Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 19. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Fordítások

Kürti Pál: IPHIGÉNIA
Babits Mihály fordítása

Babits Mihály Iphigeniája az első teljes értékű magyar Goethe-fordítás. Midőn erre ráeszmélünk, szinte ijedten pillantunk vissza a magyar irodalomnak egy évszázadára s kutatjuk, hogy ugyan hol keressük a gátlásokat, amelyek Goethe s a magyar költők közzé ékelődtek (minden magyar költő, picit legalább, műfordító is volt).

A Vörösmartí-Arany-Petőfi-generációs s az őket követő népes epigon-nemzedék teljes magyar Shakespearet adott. Máig sincs teljes magyar Goethénk, amit nem is kell restelnünk s csak pedáns esztéták szörnyűlködhetnek rajta. De miért nem vonzódtak a magyar költők soha a goethei oeuvre csúcspontjai felé? Aki ezt ki akarná nyomozni, annak bizonyára a magyar szellemi élet legrejtettebb összefüggéseit kellene bogoznia.

*

Kazinczy Ferenc volt az egyetlen, aki «szívügyének» vallotta Goethét. Míg Shakespearet éppen csak érinti egy kompilált német Hamlet lefordításával, Goethéhez fanatikusan ragaszkodik, négy drámáját, az ifjúkori, prózában írottak közül valókat lefordítja s múlhatatlan nosztalgiával vágyódik az Iphinegia felé. De nem mer hozzányúlni. Lelkendező kritikátlanság s csüggedésre hajló önbíráskodás között ingadozó lényében az utóbbi kerekedik felül: nyilván szegénynek, pőrének érzi a magyar nyelvet az érett Goethe tolmácsolásához.

Barátja s tanítványa, Kis János, fordítja le először az Iphigeniát. Lehetetlen meghatódás nélkül forgatnunk ezt a «műfordítmányt». A nyelvvel való birkózásnak, a naiv sokat akarásnak s kényszerű tehetetlenségnek szinte bájos dokumentuma. Ilyenkor rádöbbenhetünk: nincs európai nyelv, amely száz esztendő előtt oly nyers lett volna, mint a magyar s száz esztendő alatt annyit gazdagodott volna, mint a magyar...

*

...S bizonyos, hogy az utolsó harminc esztendő folyamán vált csak valóban mindent-kifejezni-tudó instrumentummá. A hatvan-nyolcvan év előtt való s a mai magyar nyelv között nagyobb űr ásít, mint boldogabb sorsban felcseperedett nyelveknél két-három évszázad távolságában. Ezért, azt hiszem, seholsem igényel annyi áldozatkészséget a régi irodalom ápolása s a mába való eleven átmentése, mint nálunk. Sok képmutatás kell ennek az eltagadásához. És az a kicsinyes konzervativizmus, amely az utolsó három évtized fejlődése előtt megvetően hátatfordít, vezet a képmutatásban.

Ennek az elszánt strucc-politikát űző konzervativizmusnak példás termékei az újabb magyar Goethe-fordítások. Itt már nem a vajudásban lévő, kócos magyar nyelv áll szemben a fejlett, virágában álló némettel. A Kis János fordítását dokumentumnak érezzük s nem is akarunk reá művészi szempontokat alkalmazni. Az újabb fordítások stílusát viszont roppant jellemzőnek tartjuk arra az élettől teljesen elszakadt ál-tradicionalizmusra, amely reá szeretne terpeszkedni ma is az eleven magyar irodalomra. Az elmúlt három évtized irodalmának nyelvalkotó sikere éppen abból állott, hogy elszántan belevetette magát abba az egészséges kölcsönhatásba, aminek használati nyelv s irodalmi nyelv között meg kell lennie s ami nálunk csak lomha tempóban indult meg... Műfordítóink egy része azonban nyilván ma is abban a hiszemben van, hogy nagy műveket, fenséges érzéseket csak avult, élettől idegen, kiszikkadt nyelven szabad tolmácsolni. Tradicionalizmusuk abban éli ki magát, hogy konokul megáll a harminc-negyven-ötven év előttről való nyelvhasználat mellett. S büszkén veri a mellét, hogy ő ma is az Arany Jánosék nyelvét műveli...

