Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 23. szám
Ma éppen egy éve, hogy itt ülök a szerkesztőségi asztal mellett. Addig éltem a magam bűvös körében, amit mint varázskört vontam magam körül s tele voltam az álmok fantomjaival s a saját életem titkos élményeivel. Azóta elolvastam legalább ötszáz jelentékeny prózai írást, regényeket, novellákat, cikkeket s valami kétszáz írói egyéniséggel találkoztam.
És főleg a legfiatalabb irodalom harcosaival kellett megismerkednem s ez az ismerkedés magamra is igen jelentékeny hatással volt.
A mai fiatal író más, mint annak a kornak a fiatal írógenerációja volt, amellyel én indultam. A mi mesterünk és ítélőbíránk Osvát volt. Nekem magamnak Osváthoz fűződik a legelső írói felszabadításom. Előtte tettem le a remeket. Ő választotta ki több írás közül a Hét krajcárt s azzal, hogy éppen ezt közölte elsőnek a Nyugatban, bennem szinte vulkánikus erőket szabadított fel. Neki volt főrésze abban, hogy húsz év alatt ötven munkát írtam.
Osvát meghalt s úgy érzem, utolsó képviselője volt egy irodalmi korszaknak: a tiszta irodalmiságú irodalom korának.
Az élettől elvonatkozott irodalom vele mintha lezáródott volna.
Úgy gondolom, hogy a XVIII. század végén megindult egy sereg magyar író lelkében valami különös játék: az életből fakadt, de az élet fölött lefolyó irodalmi teremtés munkája. Valami tiszta s absztrakt irodalmi munkásság volt ez. Összefüggésben volt az élettel, mert az anyagát, a motívumait és formát is, az életből, vette: és mégis absztrakció volt, mert az író mindig tudta, hogy amit csinál, az nem élet, hanem több, hitük szerint. mindenesetre más, nem élet s nem az élet egyszerű képe. Akárkire gondolok ebben a másfélszázadban, azonnal megérzem rajta, hogy hol emelkedik az élet fölé.
Gondolok Kazinczyra, aki bár nem volt a legnagyobbak közül való mint író, de igen jellemző példa: látom, hogy annyira irodalmi vetületben látott, hogy számára a nyers élet nem is létezett, még a nyelv sem, ezért tudott valósággal egy új írói nyelvkincset teremteni. Gondolok Vörösmartyra, aki romantikus csatakürtként kezelte az époszt; gondolok Aranyra, aki oly egyéni dikciót teremtett magának, hogy félsorából meg lehet ismerni. Gondolok Jókaira, aki fantáziája játékává változtatta a létezést, egész külön törvényszerűségekkel s varázslata hatása alá gyűrte az egész magyarságot, amely nem az életet kereste az ő özönlő könyveiben, hanem egy magasabb rejtélyes írói világot.
De gondolhatok azokra is, akik közelebb voltak a valósággal leélt élethez, akiben élményszerű maradt az élet. Csokonayra, akinél senki sem volt közelebb a kedves magyarsághoz, ő is ott kristálytiszta, ahol a lírája irodalmi virággá nemesedett. Gondolok Berzsenyire, aki tüzet ontott magyar szívének nagyszerű fellobbanásaiban, de költészete ódává és elégiává alakult. Gondolok Kemény Zsigmondra, aki tökéletesen érezte s írásban újra élte az élet szenvedélyes pillanatait, de regénnyé nőtt benne minden. Gondolok arra, hogy Vajda Jánosban lírává, Mikszáthban adomává, Tömörkényben ethnografikus kisplasztikává alakult az élet.
Ahogy a rózsatő virágba s a méh mézbe termeli át, amit az életből felszív.
Mindenki szublimál, étherikus magasságba emel, irodalmi kinccsé alakít mindent, amit egyéni életén keresztül felszív a valóságos élet nedveiből. A cél: kitermelni valami különleges értéket, amely már abszolutum s valami más törvények szerint értendő s tekintendő, mint maga az élet. Valami önmagában levő érték. S úgy alakul át a költő lelkében, hogy többé nem szabad, hogy felismerhető legyen a nyersanyag, amelyből létrejött.
