Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · AMERIKAI IRODALOM

Rosti Magdolna: T. S. ELIOT
Ash Wednesday

«Jaj ma a költőnek, ki megérthető» írja egy ismert angol kritikus. «Labyrintusokat építenek a költők» mondja tovább «s egy-egy Minotaurusz - szörnyszülött gondolat - rejlik mindegyikében.»

Az angol nyelv nagy gazdagsága a szubtilis árnyalatok kifejezésének oly lehetőségeit tartalmazza, amilyenekkel szemben a burkolt, képletes beszéd - mely rendesen felszabadulást jelent a pontos megmondás nehézkessége alól - könnyen éppen bilincse lesz a költészetnek, anyagiasabbá és szegényebbé teszi nyelvét. Érthető tehát, hogy egyes angol kritikusok újabban fel- meg felszólalnak a világosabb és egyszerűbb beszéd érdekében.

Az amerikai T. S. Eliotról is mondták, hogy «túlságosan homályos».

Legújabb kis kötete, az «Ash Wednesday» hat verse nem menthető fel a vád alól egészen. Mégsem útvesztő igazán a szó-labyrintus, mit a költő élete hamvazó-szerdai hangulata köré szőtt. Inkább virágoskert, melynek levegős utain szörnyetegek helyett szép és borus gondolatok jönnek-mennek, kékf-ehérbe - Szűz Mária szineibe - öltözötten. S ha egyszer megdöbbenünk: ime, vadállatok: három fehér leopárd az a sötét tiszafa alatt! Fehérségük a verseken végig ismétlődő szimbólum. A költő fehér csontjait is jelképezik, mikről a leopárdok mindent lerágtak már. De a csontok még énekelnek... «Cirpelnek, mint a sáskák», mondja a költő, ám vissza-visszatérő rímei zengő melódiája, s rejtetten izgatott ritmusa művészibb hangszerre vallanak.

«Jövendeljetek a szélnek», szól a csontokhoz isteni hang, «mert csak a szél fog meghallgatni». S azok jövendölnek: «sem megoszlás, sem egyesülés nem fontosak», mondják s hálát adnak a Szűz Anyának «a kertért, melyben minden szerelem véget ér». De bár a lépcsőnek, «melyről visszafordulni nem lehet», immár harmadik fordulóján jár a költő, le-lenéz ablakából. Orgona illata csap be, szélben lengő barna hajra emlékeztető. «S ékköves unikornisok vonják az aranyozott halottaskocsit.»

És tágul a láthatár. Ime, hamvazó szerda van, de a szó, a világmegváltó szó még mindig ki nem mondott: «Ó népem, mit tettem érted?» ez most a költő fájó refrainje. Hol fog megszólalni a Szó? Fog-e imádkozni a fénnyel fátyolozott hölgy azokért, kik rémüldöznek a kertben, mely pusztaság - a pusztaságban, mely kert?

S bár visszafordulni most sem kíván a költő, mégis nagy ablakából egyre szállnak fehér szárnyak a gránitpart felé - vágyai a multba. Egyre futnak fehér vitorlák a tengerre ki, s a gyönge lélek felindul az elvesztett emlékeken, a vak szem újra teremt üres formákat a két elefántcsont kapu között, a magányosság rövid terén - ahol három álom (három leopárd vajjon?) találkozott. A záró akkord egy szép rövid ima a Szent Anyához, «a kert és a forrás szelleméhez».

A versek igaz érzése elfeledteti egyik-másik kép mesterkéltségét. Színt és súlyt ad a költő filozófiai tartalmú sorainak is - de a homályosság vádja mégis ezeket illetheti leginkább. Főkép az ellentétes jelzőkkel való játékukat. Igaz, a relatívitás korát éljük s az ellentétes tulajdonságok szerepe lassankint más lesz mindennapi felfogásunkban is, mint a: «vagy fehér vagy fekete», melybe Aristoteles merevítette volt. Igaz az is, hogy a költő előjoga megérezni dolgokat, miket korának átlagos értelme - esetleg a saját magáé sem asszimilált még. De ilyenkor hamar megtörténik, hogy valamely szimbóluma megérzett kapcsolatainak összefüggését nem tudja versében úgy újrateremteni, hogy utánaérezhesse, aki a kapcsolatokat nem ismeri. Vagy a vers elejti a fonalat, mert érthetőségét biztosítaná.

Az «Ash Wednesday» verseiben mind a két esetnek meg vannak a nyomai - de enyhe nyomok csupán. Éppen hogy kiérezhető, mint akadhat fönn, aki szigorúan akar ítélni.

Van egy igen nagy angol költő, ki oly homályos igazán, hogy soká őrült ember írásainak tekintették művét. Mint tolongó felhők a magas ormot, úgy fedi el a nagy inspiráció s tudás titáni küzködését, az egész új világot alkotó szimbolumok tömkelege Blake költészetében. Reá gondolva kitünik mindjárt, hogy a költői homályosság kérdésének mi a veleje, mi szerint ítélni lehet: valóban csak az a fontos, hogy mi rejlik a labyrinthusban, mi van a homály mögött? Blake homályossága egyenesen nagyságának attributuma.

T. S. Eliot új kötetének értékét sem kisebbíti az, hogy nem minden sorának világos az értelme. Homályossága nem viharfelhő ugyan, mely magasságokat takar, olyan inkább, mint a könnyű kék páraköd, mely szép és meghitt tájat halk titokzatosságba burkolva, új távlat varázsát adja neki.