Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: BORNEMISZA PÉTER ELECTRÁJA

Ez a könyv a magyar irodalom ujszövetségének első könyve.

Ótestamentomnak tekinthetjük mindazt, ami a könyvnyomtatás kora előtt készült. A barátok celláiban egész könyvgyártó-műhelyek voltak s ott írták a bibliafordításakat, a legendák s egyházi iratok fordításait, a szerzetesi életre vonatkozó munkákat. Az államkancelláriákban, sajnos, semmi magyar szöveg nem készült, de az okiratok tele vannak magyar szavakkal s be kell érnünk ezekkel a gyér nyomokkal, amelyek a magyar nyelv őskorára vonatkoznak. Legnagyobb fájdalmunkra az ezredik év előttről egyetlen magyar szót sem őriztek meg az írások.

Az ujtestamentom azonban nagyon gazdag. Mától kezdve legfőbb dísze a következő munka:

Különös, hogy egy szellemi világforradalom hogy megváltoztatja a szellemiséget. Ha az ember belenéz a kodexekbe és beleéli magát abba a lelki és irodalmi világba, amelyet a könyvnyomtatás előtti kor produkált, kénytelen elismerni, hogy valami igen magas irodalmi szemlélettel találkozik. Sőt oly magassal, hogy abban a nemben alig lehetett remélni, hogy tovább fejlődjön. Csak a magyar kodexirodalomról beszélek, amely egy oldalági tavacskája ennek a nagy katholikus irodalomnak, de igen szép és igen becses. Írták, költötték, átírták s átköltötték a barátok s más egyházi emberek, férfiak és nők. Világirodalmi költők alkotásai, töredezve, kivonatolva, halványan újra előadva s mégis egy szinte kikövült költészet erejétől és bájától csillogva. Csupa stilizáltság, csupa absztrakt költészet.

*

S egyszerre csak megjelenik a reformáció s a góthikus zárt ablakok kinyílnak, a levegő betódul, a napfény berohan, az élet lüktetése átalakítja a gondolkodást. Luther véres, vad tomboló stílusa felforgatja a nyelvet, Kálvin éles életlogikája összetöri a megmerevedett formákat. A reformáció első napjaitól kezdve ujjászületik az irodalom szelleme. Még egy ilyen elhagyott s távoli keleten is, mint a mi magyar világunk, egész váratlanul robogó és mennydörgő élet fakad fel. A köveknek is nyelve lesz.

A lelki forradalom nemcsak az új rétegeket alakítja át, nemcsak azokat hódítja meg, akik szervezetten állanak az új szellem mellé; hanem a régi formákat megőrző kasztokat is. A reformáció a katholicizmust is átalakítja. Ettől az időtől egy új katholicizmus van. Ugyanolyan bátor és nyilt és vad, mint a támadók hordája.

A forradalom úgy éri el a célját, hogy új tartalommal tölti meg a régi korsókat is.

*

Bornemisza Péter Electrája nagyszerűen mutatja meg ezt az új irodalmiságú életfelfogást.

Nem akarok kritikai vizsgálatába bocsátkozni ennek a kérdésnek, csak személyes improsszióimról beszélek.

Most hét éve véletlenül, egy könyvkereskedés kirakatában egy kis könyvecskét láttam.

Megvettem a könyvet s már az utcán elkezdtem olvasni. Sokat olvastam a kodexeket, úgy hogy az olvasás nem volt igen nehezemre s már az előszó után véghetetlen gyönyörűséget éreztem. Úgy sejtettem, hogy ebben a könyvecskében roppant értéket kaptunk: a mohácsi vész korának magyar nyelvét.

A könyvhöz egy Utószót írt Ferenczi Zoltán, amelyből meg lehet tudni a .következőket:

1923 júl. 12-én levelet írt dr. Krüger Hermann Anders, a gothai tartományi könyvtár igazgatója Ferenczi Zoltánnak, hogy a könyvtár katalogizálása közben egy gyüjtőkötetben egy kis magyar könyvet talált öt latin munkával egybekötve s kérdi, van-e valami jelentősége?

Ferenczi örömmel ismerte fel Bornemisza Péter Electra-fordítását, amelyet az irodalomtörténet csak két kis részletből ismert. A könyvet rögtön elkérte az Akadémiában való bemutatás és facsimile-kiadás végett. Az a példány, amit én így találtam, ebből az új kiadásból való volt, amelyet írók és irodalombarátok adományából rendezett Ferenczi.

Tehát egy háromszázhatvanöt éven át eltűnt magyar irodalmi munka került elő a könyvvel.

