Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR

Ez a Jákób fizikus volt és matematikus. Neki ez a két tárgy volt a legnehezebb s gyakran vitatkozott Jákóbbal, hogy a filozófia a legmagasabb tudomány az emberi elme minden munkája közt. Jákób kinevette s csúfolódott vele. Atheista volt, de persze azt nem lehetett hangosan hirdetnie, csak úgy négyszemközt beszélt a vallásról és az istenről, kicsínylően s odaadta neki a nyár végén a Büchner: Erő és Anyag című könyvét s azt ő egész nyáron falta. Elfogadta a Büchner elméletét s mégis kételkedett benne. Nem tudta megtámadni, de az egészben nem hitt. Agyrémnek tartotta, s mégis oly hatást gyakorolt rá, hogy egész átalakította az életről, a világról való felfogását, csak azon csodálkozott, hogy a könyv régi volt, a hetvenes években jelent meg s mégis, senkitől sem hallott róla. Nem lehet igazi nagy tudós, akit a tudósok nem fogadnak el, aki nincs benne a köztudatban. Valószínűleg rájöttek az emberek arra, amire ő nem tudott rájönni. Bizonyára nem elég tudomány ez a könyv, gondolta magában s elhatározta, hogy alaposabban meg fogja tanulni a fizikát. A nagybátyját nem merte megkérdezni, mert a bátyja is fizikus volt, csak mint titkos tudományt kezelte a könyvet s mikor most az őszön összekerült Jákóbbal, végeérhetetlen vitákba bocsátkozott vele az istenség fogalmáról s a természet rendeltetéséről. Jákób azt mondta, hogy ez metafizika s így fölösleges. Csak annyira képes az emberi értelem, hogy az okokkal s mértékkel megismerhető világot ismerje meg. Ami azon túl van, az nem tartozik bele az emberi ész figyelmekörébe.

Nagy és nevezetes korszak volt ez az ő életében s ő nem volt képes leszűkíteni a figyelmét a valóban megismerhetőre. Őt sokkal jobban gyönyörködtette az, ami túl van az életen. A fantázia több örömet adott neki, mint a reális igazság. De ez a száraz realista kinevette. Egyáltalán mindenen nevetett s oly gúnyosan, felduzzasztott tokával s hátraszegett fejjel, hogy neki a legnagyobb erőfeszítést kellett végeznie, hogy fenn tudja tartani saját magának a lelki hangulatait.

De azért nagyra becsülte Jákóbot s ez a határozottság, amit mindenben tanusított, amit tudott, imponált neki s szégyelte, hogy érv ellen érvet nem tud hozni vele szemben. A jövő tudósát érezte benne. A magyar tudományos Akadémia tagjának tekintette máris és egyetemi katedrát érzett alatta.

Most is úgy felelt, annyira szabályszerűen, oly precízem, hogy e tanár egészen más hangon beszélt vele, mint akárkivel is az osztályban; valósággal úgy látszott, mintha a tanár volna zavarban s a tanár felelne, sőt vizsgázna s ha tévedett, ami ennél a kapkodó embernél szakadatlan volt, elpirult, elvörösödött s sietve igazította helyre, amit mondott. Például Schiller életrajzi adatait minduntalan helytelenül említette s Jákób a legnagyobb flegmával igazította helyre a tévedését, amit a tanár habozás nélkül elfogadott. Le is ültette hamar, mert kezdett kényelmetlen lenni neki a Jákób mindentudása.

A többi feleltetés aztán olyan volt, mint az első. Dadogás, kínlódás, szövegmacerálás. Végre csengettek.

Laci úgy érezte, hogy valami illetlen dolog történt. Egy felnőtt, egy tanár nagyon kicsinyesnek és tudatlannak bizonyult már megint. Ez csak egy olyan semmi ember, aki a cseléden harcol, fúj.

Az óraközben csöndes zsibongás volt. A fiúk csak most kezdtek felébredni s levegőhöz jutni. Még az első órát mindnyájan álmosan töltötték s kábultak voltak, a német óra olyan utókúrának látszott a reggeli fáradtság kiheverésére, most aztán kezdett friss lenni mindenki és itt-ott verekedés is volt, hogy a karjukból s derekukból kirázzák a tunyaságot.

- Most folyik a konferencia, - jött be kívülről Fussbaum Náci, aki a pedellusnál volt s zsemlyét vett. Ezt rágcsálta, mintha sütemény volna s minden pillanatban leverte magáról a morzsákat. - Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz az ítélet.

