Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 19. szám

MÓRICZ VIRÁG: VITORLÁZÁS

Lóre nem volt valami finom és kényes kisasszony, nem hamar ijedt meg a férfiaktól, nem-lett libabőrös ha megsímogatták - és mégis egész életében végig fog futni a hátán a hideg, ha eszébe jut az a vitorlázás a Schwilowseen.

A szabadsága alatt történt, augusztusban, mikor két egész hétig kinn nyaralt a szüleivel és a testvéreivel a Schwilowsee partján egy icipici kis házban és igyekezett olyan barnára sülni, ahogy csak lehet, hogy majd ha visszamegy a fodrászüzletbe - Berlin egyik legelőkelőbb fodrászszalonjában volt hajszárító kisasszony -, hogy akkor legalább olyan barna legyen majd, mint azok a dámák, akik a tengerparton égették barnára masszírozott és fiatalra sportolt testüket.

Neki óriási előnye, hogy csak húsz éves, hogy igen stramm, természettől barna teste van, akár egy cigánylánynak. Fürge, rugalmas és vad akár egy kis állat. A harmadik segédurat addig kérte, addig engedett meg neki kisebb szemtelenkedéseket; míg egy hétfő reggel, mikor nem volt még senki az üzletben, megdauerwellézte a kócos, fekete haját. És nagynénje, a szalon másodarcápolónője, aki az ő szemtelen, fitos arcocskáját is rendben tartja, szemöldökét kiszedte, apró májfoltocskáit eltüntette.

Szóval Lóre formában volt.

Már korán reggel lenn csatangolt a parton, hogy a napsugárnak és esetleges kalandoknak egyetlen pillanatát se veszítse el. Kiváncsian leste a nagy vitorlásokat és motorosokat, s hacsak tehette, körülöttük settenkedett.

Végre egy délelőtt zsákmánya akadt: gyönyörű, nagy vitorlás ragadt be a parti sásba és akárhogy erőlködött, nem bírt elindulni. És ő igen, ő segített neki kiszabadulni. Megismétlődött az oroszlán és az egérke története.

Három férfi ült a vitorláson, erőlködtek, dolgoztak, pedig csak egy kákacsomó volt a kormánylapátra csavarodva. Lóre letépte a csutakot s büszkén várta a köszönetet.

- Na, kicsi, nem jössz velünk vitorlázni? - kérdezte az egyik férfi; kopasz és kövér volt.

Lóre kérette magát s azalatt otthagyták.

Igen dühös volt s szidta magát, hogy ilyen pompás kirándulást elmulasztott. Belefeküdt a vízbe és sárgatrikós, ruganyos teste siklott, siklott, akár egy nagy, karcsú, sárga hal - egyre befelé. Aztán hátára feküdt és úgy hintázta magát a víz tetején. Ha hajó, motoros közeledett, spriccelve, csapkodva repült a hullámokra.

- Ni csak! Ez a mi barátnőnk! Halló, vigyázz, elgázolunk!

Lóre felnézett a vitorlásra és rögtön megismerte a kopaszt.

- Engem nem! - kiáltott fel nekik.

- Olyan jól tudsz úszni? Nem félsz?

- Én nem. Egy vitorlástól! Hohó!

- Nem jössz velünk?

- Hogyne; úszok maguk után...

- Be tudsz mászni? - hajolt ki a másik férfi is, aki óriás nagydarab, lenszőke legény volt.

- Tudok, ha akarok! - Lóre taposta a vizet s nem tágított a csónak mellől.

- Ugyan hagyjátok - mordult rájuk a vitorlakötéltől az a csunya, vörösarcú fiú.

A kopasz felhúzta a gramofont, ami csörömpölő jazz-nótát húzott.

- Jó lemez.

- Na, gyere táncolni - tapsolt a szőke.

Lóre egy pillanat alatt megkapta a vitorlás párkányát és ügyesen felvágta magát a vízből. A szőke kihajolt utána, megkapta, magasba lendítette s csak mikor kapálódzni kezdett, akkor eresztette le a frottirköpenyekre.