*

Bornemisza Péter az első magyar reformátorok közül való. Dunántúli főrangú családból származott, családja birtokát a török hódoltság elvette s ő maga egyetemi hallgató lett Bécsben, bizonyára a királyi udvar körül akart elhelyezkedni, de a kor huminitásától megkapva, úgy látszik inkább elméleti tanulmányokkal foglalkozott, mint reális tudományokkal. El is tért a gyakorlati pályáktól, valamiképen a reformáció elvei ragadhatták el, két év mulva el is távozott Bécsből, amint a jegyzetek mutatják, megházasodva. Csaknem égy évtizedet töltött külföldön, állítólag Svájcban, Franciaországban és Olaszországban járt, aztán hazajött és prédikátor lett. Eleinte a dunántúlon volt pap azokban a mezitlábas kis falvakban, amelyek öreg szüleinek még birtokai voltak, aztán bejárta az országot, főleg a felvidéket s Erdélyt, ahol főuri családok pártfogoltja volt. Rendkívül vastag, 4000 leveles kötetekben adta ki prédikációit, amelyekből néhány kötet a Nemzeti Múzeum könyvtárában ma is megvan.

Ez volt első munkája.

Az előszóban a következőket mondja:

«Mikor az bécsi nemes tanuló uraim kértek volna, hogy valami játékot magyarul szerzenék, kivel az urakat vigasztalnák, jóllehet elégnek magamat nem tartottam, mert efféle írásokban nem forgottam, mindazonáltal kévánságukat meg nem szeghettem, egyet kelle nekik választanom. Annakokáért... választám az Bölcs Sophocles Tragődiáját, melyet Electrának hínak.
Mely Sophoclest értem tudós emberek könyvéből, hogy az régi bölcs görögök között jelesb ritkán volt volna, kinek minden írása csudálatos...
Az játéknak szebb voltáért sokat hozzá adtam és más módon rendeltem...»

Kikorrigálta Sophoklest s erre oka volt. Erkölcsi tanúságot akart első sorban adni a tragédiával. Célja az volt, hogy megmutassa, hogy:

«az uristen noha halogatja a büntetést a bünért, de azért el nem feledkezik róla, hanem hova inkább késik, annyival inkább röttenetesben bosszuját állja...»

Ajánlja azért tragédiáját azzal, hogy:

«Legyen azért ez a jóknak mulatság, a gonoszoknak pedig tanuság: hogy minden rend az ur Istent igen félje és asszonyállat urát tisztelje és szeresse, aki ugy nem akar járni, mint ez játékbeli királyné asszony»...

*

A könyv szépen van kiállítva, pergament-papírra nyomva, de Bécsben ugy látszik olyan szedők szedhették, akik nem is tudtak magyarul, ezért sok a sajtóhiba benne.

De azonfelül van egy jegyzete a könyv végén:

«Et omnibus recte judicantibus notum est, Hungaricam Lingvam a paucis annis scribi coepisse. (És minden helyes ítéletűek előtt ismeretes, hogy már néhány év óta írni kezdtek magyar nyelven.)

Tehát ez a könyv abból a korból való, mikor még csak kezdtek magyar nyelven írni.

Rendkívül érdekes, hogy 1500 előttről semmiféle magyar nyelvű magánokirat, vagy pláne magyar nyelvű magánlevél egyáltalán nincsen. A magyar nyelv írására a reformáció tanította meg a magyarságot. Az vitte be a közéletbe az írott nyelvet. Odáig csak latin nyelven folyt az államiratok szerkesztése s magyar szavak csak mint felhasznált adalékok kerülnek elő Szent István okiratai óta. Az életet nem hódította meg. Csak a század közepén kezdődött a helyesírás megállapítása s ez maga igen nehézzé teszi a szöveg olvasását.

*

Bornemisza Péter a fordítást máskép gondolta, mint ahogy ma csináljuk. Eszébe sem jutott, hogy az eredeti görög szöveget adja s az elmúlt görög világot hozza a nézők szeme elé. Úgy fogta fel a dolgot, hogy az, ami a görögöknél megtörtént, megtörténhetett volna a világ bármely népénél. Egy az isten s az isten cselekedete tükröződik az emberek életében. Ő tehát magyarul magyarán gondolta végig a dolgot s írásában magyar emberek magyar tetteit akarta kifejezni. Az ő hősei inkább magyar kényurak és magyar szolgák s nem görögök, bár az eredeti neveket megtartja.

Színlapja a következő:

AZ IATEKBA SOLO SZEMELIEK

Aegistus, Királ.

Parasitus, Királszolgája. (Udvarmester. Ez az alak a görög eredetiben nincs is meg, ezt csak egy latin átdolgozásból vehette. A nevek latin végződése s a fordítás számtalan fordulata azt mutatja, hogy hiába a dicsekvés, hogy az eredeti görögből fordított, voltaképen latinból csinálta. Érdekes, hogy az a példány, ami fennmaradt, Bornemisza tanítójának, Tannerus György professzornak példánya, amelyben a professzornak latin és görög nyelvű bejegyzései ott vannak.)

