Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · FIGYELŐ · / · Film

Grançois Gachot: PÁRISI HÁZTETŐK ALATT
René Clair filmje

Aki az utóbbi időben sajnálkozva tapasztalta, hogy a hangosfilm divatja óta a filmművészet nem hogy haladt volna, hanem inkább lesüllyedt az operettszínház és az orfeum utánzásáig, bizonyosan örülni fog René Clair új filmjének: az új vívmányok itt elejétől végig az igazi filmet szolgálják és meggyőzőn bizonyítják, hogy nincsen még veszve minden a haladás és a művészet szempontjából. René Clair már egynéhány éve a fiatal francia filmalkotók ama csoportjához tartozik, amelyet külföldön alig, de Párizsban annál jobban ismernek: Epstein, Marcel l'Herbier, Feyder, Artaud és mások mellett ideszámíthatjuk még az amerikai Man-Ray-t is. Budapesten ezelőtt két éve szintén játszották, bár siker nélkül az Olasz Szalmakalapot, René Clair egyik legszebb teljesítményét az irónia és a rendezés szempontjából. Új filmjének főalakjait oly kitünő művészek alakítják, mint Préjean, az «Új urak» című némafilm hőse, akit itten, Budapesten csak harmadrangú mozikban lehetett felfedezni, s Pola Illiry, akinek hangja, mozgása, kiejtése még nem teljesen érett a film számára. A film legnagyobb vonzóereje, hogy igénytelen: nincs benne semmi hatásvadászat, mindennap megtörténhet egy kis utcában, valahol a Bastille körül. Igazi párizsi dal, aminőt a boulevardokon, a műhelyekben, a villamoson állandóan hallhat az ember, ha Párizsban él. Az apache-nak és az utcai énekesnek harca a nőért egy egész könyv- és dalirodalmat vonhatna itt maga után s türhetetlenül irodalmivá tenné az egész film atmoszféráját, hogyha nem épp az egyszerűség és a természetesség volna René Clair legigazabb talentuma. A képek és a dal összhangja, a dal fokozatos emelkedése, az utcai énekestől fel-fel egészen a padlásszobáig és a tetőkig, egyike a «látó és halló-elem» legtökéletesebb egyesítésének. A legfinomabb hatások ezernyi változatban tünnek elénk, a társadalmi szatíra és a jókedvű jellemzőerő tükrében. Az a könnyedség és az a ritmus, amely az egész filmet élteti, talán csak egy filmben volt meg eddig: Victor Mac Laglenn amerikai remekében, «A girl in every post»-ban. Ilyen filmeket szeretnénk látni, egy ily Párizst Eiffeltorony és más hatásos közhelyek nélkül, egy ily szerény, mindennapos, start és happy-endet megvető életdarabot, amely a film mély megértésén s lehetőségeinek okos felhasználásán alapul, s amelynek láttára és hallatára közvetlenül és magától tör fel bennünk a tetszés és a megindulás kis sóhaja.