Úgy állották körül többen, mintha valami fontos közléseket vártak volna tőle, tekintve, hogy frissen értesült arccal jött be kívülről, de ő semmit se tudott s valószínűleg a konferenciát is csak kikombinálta.

Laci roppant izgatott lett. Hajlama volt arra, hogy mindjárt mindenen felizgatódjék. Azonnal kigyúlt a vére s nem bírt nyugodtan szembenézni az eseményekkel. Neki minden nagy dolog volt s szinte elhalványodott, mert az ítélet előtte egyenlő volt a halálos ítélettel. Egész életében mindig rettegnie kellett két dologtól, egyik az, hogy elveszti a tandíjmentességet, a másik az, hogy nem bírta magát a tanulásra koncentrálni. Most már a harmadik iskolában végezte a gimnáziumot s a legutóbbi iskolaváltoztatása szinte tragikus körülmények közt folyt le. Előbb Debrecenben volt kisdiák s a harmadik osztály után a szülei hazavitték Sárospatakra. Az ős kollégiumban azonban nem tudott helyt állni, nem tudott presztizst teremteni, mert az öccsei gyenge tanulók voltak s őt is csak abba a kategóriába sorozták. Sose tanult életében annyit, mint ott, de tanulása csak rabmunka volt, semmi lelkesedés nem volt bonne, mort már megnyílt a szeme s a figyelme nagyobb dolgok iránt és művészettörténelmet tanult s történelmi munkákat olvasott. Macaulayt olvasta s az iskolai könyvek szűkek és kicsinyesek voltak neki. Memóriája nem volt, könyvnélkülit nem tudott bevágni, pedig abban az időben abban az iskolában csak a biflázással lehetett sikert elérni. Így megtörtént vele, hogy ugyanabból a latin szövegből ötször egymásután belőtt s többet nem hívta fel a professzor. A görögből szintén a leggyengébbek közé került s a németből is csak ott lógott az osztály végén. Hatodikban karácsonykor három szekundát kapott, ami annyira elkeserítette, hogy többet nem akart iskolába menni. Nagybátyja véletlenül náluk töltötte a karácsonyt s látta az ő nagy letörtségét. Egy napot rászánt s levizsgáztatta. Utána azt mondta, hogy nagyon csodálkozik a tanári osztályzatokon s meg volt vele elégedve. Minthogy ő határozottan kijelentette, hogy semmi körülmények közt többet be nem megy a kollégiumba, elhatározta, hogy magához veszi. «Menj el az igazgatódhoz, - mondta neki, - kérd ki a mult évi bizonyítványodat s kérd meg, hogy írja rá, hogy ezt a negyedévet itt töltötted, egyebet ne írjon rá.» Ez meg is történt s az öreg igazgatót, aki oly rövidlátó volt, hogy csaknem az orrával szántotta a papírt, mikor ezt a kétsoros jegyzetet ráfirkantotta, azzal a boldogsággal hagyta ott, hogy megmenekült a kínzókamrától. Aztán a szünidő végén bátyjával eljött ebbe az alföldi városba, ahol úgy érezte, mintha valami roppant nívósüllyedésben volna része a két híres és nagy kollégium után.

Első órán nagy szerencse érte. A történelemtanár volt akkor az osztályfőnök s mikor az osztálykönyvbe beírta az adatait, az kérdezte, hogy történelemből milyen osztályzata volt. Ez volt az egyetlen egyese s ő a váratlan kérdésre, szinte túlzott önérzettel felelt, hogy jeles.

Ez mély benyomást tett az osztályra s őt azonnal mint jelest fogadták el.

Ez meg is maradt, ez a vélemény róla s tudomásul vették, hogy az igazgató öccse jeles diák. Most aztán nem volt nehéz ezt a közvéleményt fentartani. Az osztály rendkívül gyenge volt a tudományokban s az ő alapjai igen jók voltak. Hiszen ha a szorgalma is az lett volna, de ő nagy lelkiismeretfurdalással érezte, hogy méltatlanul viseli magát. Most már harmadik éve van itt, de egyre csökken a szorgalma s a becsületessége. Most is készületlenül jött órára, - a tragédiáján dolgozott, - s jóformán bele sem nézett semmibe. Szokása szerint már csak óra előtt futotta át a napi leckét s rábízta magát arra a szerencsére, hogy valahogy majd csak kivágja magát, úgy sincs soron felelettel semmi tárgyban.