Clytemnestra, Királnéasszony.

Electra, Agamemnon királ leánya.

Chrysothemis, Electrának öccse.

Chorus (ahogy ő képzeli a Kórust) Egy vénasszony.

Orestes, Királfia, Electrának ara. (Az ara szó ma menyasszony. Ebben az értelemben nem ismeri a nyelvészet. De itt többször előfordul, hogy Electra öccsét így hívja: «arám, édes arám».)

Mester, Orestesnek oktatója. (Ma is mester még a falusi tanító.)

A darabot díszmagyarban játszották s ma sem lehet máskép játszani, mert ezekből a szavakból ragyog és ropog a magyar. Ebben a korban különben még minden nép képzőművészete saját nemzeti díszöltönyeiben festi a három királyokat s a szenteket.

Actus primi, scena prima:

Aegistus. Parasitus.

Függöny valószínűleg nem is volt, erre mutat, hogy a szereplők, amint belépnek, először bejelentik a témát, amiről szó van.

Aegistus.

Kicsoda hitte volna, hogy Agamemnonnak gazdag királysága ily hirtelen reám maradna... Sem véremmel, sem veritékemmel, sem nagy fáradsággal nem kerestem, de csak könnyen találtam, könnyen ismég elköltöm.

Parasitus.

Ugy felséges uram, ugy, lakjunk meddig lakhatunk.

Aegistus,

Ezentul uj udvart tetetek mindeneket behirdettetek Első gondom is az, hogy lantos, hegedüs, sipos, dobos, trombitás számtalan legyen. Mindenek vigadjanak, ifjak örvendjenek, szép személyek előttem táncoljanak. Az palotákat vont arannyal, drága kárpitokkal, aranyas bársonyokkal mind bevonatom. Azt akarom, minden ugy féljen, ugy tiszteljen, mint királyt. Ha Agamemnon nem tudott belőle élni, tudok én.

Parasitus:

Az nagy istenre mondom felséges uram, eszes ember vagy.

(A király elmegy s az udvarmester magában maradva, utána sunyit.)

Az mint látom, nem Agamemnon ez, fel tudja süvölteni a másét.

*

Már ez az első jelenés tökéletes. Tökéletes a magyarsága s tökéletes az a magyar humor, amely maig a legszebb és legkülönösebb tulajdonsága a népnyelvnek.

Maga a nyelv zamata is a népé. Ez az az ősi magyar hang, amely uralkodik a falvakon. A magyar kedélynek az a csodálatos képessége, hogy a dolgokat mindjárt kettős szempontból nézi és fejezi ki, különleges értéke az életünknek, Humor, magyar humor.

S ez a humor még a tragikai jelenetekben sem fogy ki.

*

Actus primi scena secunda.

Clytemnestra.

A királyné belépve a színre, szintén a lényegre tér. Mondván:

- Legyen istennek hála, megmenekedtem az Agamemnontól, az én ág férjemtül, ki zabolán akar vala tartani. Annyira regnált vala rajtam, ingyen embernek sem tudom vala magam. Egy pohár bort kedvemre meg nem ihattam, hire nélkül csak ki sem léphettem házambul... kiért ha száz lelke volt volna. is, meg kellett volna halnia. Nem tudta ő, hogy régtül fogva másba volt az én gyönyörüségem. Sem testemnek, sem lelkemnek, mint olyan dög nem kellett. Ha lefeküdt, dörgölődött ágyába, ha felkelt, csak morgolódott. Sem ölelésem, sem csókolgatásom nem vala kedves... Vagyon immár kiben vigadjak. Ha megölelem Aegistust, ő is megölel, ha megcsókolom, ő is megcsókol. Nincs ennek szivébe bánat, nincs az országra nagy gondja, mint annak, ki az nagy pénztakarásban megagga; sok kéncs miatt engem is megutála, egy napot nem tuda belőle élni: de ha isten segit, az én szeretőmmel, Aegistussal vigan elköltöm lelkiért. Nem félek immár senkitül, parancsoljon immár, zabolázzon bátor. Csak ez orvossága a gonosz férjeknek: öld meg!... Fojtsd meg!... Veszesd el!... Mindjárt megmenekszel tülle: jobb te parancsolj másnak, hogysem mint neked parancsoljanak. Ne gondolj vele, bár Simon birónak mongyanak, csak legyen neked kedvedre. De ahon látom Aegistust, hozzá megyek.

*

Most egy nagyon kedves jelenés következik: a férj és a feleség találkoznak.

Ha az ember történelmi regényt ír, legnagyobb nehézség, hogy az emberek közt a magánélet hangjait semmi sem őrízte meg. Hogy szólították egymást a férj és a feleség, milyen közelség s milyen távolság, mi a hang színe, mik a formaságok.