Osvát ennek az étheri magasságokba emelt irodalmiságnak, ennek az irodalmi termelésnek, vagy teremtésnek volt nagy főpapja és sziklaszilárd pillére. Szempontjai csak irodalmiak, szeme arányokat keres, kritikája abszolút irodalmi kincsekhez mér.
Ebben az irodalmi korszakban ketten vannak, akik kiütköznek azzal, hogy az élettel, a valósággal és az eseményességgel közelebbi viszonylatban vannak: Petőfi és Ady.
Petőfi, ifjúi zavarosságában mindvégig tökéletes közelségben maradt az élettel. A legtöbbet merít a nyers valóból és legkevésbé alakítja azt át irodalmi újjá. Ezért maradt legközelebb maig a néphez és a szívekhez: maradt a nép, amelyből vétetett és maradt a tiszta szívhang, amely soraiban napról-napra minden rezdülést feltár.
Ady viszont prófétáló akaratában a nemzetélet fordulatait követi s multat és jövőt ennek a nemzetnek létezése s problematikája alapján keres. Isten és szerelem, politika és hangulat, mindenkor pontosan a napi villanásokon át buggyan fel.
De azért sem Petőfi, sem Ady nem szakadtak el az irodalmi szándéktól és akarattól s főleg nyelvük kincses gazdagsága, daluk fenséges muzsikája által a legmagasabb irodalmi mértéket érik el és hisznek az írás isteniségében.
Most, napjainkban, szemünk láttára s megdöbbenésünkre rendkívüli módon átalakul az irodalmi akarat.
A modern író, a legmodernebb, a maiak, akik ma kezdik, mintha nem akarnának kiemelkedni a sárból, hanem a sarat akarnák megeleveníteni. A modern író az életet életnek hagyja, de életesre akarja teremteni a gondolatot. Részt vesz a szociális kavargásban és inkább belefullad az emberiség valóságába, mint hogy csak gyöngyöket akarjon kihalászni belőle. Nem imádja többé a forma művészetét, hanem mélyebb dolgot keres: a teremtés műhelyében akar részes lenni. Inkább akar boszorkányinas lenni, akit összetörnek a felzúdult szellemek, mint bűvész, aki kénye-kedve szerint játszik a bűvölés eszközeivel.
Ezzel az érzéssel, vággyal s akarattal van összefüggésben, hogy a versköltők szabad verset írnak. A színpad a drámairodalom törvényeinek fumigálásával a technikát forszirozza. A regény lemond a cselekmény, a szerkezet s a karakterizálás építő tudományának gondosságáról.
A közlés formái másodrendűekké lettek: fő az élet gondolata, anyaga, formáló ereje és sodró hatása.
Ha ez így van, pedig így van, mert az egész világ irodalmában ezek a fő tünetek, - akkor viszont egy új irodalmi korszak nyílik meg előttünk.
A jövő írója jobban hasonlít egy ujságíróhoz, az agitátorhoz, a mérnökhöz. A jövő irodalma inkább cikk, tanulmány, statisztika, fonogram, fotográfia és építészet.
Kazinczy és Osvát nagyon boldogtalanul szemléli ezt, mert bennük az a szent meggyőződés és hit él és ég, hogy az irodalomnak magasabb szférákba, a világok, a kozmosz harmóniájába kell emelni a lelki műhelyen át az élet nyers valóságát.
Ha azt keresem; hogy honnan ez az átalakulás az írók gondolatvilágában, honnan ez a kiábrándulás a régi művészi játékból, amely valóban isteni színjáték volt: a költő alkotásgyönyöréből, a formaművészet csodáiból, a teremtéssel versenyző önálló újjászülés kínos édességéből, - csak arra kell utalnom, hogy az emberiség ma egy olyan átalakuláson megy át, amilyen kétezer év óta nem történt vele s a költői szellemek ebben a munkában akarnak részt venni.