Lapulva és idegesen figyelt a fiúk beszédére. Szerette volna megtudni, mi történt a Paradicsomban, ahol a tüntetés lefolyt, s míg a leckét tanulta, félfüllel a fiúk beszédét leste.

Nem tudott meg semmi fontosat, csak kavargó beszédeket hallott s már vége is volt a szünetnek, csengettek s lassan mindenki a helyére ült.

A történelemtanár egy különös, zavaros ember volt. Régebben ő volt az igazgató, de kibuktatták az ő bátyja kedvéért. Azóta ez az ember a megsértett zsenit játszotta. Kalap nélkül járt s úgy ment át az utcán, olvasva, hogy a szekér majdnem elgázolta. Azt mondták róla, hogy habókos, ő viszont panaszkodott. hogy nem birja ki a kisvárost. Eredetileg katolikus kispap volt, sőt felszentelt pap s szerelem miatt kiugrott, de az első felesége hamar meghalt s akkor úgy kapott itt állást, hogy elvette az esperes lányát. Nagyon idegenszerű volt, mert mindig érezni lehetett rajta a katolikus nevelést. Mikor Amerika felfedezéséről magyarázott, a legnagyobb kíméletet tanusította a katolikus szempont irányában. A reformációt a legnagyobb dicsőítéssel tanította, de csak akkor elevenedett fel, mikor Kálvinról oly rosszakat mondott, hogy a fiúk elvitték a hírét. Azután zárkózott lett az osztállyal szemben.

Most Magyarország oknyomozó történelmét adta elő s a vallás felvételéről úgy beszélt, hogy jegyezték a szavait. Minden percben azt fejtegette, hogy a római pápa Magyarország legfőbb pátrónusa volt s az ezer év alatt minden válságban a pápai segítőkéz mentette ki az országot.

- Szerelem miatt, - gondolta magában Laci, - mi az a szerelem? Nem borzasztó, hogy egy tanár azért vesz el egy leányt, hogy annak a segítségével állást szerezzen. Nem szerette ezt az embert; idegen volt neki a simasága, az olajozott előadásmódja, ahogy ott ült a katedrán, igen elegánsan s olyan művészi hanyagsággal, mintha zenetanár volna, vagy bohém s úgy magyarázott, hogy sohasem nézett az osztályra; egyáltalán híres volt arról, hogy sohase nézett senkinek a szemébe. Elnézett az emberek feje fölött, az égre nézett, vagy a semmibe s úgy ejtette a szót, mint az alamizsnát. Hosszú fehér újjai voltak s lankadtan tartotta a kezét és soha senkit sem ismert az osztályban. Mindig megkérdezte mindenkinek a nevét s úgy tett, mintha még nem találkozott volna vele. A tárgyról is úgy beszélt, mint aki mindent tud, de nem akar beszélni s keresi a szavakat, hogy miként mondja el símán és fínoman a sértéseit. Borzasztóan lenézhette ezt a vad kálvinista csürhét.

Laci szerette volna, ha őszintén beszél, ha megmondaná hát, mi az igazság, de nem kérdezhette meg tőle, lehetetlen volt, hogy egy diák kérdést tegyen fel egy tanárnak s ahhoz, hogy megértse, neki is tudnia kellene már mindent a dolgokról, ahhoz pedig nagyon sok tudás kell. Ez a tárgy pedig rendkívül érdekelte, a történelem, bár Jákób erre is azt mondta, hogy a történelem a hazugságok tárháza. Hogy a történelmet úgy írják, ahogy az uralkodóház érdeke kívánja. Ezt ő nem értette, mert hogy jut el a bécsi udvar fülébe, hogy ebben a távoli kisvárosban mit mond a tanár a tanítványainak...

Félóráig beszélt, alig mondott mást, mint ami a könyvben előttük volt. Akor jött a felelés. Három fiút feleltetett le, közben álmodozva nézett ki az ablakon s nem hallotta, hogy a diák mit mondott. Lehetett nála a könyvbe belenézni, lehetett súgni, nem törődött vele. De néha makacskodott s akkor hirtelen méreg futotta el s csapkodta az asztalt az osztálykönyvvel.

- Kérem, kérem, maguk nagyon lelkiismeretlenek. Visszaélnek az ember jóságával. Ne gondolják, hogy nem látom, mit csinálnak. Kelemetlen, kelemetlen.

Ezt a szót igen szerette és egy l-el mondta.

Végre csengettek.