Itt egy különös udvariaskodásra van példa.

Clytemnestra és Aegistus.

- Kévánom felségednek jó szerencséjét és egésségét látnom.

- Isten fogaggya jó Clytemnestra.

- Éltesse az ur Isten feleségedet nagy sok esztendeig békességbe.

- Mind veled egyetembe.

Nyilván egy kis túlzás. Írói kiemelés. A magas szertartásosság bemutatása. Ugyanezt ma is hallani vélem a falusi biró szájából, de már ott sem a feleségével szemben, hanem kissé távolabb állóval s idegennel, de ismerőssel szemben.

Abban az időben főuri tónusnak kell elfogadni, hiszen maga Bornemisza nem a nép gyermeke, hanem a magas és vezető családok tagja. Ekkor még a nép bizonyára primitívebb s tagolatlanabb nyelven beszél. Ez a formaság aztán lecsúszott a néphez, ahol fenn is maradt, mintahogy a főuri viselet bizonyos részletei fennmaradtak a népviseletben.

Mindenesetre az emberen valami borzongás fut át, a Zrinyi Miklósok, az egri Dobó Istvánok, sőt a Mátyás király korának Szilágyi Mihályai dördülnek fel ezekben a hangokban. Általában ez a nyelv nem 1558-nak, hanem az utolsó századoknak a nyelve. A drága ősi magyar nyelv. A mohácsi vésznek ekkor még csak harminckét éves multja van, s három évtized semmi a nyelv használatában.

Eszembe jut nagyanyám, aki református papné volt s oly gyönyörűen beszélt magyarul, hogy érettségiző koromban azt mondtam neki, hogy az ő nyelve kristálytiszta az én kortársaim nyelvéhez képest. Erre ő azt mondta, hogy ő már nem beszél oly szépen, mint az ő nagyanyja... Nagyanyám született 1839-ben, az ő nagyanyja születhetett körülbelül száz évvel én előttem. Itt van tehát számomra egy század. Ha egy század alatt nem változott a magyar nyelv, sőt visszafelé menve csak szebbnek és érettebbnek kell látni azt s ha a négyszázados magyarság itt a Bornemisza Electrájában ugyanazon az érettségi fokon van, mint ma, vagy még tömörebb és égőbben virító, - meddig kell még visszamenni a magyar nyelv eredete felé? Nem szabad-e feltennünk, hogy ha négyszáz év alatt ily keveset kellett változnia a nyelvnek, akkor az előző négy és hatszáz év alatt szintén nem változhatott oly rendkívüli módon?...

A legelső nyelvemlékünk a Halotti Beszéd?... Hát nem lehet-e a Halotti Beszédet úgy olvasni, dadogó helyesírásából kifejtve, ahogy ma ejtjük; talán a hangszínekben lévén némi eltérés:

- Látjátak feleim szömtökkel, mik vagyunk. Ime por és hamu vagyunk... Mennyi malasztban teremté isten eleve mi ősönköt, Ádámot s adotta vala neki a paradicsomot házává...

Hallom a magyar barát dörgő hangját, akinél tömörebbem és meghatóbban és magyarabbul senki se szólott a tetem fölött.

*

Clytemestra folytatja a szöveg szerint a darab életét:

- Én eltétettem Agamemnonnak testét a koporsóba. Kitül istennek hála mindketten megmenekedtünk. Immár te felségednél több gyönyörüségem nincsen énnekem. Én mindent te felségednek kezébe ajánlok. Ugy birj mindent, mint tulajdonodat. Ugy élj, mint király. Én csak felségedet szeretem, tudom, felséged is semmibe kedvem nem szegi.

- Köszönöm jó Clytemnestra ily nagy hozzám való szerelmed, kiért viszontag szeretettel leszek hozzád. Te is ugy lakjál, mint királyné asszony. Birjad országodat, mint szereted. Parancsolj mindennek szabad akaratod szerint. Ott járj, azhol tetszik, azt mield azmi kedves, senki semmitül meg nem tilt, én tied vagyok, te enyim vagy, minden az mi enyim, az tied: örülj, vigadj, asszonykodjál.

Volt-e valaha költő, prózaíró, aki e négyszáz év alatt ennél ritmikusabb, numerusosabb szöveget írt. A népköltészet ragyogó futamai csendülnek itt fel az élet hangjaiban. Bornemisza Péter a legnagyobb nyelvművészek közé tartozik a magyar irodalomban s tanítványa volt Balassa Bálint, a XVI. század legnagyobb lirikusa.

Mivé fejlődhetett volna a magyar irodalom, ha Mátyásai lettek volna tovább, ha lehetőség lett volna árra, hogy a költészet édes mérgével élhessenek a lelkek.