Mi az, ami a római s görög kor óta történt az emberiséggel? Egy kétezer éven át tartott csodálatos stagnálás.
Krisztus volt az utolsó egyetemleges újrateremtő.
Nézzük csak meg. Krisztus korában már minden megvolt, ami korunkig fenntartotta az emberiséget. Az egész emberiség anyagi és szellemi életét.
Megvolt a búza, a fa és a virág. Megvoltak a föld tápanyagai, amelyekből táplálkozhatott az ember. Megvolt a vas, amely fegyvert adott, hogy az erősebb csoportok igába hajthassák a gyengébbeket. És megvolt a római jog, amely a tulajdon szentségén épülve, alig valami változtatással az egész emberiség életét szabályozta, s a rendszert együtt tartotta. Megvoltak az országutak, amelyek elvezettek s elzárathattak az egymással érintkező népek közt. Megvolt a kenyérgond és a háború, a kis és a nagy feszültségek lecsapolására.
S mi van ma?
Chemia van, amely új alapokra fekteti az élet anyagi lehetőségeit. Repülőgép van, amely megszünteti az országhatárokat. És szociális forradalom van az egész világon, a lelkekben, amely az egyéneket s a tömegeket teljesen új viszonylatokba hozza.
Szinte minden megszünt, ami szilárddá és örökössé tette az emberek szemében az életet.
Utak, autók, vonatok, hajók, repülők a földön, a vízen és a levegőben. Gyárilag előállított tápszerek és ruhaanyagok és építési kellékek. S az emberek lelkében a tudatalatti felszabadulása oly mértékben, hogy arról még száz évvel ezelőtt, de még húsz évvel ezelőtt sem lehetett álmodni sem.
Az élet kibontotta szárnyait és a költészet, a művészet, a filozófia kicsinyes, szűk és korlátolt lett az élet valóságos tényeivel szemben. A legmerészebb költői fantázia gyermekes gügyögéssé vált.
A poéta legyen boldog, ha az élet szavait el tudja fogni a lelkek rádióján. A regényíró nem vállalhat nagyobb munkát, mint ha zsurnalisztája tud lenni a tényeknek. A művész dicsőséget érdemel, ha valamit le tud rögzíteni abból, ami ebben az isteni kaleidoszkópban kavarog.
Ez az, amit a mai ifjúság tudatalatti lelke már érez és tud.
A mai ifjúság más, mint a mi ifjúkorunké volt.
A mai fiatalság csodálatosan ki van mozdítva a helyéből. Olyan, mint a higany. Kétségbeesve gurulnak szanaszét ezek a szemek, de véghetetlenül vágynak valami nagy egyesülésre. Ámde az élet szakadatlan s egyre viharosabb tombolása nem engedi, hogy ezek a higanyszemecskék egybeforradjanak. Ijedt és bomlott és vergődő ifjúság a gyermekeink generációja.
De hogy is legyen más? Hol állapodjon meg és hova üsse le céljai zászlaját a mai ifjú, mikor sehol sem talál szilárd talajt a lába alatt? A mi korunkban kialakult államok, - jó vagy rossz, - de rendíthetetlen, kikövült állami életek voltak. Az életek alapelvei szűkre voltak szabva, de viszont nem látszott sehol semmi lehetőség, hogy tágítani lehessen rajtuk, hogy megváltoztatni lehessen őket. Volt vallás, amelyet a csecsemőkorban bele lehetett iktatni a gyermek lelkébe. Volt hit a nemzetiségben, amely az ifjúkort lázadozva s lángolva töltötte ki. Volt szerves államélet, amely a felnőtteket egész életükre lenyűgözte, vagy megnyugtatta.
Mi van a mai ifjúnak? Mibe higyjen, mibe bízzon, mibe reménykedjen. Sem a túlvilág metafizikája, sem a jelenvaló élet fizikai törvényszerűsége nem jön segítségére.