A második szünetben már teljesen kialakult az osztály rendes formája. A vad és szilaj fiúk a padok tetején ugráltak. Nem lehet tudni, mért szeret minden diák a padra felugrani. Olyan ez, mint a kakas, aki mindig magaslatot keres, hogy kedvére kikukorikolja magát. Viaskodtak, dühöngtek, egymást ököllel vágták s birkóztak. Az elegáns fiúk cigarettáztak nyitott ablaknál s kifelé fújták a füstöt. Langschein volt a központ. Laci szeretett volna odamenni közéjük, de ő nem tartozott a bandába, csak egy volt köztük, aki hozzá szított, az osztály heccmajsztere, Kiss Pál, egy híres orvos fia, egy gyönyörű, kövér fiú, aki olyan szép volt, mint egy szűzlány s olyan csíntalan, mint egy buja csődörcsikó. Ezt nagyon szerette, mert szórakoztatta a vicces és pezsgő bátorsága. Kiss Pálnak volt egy nővére, Vilma, aki ugy hasonlított az öccséhez, hogy az szinte csodálatos volt, de annyira szemérmes és halk volt, amennyire szilaj és csattanókedvű a fiú. Valahol azt sejtette meg, hogy összekombinálták ezt a lányt a bátyjával s ezért Palit már sógorának nézte s így kötelességszerűen is elfogadott mindent tőle. Ők odahaza családi összetartásban nevelődtek, pedig a testvéreivel hallatlan távolság volt jellemben, ízlésben, vágyban, mindenben, de az a tény, hogy testvérei, elfogadtatta vele kritika nélkül az öccseinek minden furcsaságát, amit nem ismert fel magában. Evvel a fiúval is úgy volt, csak a gyanu, hogy esetleg rokona lesz ez a gazdag fiú, lemérsékelte vele szemben a kritikáját. Kiss Pali a legrosszabb két tanuló közé tartozott az osztályban, bár nem volt vitás, hogy az igazán legrosszabb a polgármester fia volt, akit tavaly matematikára tanított. Ez egy egészen tiszta parasztfiú-féle volt, aki lovakat nyargalt s abszolúte nem törődött a tanulással. Csak azért végzett gimnáziumot, mert a polgármester fia mégsem lehetett hároméves baka. A tanítását is abbahagyta, egy negyedórára nem birta rákényszeríteni, hogy odafigyeljen, úgyhogy a vizsga után - érthetetlen módon áteresztették, egyetlen szekundát sem kapott, - megkérte a bátyját, hogy jövőre ne kelljen tanítani, pedig ez igen nagy áldozat volt, mert tizenhat koronát kapott egy hónapra s az abban az időben abnormis összeg volt s abból a teljes ruházkodását fedezhette. A bátyja bólintott, vita nem volt s most az év elején szó sem esett a tanításról.

Különben nagyon nehéz volt a verseny, ki a legrosszabb tanuló. Tavaly volt még egy tanítványa, Schwartz Vilmos, egy rendkívül gazdag zsidó bérlőnek a fia, egy furcsa degenerált alak, sovány, vékony, nagyszemű fiú, aki soha egyébbel nem törődött. csak a nyalánkságokkal és a lányokkal. Tele volt erotikus képekkel, minden zsebében meztelen nők képe volt rakásra rakva, de azokat nem mutatta soha senkinek, hanem óráin is előszedte s nézegette. Oly figyelmetlen volt azonban, hogy minduntalan elhullatott belőlük egy-két darabot s gyakran volt azon a ponton, hogy kicsapják emiatt, de valahogy mindig elsimították a dolgot. Ez aztán annyira nem tudott semmit, hogy a tananyag elemeit sem tudta, csodálatos volt, hogy el tudott vergődni a nyolcadik osztályig, igaz, mindig javítóvizsgákkal, de azt beszélték, hogy az apja roppant bőkezű volt a tanárokkal szemben. Tavaly náluk is lakott, egy szobában vele és száz koronát fizetett egy hónapra, de erre az évre már nem fogadta be a bátyja, mert belátta, hogy nem tesz jót a nevének, pedig az apa, egy tömzsi, vaskos, szélkifútta arcú öregember, akár háromszáz koronát is fizetett volna, csakhogy a fia az igazgatónál lakhasson.

De a többi fiú is mind gyenge volt, még az osztály jelese Pétery Pista is. Azt mondták, hogy a nyolc év alatt egyszer nem nézett bele a tankönyvbe s mégis színjeles volt minden osztályban. Remek memóriája volt, tiszta szemei s oly értelmesen nézett és oly bátor és okos volt, hogy sose lehetett nem-tudáson kapni.