Clytemnestra így felel urának:

- Felségedbe nincs semmi kétségem, mert régen megesmertem felségednek hozzám való szerelmét. De ha felségednek tetszenék, fogatnánk étket. Mert az urak mind fejenként begyültek, felséged parancsolatjára, ott benn várják felségedet.

- Valamint neked tetszik jó Clytemnestra. Menjél elől.

Most elmegy a király és királyné s ott marad az udvarmester, aki egy XVI. századbeli magyar élősdi ragyogó humorával kiált fel, egyedül maradván a színen:

- Haja, haja, jól lakom ma. Vig uram, vig a szolgája is. Most tizenkét királ, hatvan zászlós ur udvarol előtte, pohárszékét gazdagon megrakatta. Kincsét hordatja erősen. Ajándékoz urakat. Nagy örömébe, vigasságába nincs kit el nem kérhetnénk tülle, de addig sürgölődöm még ma mellette, én is elcsalok valamit tülle. Bárcsak amaz négy sing arany láncot adná, mely frissen hágnék benne. De elfutok, hivám a lantosokat, trombitásokat, dobosokat, mindent valakit találok.

Hát nem élő figura? s mégis egy bizonyos öntudatos művészet erejével stilizálva.

Egy új művészet jelenik itt meg: a régi halvány, kolostori, biblikus, martír költészetből egy pillanat alatt kiléptünk a valóságos robbanó, kemény életbe.

Shakesperei figuráik ezek: élet-alakok: Shakespere születése előtt hat évvel. Ugyanezeket a figurákat dobta Shakespere a színpadra. A körülötte nyüzsgő forró, vad temperamentumú, szinte barbár vérbőségű alakokat. Csak egy magasabb színpadi művészet szintjén. Bornemisza Péter sose láthatott több színpadot, csak amit ő rendezett. Irodalmi kultúrája is alig lehetett, bár nem valószínű, hogy egyetemi hallgató korában egészen fiatal ember lett volna; az maga, hogy megházasodott a következő évben, arra vall, hogy érettebb ember volt s nem is igen volt szokásban, hogy egészen fiatal ember külföldre menjen tanulni, ha csak nem volt valóban a nagy gazdagságú családok gyermeke, amit nála nem lehet feltételezni, hiszen aztán egész életében szegényen s vagyontalanul bujdosott e földi téreken. Ebben a korban még katholikusnak kellett lennie, hiszen a bécsi egyetem bár bizonyára szabad szellemű volt, mégis a császári udvar árnyékában protestáns nem lehetett. Magában a darabban is sok a katholikus mentalitás.

De a reformáció szelleme már úr volt. Úr volt a lelkeken abban, hogy felszabadította az embereket a mély nyomás alól s az írókat, hogy az élet nyers és szabad hangjait hallathassák. A moralizálás is protestáns. Bibliai idézet a könyv címlapján. A görög tragédia előtti fameszeteket használ fel, egyiken Dávid király lanttal kíséri Bethsabé lábáztatását a vár alatti vizben s a másik képen Kain e korbeli szekercével üti agyon Ábelt.

*

Az egész közszellem átalakult. A legkatholikusabb lelkek is át vannak forgatva a protestantizmus szellemétől. Új világ, új hangok, új színek. A XVI-ik század egy gomolygó, vad és élő dulakodásban kavarja össze az egész emberiséget.

*

Eddig azomban folyton valami önkéntelen humor van a szövegben. A kor felfogása, a fordítás gondolatának egy másfajta értelmezése; az anacronizmusok s a népnyelvnek ez a számunkra szokatlan használata megmosolyogtat.

Az volt számomra nagy kérdés, hogyan találja meg Bornemisza Péter a tragikai hangot az Electra számára.

A következő képben színre lép Electra.

Chorus és Electra.

Chorus (a vénasszony): Im hatalmas Isten, az Királné asszony mint dőzsöl ott benn latrával Aegistussal. Tombol, vigad, örül erősen. Az ő szülötte penig, szeginy Electra csaknem meghal nagy keserűségére. De ihon jü nagy könnyes szemmel.

Electra: Óh nagy Isten, úr Isten, ne haggy. Tekints reám, menyország. Hova hagysz ily méltatlanságot, úr Isten. Az én anyám elveszte engemet, elveszté nemzetségemet. Oh veszett asszonyállat, megölé atyámat, óh gonosz nemzet, minden hírünket nevünket elveszté. Óh szívem atyám, óh atyám, Agamemnon király, mely híres, neves, mely hatalmas királ valál te.

Óh atyám, atyám, én édes atyám, mint veszél. te két förtelmes, hitvány lator miatt, jaj, jaj, én is mint veszek.

Chorus: Elkeseríte az szegény leány.

