Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 1. szám

DÉRY TIBOR: KI BESZÉL?

Kinek a szava az én szavam?
s amely ég felé mordulva átkozódik és kiált,
szájam kinek a szája? s mely a sorból kiállt
erős lábam kinek a lába

s könnyeim kinek a könnyei
s kinek panaszát hol dobolják? Kinek imáját
őrzöm ajkamon s sziklaágyamon kinek máját
tépetem a vad keselyűkkel

s kinek halálával lakozom,
ha majd meghalok s csörgő kezekkel lefordulva
a mélybe hullni küldetek? Éltemből kicsordulva
mint megloccsant pohárból az olaj

elfolyt a szerelem s nyomában
füstölögve ellobbant a lélek. Az üres
tetemből mégis továbbeszél egy hang. Az Úr is
elhallgatott már bennem s mégis

beszél szájamból e hang s körömként
továbbnő s belekap a nagy szolgaorcába,
mellyel a világ ágyam fölé hajlik, koncába
harapni kész fogakkal

s lapos tekintettel. Ki beszél
tetemem nyelvével, hogy a föld sok állata is
mind felágaskodik iszonyú dühében, kavics
elgurul, elpirul az ég

s szégyenében a víz gőzölög
s megrázza sörényét - amott füléhez emeli
kezét a hegy s mind engem hallgat, ki nem leli
se égen, se földön nyugalmát

s most a beszélő szavában
felismeri önnön szavát, a sóhajokat,
mik titkon nyögettek, a jajokat s hajokat,
kik a teremtés néma nyelvéről

nyelvemre peregnek s visszapattanva
kőzáporként verik volt gazdáik. Köröskörül
sóhajt az enyhe lég s a fák gyenge lombja közül
csillanó könnyek hullanak

szemembe, mely töretlenül
néz a keserü elembe. - És miként a föld
az égből leszálló lágy vizet örökzöld
tájaiba befogadván

összegyűjti és elringatja
sötét mélyében, majd dörögve újra kilövi
a fényre - úgy gyűlik örök tetemembe a földi
jaj s szüntelen úgy tör ki belőle.