De ő nem tudott vele mit kezdeni. Ezek mind olyan dolgokhoz értettek, amihez ő nem értett. Az élet dolgaihoz. Akár gazdagok voltak, akár szegények mindnek tele volt a feje a puszta imádatával, a földdel, lovakkal kutyákkal, puskával, nyúllal és fogollyal. És mindenekfölött lányokkal akikről soha nem lehetett tőlük egy türelmes jó szót hallani, csak erkölcstelen dolgokat. Mindenkinek minden pletykáját tudták és röhögve beszéltek róluk. Női tisztesség, az ismeretlen fogalom volt előttük. A nő csak kéjtárgy és alacsonyabb lény volt s számukra s oly malac nyelven beszéltek, mint az öreg emberek.

Ez a tíz perc is hamar elmúlt s bejött a harmadik tanár.

Az osztályfőnök. Furcsa volt, hogy minden évben változott az osztályfőnök. Az ötödik és hatodikban a történelemtanár volt az osztály főnöke. Ez lemondott, mert nem bírta ezt a különösen vad társaságot. Akkor a latintanárnak adták az osztályt, de az is lemondott róluk s kért egy első osztályt, hogy azt nevelhesse. Most senki sem akarta őket vállalni, így az ártatlan és szelíd irodalomtörténettanárra maradtak, aki elég tekintélyes és elég közömbös volt, hogy ezt az utolsó évet a keze alatt tölthessék.

Mielőtt bejött, nagy izgalom volt, mert azt várták, hogy ki fogja hirdetni a konferencia eredményét. Annál valószínűbbnek látszott mert csaknem félórát késett. Bár sohase volt pontos, mert ő volt a tanári könyvtár őre s ott szokott dolgozni a könyvtárban s minduntalan elfeledkezett arról, hogy órája van.

A teremben már rekedt volt a levegő. Már fűtötték a nagy kályhát s oly erősen, hogy tízpercben nyitva kellett tartani az ablakokat, mégsem oszlott a gyantás, festékszagú iskolaszag.

Végre bejött a tanár, halottsápadtan, mint mindig, de most úgy tünt föl, hogy ennek jelentősége van. A tanár, Babarczy István, a híres Babarczy papi családból való; nagy történészek és írók voltak a családban s a tanárnak az öccse is idejárt az osztályba. Ketten voltak ők tanáröccsök, de Babarczy Sanyi olyan áldott fiú volt, aki a légynek sem vétett s mindenbe belesodródott, mert ellentmondani nem tudott. Úgy hívták maguk közt, hogy Pipike s olyan is volt, mint egy madár, a nagy orrával s rettentő bibircsós pattanásos arcával kushadt.

A bátyjának is az volt a legfőbb jellemvonása, hogy szokatlan nagy orra volt. Szinte olyan hősies orr, messze kiemelkedett az arcából s vékony kis bajusza komikusan volt kétfelé sodorva. Kövérkés sápadt ember volt, igazi könyvmoly, aki a szobából csak annyi időre lépett ki, míg az iskolába jött. Nagyon derék ember, egész lénye csupa jóság. Soha nem tudott elégtelent adni. Ő felelt a diákok helyett.

Az egész osztály izgatottan várta a pillanatot, mikor fogja kimondani mint osztályfőnök az ítéletet. Cédulák indultak el a padok közt, kézről-kézre adták s egymást keresztezték a papírok. Nem bírta senki magában tartani a véleményét, a ceruza segítségével népszavazást tartottak, arra tippeltek, hogy kicsapnak-e valakit, vagy nem. De az idő csak telt. A tanár a középkori barátokról beszélt, a kódexekről, rendkívül egyhangúan és monotonul. Ő az a tanár volt, aki túl ment a könyv keretein, mert maga is kutatott s megvoltak a véleményei. Sajnos, ő is átvette azt az irodalomtörténeti felfogást, hogy a kódexeket a mai ember s a mai gyermek nem tudja megérteni, holott ma már tudjuk, hogy a legizgatóbb olvasmányok közé tartoznak ezek a régi magyar írások. Nem tudták olvasni a kódexeket. A nyelvészek félrevezették az embereket azzal, hogy mindenáron egy régi nyelvet akartak megállapítani. Úgy tettek mint a latinnal. Csak a nyelvtani szokatlanságokkal foglalkoztak, ahelyett, hogy a nyelv által fenntartott élet kincses emlékeit keresték volna ki. Hiszen a Halotti beszédet is el lehet úgy olvasni, hogy a mai ember is tökéletesen élvezze:

«Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk! Íme, por és hamu vagyunk! Mennyi malasztban teremtette eleve isten mi ősünköt. Ádámot és adta vala neki a paradicsomot házává.»