Electra: Óh én eggyem, atyám. Senki nem kesereg te rajtad, hanem csak az te elveszett leányod jajgat tégedet, jaj, jaj énnekem, éjjel-nappal könnyez az én szemem.

Chorus: Szerelmes asszonyom, Electra, édes asszonyom, mit gyötröd magad, mit keseregsz ily igen.

Electra: Jaj, jaj. szívem. atyám.

Chorus: Ne sírj, jó Electra, ezzel meg nem hozod szeginyt.

Electra: Óh, ki keserves életem vagyon nekem.

Chorus: Vedd jó néven édes asszonyom az úr Istentül, aggy hálát ő felsége akarattyárul.

Electra: Óh, ki nagy méreg ez énnekem, hogy az szegény atyám keresetit az lator emészti meg, ki őtet elveszté. Oh, ki nehéz ez énnekem, hogy az hitvány ember, atyám királyi ruhájába öltözik, királyi pálcáját bírja, királyi székébe méltatlan ül. Óh, megfojt, megfojt ez engemet, hogy az én atyámnak tiszta ágyát undok ember megförtőzi. Ez gyötör engem, ez fojt, ez keserít. Csak mosolyogja ezt az gonosz asszony, táncol örömébe, vigad, tombol, dősöl, erősen örül. Énnekem nagy keserűség szakasztja szívemet. Mint egy fattyat úgy tartanak, senki nem könyörül rajtam. Sőt nagy árvaságomba fenyegetnek, gyötörnek, kesergetnek. Ily nagy nyavalyámba átkoz az én anyám, hogy mind éltig sirásba szakassza Isten nyakamat, észbe veszessen Isten. Vaj vesztené Isten, aki engemet ily keserüségembe nem szán.

Chorus: Hagy járjanak ezek jó Electra. Hadd az Istenre a bosszúállást meglásd, meg tudja büntetni. Őfelsége sem siet, sem késik, de ha mihent akarja, mingyárt meglöli.

Electra: Nem szánom halálom az én édes atyámért.

A sirató énekben maradt fenn ez a hangnem, vagy tán onnan vétetett. De milyen magas és milyen művészi hang ez s mily megrendítő. Hogy megtalálja ez a költő a szavakat és az érzéseket. A szavakból indul ki, de az érzés fergetege zúdul ránk.

Hiába gondolok végig ezen a négyszáz éven, nem találok egyetlen drámaírót sem, aki a művészi nyelvnek ekkora fokán volna. Katona József darabos nyelve mennydörgő és nagyszerű, s ha nem egy huszonkét éves ember kísérlete volna, hanem ő tovább fejlődhetik, felül is haladja ezt a Bornemisza szólamot. Így azonban egyéni ereje alatta marad az ősköltészet e hatalmasságának. Madách szintén egy magas kultúrnyelv rontottja és bűvöltje. Megszakadt nála a fonál, amely a nyelv géniuszához fűzi a költészetet. Arany jussal fordult a népnyelvhez s archaizálása pontosan fonódik bele a mesék és a balladák lelkébe, de egyéni nyelvvé lett s nem lévén drámaíró, nem is volt módja, hogy ezt az élet és szenvedély tragikumot adja.

Inkább arra gondolok, hogy ez a nyelv annyira az irodalom csecsemőkorából való, abból az időből, mikor csak ép kezdték magyar nyelvem leírni a szavakat, hogy Bornemisza úgy volt vele, mint a paraszt, aki megtanulván írni, élő szavait rakja papírra. A XVI-ik század után valóban megindul egy irodalmi kultúra. A nyelv ugyanaz még egy ideig. A hitvitairatok ezen a nyelven keltek. A Karádi Névtelen játéka, Balassi Menyhárt árultatásáról, nyelvben és fordulatokban méltó Bornemisza kezdetéhez, de költői ereje és alakító képessége, jellemábrázoló ereje épenúgy elmarad, mint nyelvének e csodálatos muzsikától való elmulása. S aztán jön egy nehéz fejlődés kora, amely inkább rontotta, mint építette a magyar stilust. Sokat olvastam másfél évtized óta a Bethlen Gábor leveleit, a legszínesebb s leghajlékonyabb stíl, de a latinizmus hálójában vergődve, végeérhetetlen mondatokban.

Idegen irodalmak szellemisége verte békóba a magyar tollat. Ez az idegen hatás egyre erősebb lett. Olyan önálló költőiségek, mint pl. Gyöngyösi, azért rendkívül sokat kibányásztak a magyar nyelv kincseiből, hiszen maga Arany János is egész életében a Gyöngyösi hatása alatt állott, sőt a saját egyéni nyelvét szinte Gyöngyösiből építette ki, de azért általában egész a mult századközepéig, mikor a nép-nemzeti irány előtérbe került, s ezzel a népnyelv maga nagyobb becsületre tett szert, alig van valaki, aki a tiszta eredeti népnyelv alapján gondolta volna el költői munkáját. Csokonai csillogó, ragyogó sorai után, Petőfivel indult meg a nyelvtisztulás folyamata. Jókai is túlsok idegenszerűséggel harcolt, csak a népből vett figurái harmatozzák a tiszta magyar nyelvet.