*

Babits Mihály Iphigenia-fordítása ellen erről a «konzervatív» oldalról azt a vádat emelték, hogy nem hű. Ezt a vádat igazán csak a gyűlölködés diktálhatta. A Babits-fordításnak hosszú részeit vethetjük össze az eredetivel s azt látjuk, hogy szótári pontossággal fedik egymást a szavak. Páratlan művészete éppen abban áll, hogy majdnem mindig hű szinte a pedantériáig s mégsem merev, mégsem csorbul el, amint éles utakon tekereg az eredeti után. Aligha van nehezebb fordítói feladat, mint az Iphigenia s általában az érett Goethe... Az a kegyetlen racionalizmus, amellyel művészi eszközeit forgatja s amellyel kavargó szenvedélyeket alpesi hűvösségbe s már-már dermesztő szenvtelenségbe emel, alig menthető át maradéktalanul fordításba.

Babits Mihály fordítása az elképzelhető legtöbbet adja. Goethe Iphigenia-versei: acélkék hegyi tó, amelyben mozdulatlanul tükröződnek a dolgok. Babits tolmácsolása ezt a tükröző mozdulatlanságot, amelyet lehetetlen magyar nyelven visszaadni, szakadatlan, nyugalmas patakzással helyettesíti. Símán s mégis vehemensen ömlenek sorai, szavainak valeurje tévedhetetlenül egyenletes s mégis kísértetiesen árnyalt: a Goethe alpesi tavának acélkékje ezer apró fokozatban fénylik a magyar szövegben.

Zsúfoltabbak, gazdagabbak a sorai, mint a Goetheéi. De pillanatra sem lendülnek túl - fordítói túlbuzgalomból - a goethei impasszibilitás távlatán, nem emelik más hőfokra, mint amilyenben a mű megfogalmazott, Hű ez a fordítás nyelvi, formai, tartalmi s hangulati szempontból egyaránt, addig a meghatározhatatlan pontig, ameddig egy zárt remekmű tolmácsolása egyáltalán hű lehet.

Néhány sort szándékosan a kevésbé «fontosak» közül, a kevésbé «idézettek» közül kiragadok:

Des Lebens dunkle Decke breitete
Die Mutter schon mir um das zarte Haupt,
Und so wuchs ich herauf, ein Ebenbild
Des Vaters, und es war mein stummer Blick
Ein bittrer Vorwurf ihr und ihrem Buhlen.
Wie oft, wenn still Elektra, meine Schwester,
Am Feuer in der tiefen Halle sass,
Drängt ich beklommen mich an ihren Schoss
Und starrte, wie sie bitter weinte, sie
Mit grossen Augen an, Dann sagte sie
Von unserm hohen Vater viel; nie sehr
Verlangt' ich, ihn zu sehn, bei ihm zu sein!

Babitsnál:

Anyám már az élet fekete fátylát
gyerekfejemre ráhurkolta: igy
nőttem föl én, férjének képemása,
és néma pillantásaim keserves
vád volt az asszony s szeretője ellen!
Mikor Elektra néném mély szobánkban
csöndben ült a tűz mellett, elszorult
kis szívem - hányszor kúsztam az ölébe,
hányszor bámultam tágratárt szemekkel,
hogy sír, vigasztalhatatlan. Sokat
beszélt király-apánkról: óh hogyan
vágytam látni őt, nála lenni!

A szavak itt pontosan követik az eredetit s a magyar vers mégis újszülött és eleven. A sorok goetheiek; érezzük, hogy ezt magyarul másképen nem lehet visszaadni. Csak éppen egy árnyalattal realisztikusabban hangzik ez a kis kép, mint az eredetiben, csak éppen egy picit több a mozgás benne, mint az eredetiben. Ebben a halk elmoccanásban van az a titokzatos differencia, amelyet áthidalni még egy Babits Mihálynak is lehetetlen...