Nem borzong-e meg a hátunk a csodától és érthetetlentől hogy hétszáz évvel ezelőtt ily végtelenül tömören s komoran zendül fel a halott felett a beszéd. S magyarul! ebben a különös világban. Magyarul, élő, ma is élő, ma is égő és ható szavakban. Beszédben, folyamatos és rendkívüli érett igékben. Ha már akkor oly ép és tökéletes a magyar nyelv, hova kell visszamenni hogy megtaláljuk az eredetét?

Laci volt az egyetlen, aki a tanárral vele ment és együtt örült s nem volt neki sem furcsa, sem szokatlan. Ő az igazságot kereste a nyelvben, néki az volt fontos, amit mond s nem a helyesírás szokatlansága. Ő már elolvasta Szent Katalin életét azokban a különös versekben, ahogy többszáz oldalon énekeli a krónikás és azt a világot akarta belőle megismerni, amelyről annyit mond a vers. Most Temesvári Pelbártról beszélt a tanár, elmondta sorsát, életét s azt, amit a tudomány mai állása szerint tudunk róla. S feltünt előtte Mátyás király korának csodálatos világa. Akkor is éltek az emberek. Tömegben éltek és problémáik voltak. Akkor is a szerelem, a hit és a vagyon izgatta őket s elhatározta, hogyha Sertoriusát befejezi, Mátyásról fog tragédiát írni. Szörnyű emberek, Szilágyi Mihályok nyüzsögtek a lelkében, Vitéz János, Cesinge... Galeotti... S valamennyiük felett Mátyás, aki gyermekül vette a trónt s országot tudott csinálni ebből a vad és tunya világból. Kultúrát nyomott belé. Valósággal vasvesszővel tanította meg a tudományokra ezt a népet... Még nem értett az élet titkaihoz, még nem tudta, hogyan s miként volt lehetséges, hogy egy Beatrix olyan hatással tudott lenni egy ilyen nagy emberre, hogy a magyar udvart olaszra alakította át, de itt akarta megkeresni a titkot. A háromszázéves titkot, hogy a magyarság ennek a különös varázsnak volt az áldozata, ezért ragaszkodott a Habsburgokhoz, Ausztriához: annak az idegen világnak fénye éppen úgy megvesztegette jóra s nagyra s dicsőségre, csillogásra vágyó lelkét, mint Mátyást a Beatrix olasz kultúrája.

Nem is tudott, az első padban, arról, amit a fiúk műveltek, az egyre forrongóbb s lázasabb várakozásról, őt nem érdekelte az ítélet, csak éppen a szégyenkezésen keresztül, hogy ő tegnap kivonta magát a forradalomból.

Nagyon váratlan volt neki, hogy csengettek. A tanár nem feleltetett senkit.

Mikor befejezte mondatát s felállott, egy fiú felugrott s azt mondta.

- Tanár úr kérem...

- Tessék.

- Tanár úr kérem, megvolt a konferencia?

A tanár elpirult. Laci megfigyelte, hogy a tanár mindig el szokott vörösödni, ha indulatba jött. Ha például valaki egyáltalán semmit se tudott, nem szidta össze, hanem elpirult a füléig s azt mondta, hogy »Pedig látja ezt meg kellett volna tanulnia.» Ez volt az egész szidása, de ez neki olyan izgalmat okozott, hogy ő nem bírta el. Most is piros lett. Halotthalvány arca rózsaszínbe borult, nem tudta, mit fog felelni a diáknak. Egy kicsit várt s akkor ránézett az osztályra. Mindenki feszülten figyelt és várt.

- Majd meg fogják tudni.

Ezzel vette a könyveit s kiment.

Az osztály hallatlan zúgással támadt fel, mikor kiment.

- Már baj van... Már valami nagy baj van... Nem merte megmondani!... - kiabáltak s most senki sem ugrott fel a pad tetejére, hanem nyüzsögve vitatkozva szállottak szembe egymással. Mindenki okosabb akart lenni a másiknál s mindenki jövendölt.

Rettenetes izgalom és feszültség volt s szinte kétségbeestek a gyengébb idegzetűek, mert nagyon komoly veszélytől kezdtek félni.

(Folyt. köv.)