Ezt a tőről metszett s eredeti forrásból merített magyar előadást, dikciót, sehol sem találjuk ily magas szinten, mint Bornemiszánál, a legelső magyar poétánál.

Ennek a jellemzésére még egy részletet közlök itt.

Mint tudjuk, a darab eseménye az, hogy Agamemnon hazajön a trójai háborúból. Felesége már nem szereti s Aegistussal együtt megöli. Legnagyobb lánya, Elektra, a kis fiút, Orestest elküldi egy távoli királyi udvarba a nevelővel, ahol az felnő s egy évfordulón megjelenik, hogy bosszút álljon. A csel az, hogy a nevelő hozza el a hamvvedret, amelyben Orestes hamvai vannak, ő maga azonban a kíséret közt van s így jut be a királyi palotába.

Mikor a Nevelő megérkezik, Sophokles szerint, a Csiky Gergely fordításában a következő sorokkal köszönt be:

Nevelő: Oh idegen nők, mint lehetne biztosan

Megtudnom, ez-e Aegisthos király laka?

Kar: Valóban ez, oh idegen; jól gondolád.

Nevelő: S nem tévedek, ha ezt nejének gondolom?

Királynénak mutatja fényes külseje.

Kar: Minden bizonynyal; a királyné ez maga.

Erre jön Bornemisza, a vadmagyar s ezt a megérkezést és beköszöntést a következőképen oldja meg:

Mester: Hallátok e szép leányok, az Agamemnon királ házát tudjátok e melik?

Chorus: Im ez az jó uram

Mester: Honné az királné asszony?

Chorus: Ihon jű, eleibe mehet kigyelmed.

Mester: Aggyon isten jónapot felségednek.

Clytemnestra: Fogaggy isten, jó atyámfia, mi járatba vagy?

Nagyon bájos a hír közlése.

Mester: Felségednek im levelet külde (uram), nagy örömet is izene felségednek... azt értem uramtul, hogy felségednek ennél nagyobb öröm nem lehet.

Clytemnestra: De no beszéld jó atyámfia.

Mester: Egy szóval megmondhatom felségednek: Orestes megholt.

Clyt.: Kicsoda?

Mester: Orestes.

Clyt.: Megholt?

Mester: Meg.

Clyt.: Az Orestes?

Mester: Igy vagyon felséges asszonyom, az mint mondom.

Clyt.: Az én fiam?

Mester: Az értem, felséged fia volt.

Clyt.: Igazat mondasz-é?

Mester: Mint engem látsz, úgy higyje felséged.

Clyt.: Isten embere voltál te, de édes atyámfia, ha tudod, beszéld meg, mint lött halála.

Mester: Jól tudom, mert szememmel láttam, engem is azért külde uram felségedhez, hogy megbeszélleném felségednek.

Clyt.: Most látom jó barátom volt urad nekem, de no ne hallgass.

És most a Mester magyarul magyarán egy hőskölteményt mond el, amelyben benne van a kettősség, egyik, hogy hazugság az egész, a másik, hogy a meghatottság elfogja, ha arra gondol, hogy igaz lehetne.

Mester: Mikor, felséges asszonyom, a görög vitézek Delfusba játékot hirdettek volna, Orestes is nagy frissen, mint vitéznek szokott lenni, felkészüle. Kinek minden vitézlő szerszáma csudálatos ékes volt. Ő maga is termetével, öltözetivel, minden vitézek közt megmondhatatlan diszes volt. Hogy igazán megmondjam, jóllehet sok vitézeket immár vénségemre láttam, de nem emlékszem, hogy annál az ifjunál jelesbet ismertem volna. Én az ő termetén, magahordozásán és vitézségén nem győztem eleget csudálkozni, még az vitézek is el álmélkodtak rajta. Az, ki ugyan nézhette, ugyan gyönyörködött benne.

Mihent az vitézek közibe üté magát, csak mulatságba első nyereséget is el vevé. Annyira kiterjedt vala hire, még az gyermek is kiáltotta, hogy az Agamemnon királ fia, az vitéz görög Orestes első pályát elvötte volna. Hogy látták az vitézek ily serény voltát, senki reá nem irígykedett, mint egyebekre ottan irígykettek, de ölelgették, csókolgatták erőssen az görög vitézek.

Mind ez meglevén és külömb külömb vitésségeket és mulatságokat meg szerezvén, az görög vitézeket mind szállására vivé, vígan őket, mint királfiú vendégelé.

