredményét szokás kihirdetni s ami a költészet.

Egyik próbálkozása - első kötetének öröksége - valami, azt lehetne mondani, publicisztikai hang: vitatkozás egy képzelt ellenféllel, vagy megtárgyalása egy fanyar ötletnek, a modern zsurnalisztika gúnyolódó, csipkelődő, élcelődő, szóvicces modorában. Amit ebben a nemben ír (Fiatal költő, Tíz év), nem különösen értékes, de a műfaj eredményeként föllelt hangokat - a maró gúnyt, mely akkor a legmaróbb, ha önmagát marja, a viccet és szóviccet, melynek kicsiholt szikrája tűzzé, költői szépséggé is tud lenni, - értékesíti másutt, néha legszebb verseiben. (Egy versében verébfiókához hasonlítja magát, aki anyját várja, hogy morzsát hozna néki. S a hasonlatot így szövi tovább: «Anyám, világ: egyetlen egy morzsa-jelet adj, hogy szeretsz...» A Morse-jel asszociációja.)

Másik próbálkozása, - aminek példáival második kötetében is találkozunk, - a portré-festés. Vaskos, groteszkrajzú, Teniers-stílusú arcmások ezek, - nem tudom, eleven vagy fiktív alakokról, - lelki képek többnyire gyűlöletes, csúf lelkekről. (A «Portré» finom homályú Carriere-képe kivétel.) Ezeknek az érdekes vázlatoknak legfőbb érdeme sem önmagukban van, hanem abban, ahogyan költőjük képpé tudja transzformálni bennük a lelki vagy intellektuális vonásokat s evvel ismét java költészete számára termel nagyerejű kifejező eszközt. («...lehetsz maga a Forradalom, -: akkor én emigráns leszek, - bűzlő-körödből elbujdosom...»)

Fenyő harmadik nekigyürkőzése tisztán önmagáért való. Verekszik, hogy sebeit mutathassa. És sebeiben a legépebb, foltjaiban a legtisztább. Ő maga ezt mondja a versről:

«Tudom, hogy betegség vagy,
kudarc, menekülés,
sebeim meleg arca
tebenned hűl halottá:
kegyetlen sebhedés.»

Csakugyan, az az érzésünk, a költő mintegy gyógyulásul, önmagának adott elégtételül hűti versébe betegségeit, kudarcait, sebeit. Efajta verseiben tud legerősebb hangulati egységet teremteni: ami a belülről való kényszerű alkotás bizonysága. Néha megelégszik annyival, hogy tisztán csak hangulat legyen a verse, valami belső köd képbe tisztulása, - de legtöbbször a hangulat csak alkalom egy nyugtalan intellektus finomabb megnyilvánulásaira. Különös, hogy ahol verse széttörik, ott éppen a reflexiók nyugtalan csapongása töri szét. Mintha a szöveg hirtelen elválna a zenétől: a gondolat kiugrik az alapul festett sötét tónusból s aforisztikus, külön élt kap. Néhány versében a költő maga is tudatára jut annak, hogy gondolatainak rapszodikus ugrálása mennyire bontó hatású s részekre osztja versét. Máskor az olvasó tagolja szét önkéntelenül a szöveget s ez hiba: a költő azokban a verseiben győz végképen, ahol nemcsak önmagát, hanem olvasóját is kétvállra terítette s kényszeríteni tudta, hogy kövesse versének parancsszavát.