A vitorlakötélnél morcos-közömbösen dolgozott a vörös fiú, legfiatalabb a három közt. A másik kettő nagybuzgón törülgette a lányt s Lóre csiklandósan vihogott, ha törlésközben hozzáért egy-egy kéz.

A kopasz dirigált. Behúzni a vitorlákat, ebédhez készülni! A vörös savanyúan dolgozott a kötelekkel s szidta a szőkét, aki nem akart segíteni neki. A nagy, hatalmas férfi röhögve bosszantotta a satnya kis legényt, pedig azé volt a csónak.

A kopasz terített: a két párkány közé széles deszkát tettek, ez volt az asztal. Gondosan szedte elő a kosárból az ételt és italt. Lóre nevetve, hancurozva mászkált a vitorláson, mindent megnézett, mindenbe beleütötte az orrát, mint egy szaglászó kis kutya s mindent megkérdezett, mint a gyermek. A vörös kelletlenül felelgetett neki.

Aztán ettek. És ittak. Még pezsgőjük is volt. Lóre nagy szemeket meresztett és kacarászott: pezsgőt csak farsangba lát vagy a barátnői lakodalmán... A kopasznak igen jókedve kezdett lenni:

- Kicsi, te, mutasd, mit tudsz, gyeride!

- Én semmit.

Lóre alig fért a bőrébe a feje is szédült egy kicsit a vakmerőségtől, a naptól és a pezsgőtől. Ügyesen kezére állt, karcsú, kecses lábai magasba repültek, kettőt lépett a kezén, úgy pattant vissza a talpára s leült a szőke mellé.

- Remek, fiacskám, remek! - tapsolt a kopasz és úgy kacagott, hogy könnyes lett a szeme. Újra töltött, ittak mind a hárman. A vörös nem jött oda hozzájuk, a vitorlát bontotta, feszítette újra, csak egy-egy ingerült szót vágott a szőkének, hogy az nem segített.

A szőke Lóre mellett ült s belevörösödött, úgy nézte a kislány rakoncátlankodását. A kopasz egyre töltött és új, meg új lemezt tett a gramofonra.

- Táncolunk! - vezényelt a szőke. Türelmetlenül seperte félre az asztalt, hogy csörömpöltek a tányérok és poharak. A kopasz ijedten pakolt. Vagy két négyzetméternyi hely volt a tánchoz s Lóre hajlandó volt. A férfi keményen magához szorította és a tenyere, az ujjai egyre mohóbban tapogatták a lány testét a sárga trikó alatt.

Lóre könnyelműn és gyanútlanul élvezte a pompás vitorlást és a mesebeli hercegek éhes szemeit. A feje szédült az italtól, a szája szőllővele volt tele. A nagy, szőke állat felkapta, a levegőbe repítette, ölébe vette, mint egy kis gyereket, aztán ledobta a gumipárnákra, a földre: Maga is mellé guggolt s kacagva, szuszogva szorította le a kapálódzó lábait.

A kopasz is ott ült a fenéken, húzta a gramofont és itta a sört.

- Nekünk pezsgőt, te marha! - röhögött a szőke és kiitta a poharát. Lóre tiltakozott.

- Becsipek, gyerekek, becsipek... - de a szőke durván szájához szorította a pezsgőspalackot és úgy, az üvegből itatta a lányt. Lóre nem győzte nyelni és a pezsgő végigfolyt a száján, az arcán, a trikóján, végig az egész testén.

- Becsipsz? Bánomisén! Te, te, drága kis kukac... Jó hely ez!

Lóre visszariadt a szőke lázas arcától. A szeme vörös volt. És a szája mint valami nagy, vörös pióca tapadt az arcára és rohanva mászott a szája felé.

- Eresszen, aljas... részeg, részeg, fuj...!

A tíz körmével védekezett, kétségbeesetten kapkodott. Most a kopasz is ott volt már és izzadt tenyerével tapogatta a lányt és röhögött.

- Vizes a trikód, vizes a trikód - csuklott a nevetéstől -, meg kell szárítani, meg kell szárítani.

Most mind a két férfi eleresztette és Lóre kimerülten nyúlt el a napon. Valamit sugdosott a két férfi de ő nem törődött vele, örült, hogy békén hagyják. A feje kábult az italtól, a szeme káprázott a gazdagságtól.