Nem beszélek a csak kivételes lelkekről. Beszélek az egész tömegről. A konzervatív osztály gyermeke nem tűzheti ki maga elé a célt, hogy apái, osztálya társadalmi rendje szerint élje le életét. S a mélyből egyre nagyobb tömegekben a felszínre dobódott réteg nem talál rá módot, hogy biztos életpályákra vesse a szemét akkor, mikor egyetemet végzett emberek kénytelenek villanyoskalauzzá vagy háztartási alkalmazottá lenni.
Az igazság keleten más, mint nyugaton. A tulajdon értékelése új elbírálás alá esik. A tekintély megszűnőben van. A királyi hatalom, az elmult korok legdöntőbb és megérinthetetlenebb valamije, ami szilárdabbnak látszott, mint a földgolyó, egyszerűen párává lett, sőt a mult szivárványává. A parlamentarizmus csődöt mondott, a nagytőke ép olyan vergődő, mint a legkisebb egzisztencia, s a szervezetek úgy fellobogtak, mint a pusztán a futótűz.
Mit írjanak a fiatal írók, hogy közel jussanak az olvasók lelkéhez? Ha régi formulákhoz ragaszkodnak, azonnal múzeumba kerülnek, ha újakat énekelnek, szemben találják magukat a még élő, bár korhadt világszemlélet embereivel. Milyen istenekre esküdjenek, milyen ideálokért lelkesedjenek, mit prédikáljanak?
Az életet, csak az életet.
Ezt a mai életet, amely minden eddigi élettől külömbözik.
Ezt az életet, amely úgy tűnik fel, mintha ma kezdődnék. Mintha az emberiség élete csak most indulna meg, valami hosszú, kétezer éven át folyó tespedés után egyszerre fölkavarodott volna s most indulna erjedésnek. Az öregek és a fiatalok mindig nagy távolságban voltak egymástól, az apák és a fiak sohasem értették meg egymást, de micsoda részletkérdések voltak azok a szempontok, amelyek eddig elválasztották egymástól a generációkat, ahhoz képest, ami most történik. Lehetetlen; hogy az öregek megértsék a mai fiatalokat.
Egy kaotikus kavargás az egész emberiség élete s ebben a kavargásban nincs sehol egyetlen fix pont sem. Hiába nézünk végig Európa államain, vagy Amerikán, vagy bármely földrészen, sehol nincs többé nyugalom s mindenütt ugyanazt az eszmei felrázódást és lelki kataklizmát lehet konstatálni. Itt már nem népek állanak szemben népekkel, nem bizonyos homogén testek, csoportok, közösségek állanak szemben egymással, mert a konszolidáltnak látszó államokban ugyanazok a belső, pillanatokat dúló rázkódtatások vannak.
Szociális forradalom, vagy még ennél is sokkal több? A lelkek harca önmagukért... A legmélyebb rétegektől a legmagasabbakig. Az arisztokrata generációk ifjai ugyanabban a kétségben és vergődésben, amelyben a proletárság gyermekei.
Új lelkek születéseért, az új emberi lélek megszületéseért folyik a harc és a mindent kockára tevő s mindent elsöprő küzdés.
Ebben a munkában kell résztvenni a fiatal írónemzedéknek. Új szemekre s új szavakra van szükség.
Soha még az emberiség történetében ilyen roppant felelősség nem volt a kimondott és a leírt szón: ennek az új igének a létrehozásáért folyik a harc.
Ez az új író és az új irodalom feladata.
Többé nem az, hogy hasonlítson az irodalmi mű az élethez, nem az, hogy magasabb szférákba emelje az írás a lelkeket. Nem az, hogy a szellem virágaival szórakoztasson, vagy gyönyörködtessen.
Hanem az, hogy vállalja a keresést és a kijelentést. Vállalja nem egy vallás, nem egy nemzet nevében, hanem az egész, egy nívón fetrengő, vergődő, lelki kétségekben gyötrődő emberiség nevében.