De hogy másodnapra jutánk (ah felséges asszonyom majd hallasz szerencsének nagy állhatatlan voltát, erre mondják, hogy senki el ne higyje magát), trombitát fuának, kiki kocsijára ragada, hogy azon is versenyt futtatnának és vitésségeket megmutatnák. Vitéz Orestes is tiz kocsi vitézekkel egybe, rendbe álla, ő maga legközébben volt. Mihent trombita zendüle, eccersmind megsujták a lovakat mind a szél, ugy mentek, az por csaknem az eget ütötte. Kiáltás, sikoltás volt nagy, az kocsik pergettek, csikorogtak, törtek erőssen, serinkedtek a vitézek elől egymást haladni. Ő is bizony váltig gyorsolkodott, az kocsin is ugyan emberkedett, de az gonosz szerencsének mit tehet ember. Mikor azért az hátulsó kocsinak délceg lovai volnának, el ragadják és nagy sebbel kezdik hordozni, az sok kocsik egymásba kezdének akadozni, az Orestes lovai is megrémülének, rop! ugy ütközék az első kocsiba, mingyárt szegin hanyatt esék a lovak lába közibe; az gyeplő a kezére kötölőzött volt, hordozni kezdik az széles mezőn az lovak, törték, szaggatták annyira szegint, hogy egy barátja is az ő személyét meg nem esmerte.

Az játékot félbe hagyák mingyár, hozzá gyülének. Sírtak oly igen erősen, jajgattak az vitézek, szánták ily nemes vitéz ifjúnak veszedelmét.

Kinek testét nagy tiszteséggel, mint királfiának, megégették, nagy szépen osztán edényekbe helyeztették hamuját, tetemét...

Egy XVI., sőt XV. századbeli új udvar, vitézi bajvívás képe bontakozik ki ebből az előadásból. A görög szöveg alapján felidézi, ahogy ő ismeri, a magyar lovagi tornát, szokásaival, hangulatával és erejével. Ez más, mint ahogy Arany a Toldiban megírja. Földszagú, egyszerű élet képe ez. S a nyelve milyen hasonlíthatatlanul erős és együgyűen gazdag.

Kedves és meghatóan őszinte, ahogy a királyné fogadja az esemény előadását:

Chorus: Jaj nagy isten, mint szakada magva ez nagy királságnak.

Clytemnestra: Örülök is, keserülöm is az szegin ifiat.

Mester: Mit kesergesz, felséges asszonyom?

Clyt.: Ah, szerelmes atyámfia, noha gyülöltem, de testemből szakatt azért. Ezt ládd, az anyának keserű az gyermek, akármely lator legyen is.

Mester: Tehát hiába járunk mi, mert amint eszembe veszem, nincs ezen felségednek semmi öröme.

Clyt.: Hohó. atyámfia, noha szánom, de nagy kedves azért. Mert az gonosz fiu, miuta kikölt házambul, soha meg nem tuda látni, de még onnat is szidalmazott és szörnyü halállal fenyegetett, ki miatt sem nappal, sem éjjel nem nyughattam. Egy édes álmam miatta nem eshetett, de ugy féltem, ugy röttegtem, mint egy tüztől. Ez mai napig penig, legyen Istennek hála, tülle megmenekedtem. Immár nem röttegek tülle többet. De jer be, jó atyámfia, illik, hogy ily nagy öröm mondásodért nagy ajándékot végy tüllem.

*

Nem lehet elég nagyra értékelni a magyar kultúra szempontjából ezt a könyvet.

Abban a korban, mikor még csak néhány éve kezdenek magyar nyelven írni, egy diák belenyul a világirodalomba s egy műkedvelő iskolai előadás számára lefordítja a világirodalom egyik legnagyszerűbb s legtökéletesebb tragédiáját, épen Sophokles Elektráját. Első fordítása ez a darabnak nyugateurópai nyelvre.

És oly hatalmas és tökéletes, mint maga az eredeti. Csak az élet színekben különbözik. A túlkultúrált görög irodalom muzsikája helyett egy barbár világ élete nyílik ki, mint fáklyafény mellett.

Nem, nem is fáklyafény ez, hanem a nap fénye. Az égen futó napé, amely egyformán világít minden népekre s minden életekre. Ebben az egyetlen kis munkában itt van előttünk a XVI. század magyar világa, úgy hogy oda tudjuk élni magunkat s átrohan rajtunk a forró és zordon korszak, amikor a lelkek felviharoznak s új tavaszi áradat önti el a szíveket a világforradalom, a reformáció hatása alatt. S mégis itt van a kikonzerválódott régiség, a harcban, fegyvercsörgésben élő magyar renesszánsz mindenestől.

Háromszázhatvanöt évig lappangott az írás, most napfényre került, s kell, hogy megtermékenyítse a magyar multat és a magyar jövendőt.