Lehúnyta a szemét és szinte elaludt a napon egy perc alatt. A trikója át volt itatva pezsgővel, hozzátapadt a testéhez és áradt belőle az alkoholszag.

Arra riadt, hogy a szőke felnyalábolja és az ölébe fekteti.

- Mit akar? - visított és kapálódzott.

- Te, nem szárad meg így a trikód, rajtad... Gyere csak...

És most jött a másik is, a kopasz, egyszerre támadtak rá. A szőke az egyik tenyerével befogta a száját, a másikkal tépte róla a trikót, mocskos szájával a nyakát, a vállát, mellét csókolta, harapta. A kopasz segített neki, már nem röhögött: reszketett a részeg kéjtől és a szeme kitágulva itta a lány gyönyörűségét.

- Disznók - fuldokolt Lóre, beleharapott a szájára tapadó tenyérbe, hogy elborította fogát a vér. Erre felszisszent a férfi és elkapta a kezét.

- Ronda... - és belerúgott a kopasz arcába: rémülten látta, hogy meztelen vergődve csapkodott magakörül, mint hal a hálóban. A két férfi tenyere lesiklott meztelen testéről és ő mint az eszeveszett, vagy mint egy hálóból kisiklott delfin belevetette magát a vízbe.

A kormánynál részvétlenül, cseppet sem érdeklődve ült a vörös. most megindította a motort, ami tehetetlen vitorlákkal százszor sebesebben elvitte a hajót.

Lóre átforrósodott teste, borgőzös feje belemerült a hideg vízbe. Szinte megbénult egy pillanatra. Hátára feküdt és kábultan engedte, hogy a víz feldobja a teteiére. Kinyitotta a szemét, a teste csillogott a víz színén. Rémülten bukott mélyebbre, a víz összecsapott felette és eltakarta. Most ütött ki rajta az irtózatos félelem. A homloka verejtékes lett, fogai összeverődtek, üveges szemmel kémlelte a partot. Rettenetes messze volt. A Schwilowsee a leghullámzóbb berlini tó, szeszélyes és kegyetlen. Görcsös rémület futott végig a testén. A tó csatorna felé torkolló oldalán sok, egyforma vitorlást látott: menekülnek a közelgő vihar elől. Hogy ő melyiken volt: azt már nem is látja, meg som is ismerné. Próbálta keresni az irányt, merre kell úsznia, hazafelé. A parti nádas végtelen messze volt - tán a rémülettől, tán az italtól olyan kábult a feje, a szeme de mindenütt, mindenütt olyan egyforma a part!

Csak úszott, úszott és nyelte a könnyeit. Nem is érezte, nem is tudta, hogy hangosan visítva sír... Ha motoros, ha hajó ment el mellette, rémülten merült bele mélyre a vízbe, hogy meztelenségét takarja.

Egyszer csak érezte hogy már nem menekül: üldözik. Minden erejét megfeszítve úszott, csak el, csak el. Végső rémületében megpróbált elmerülni a vízben, belefulladni. De úsznitudó, halteste visszaszállt a víz színére azonnal. Háta mögött hallotta a motor berregését. Most mentőöv akadt a nyakára, egy másik a karjára:

- Fogja meg!... megfogni, kapaszkodni! - hallott egy hangot. Ettől még jobban megrémült és irtózva futott végig az agyán az a társaság, ahonnan az előbb kisiklott. Ha ezek is, ezek is, azt akarják... Már nem bírt védekezni...

Elvesztette az öntudatát.

Mikor felébredt, rozoga, öreg motoros fenekén feküdt, rosszszagú; piszkos köpenybe csavarva. Kövér, lomha asszony szuszogott az arca közelében. Mesterséges légzést végeztetett vele egy férfi, érezte, hogy kék és zöld a karja, úgy szorítja.

Kérdezgették. Lóre csak sírt, sírt, vacogott a foga és alig bírta elmondani, hol lakik, hova vigyék. A kövér asszony tolakodón sajnálgatta, faggatta és aluminiumpalackból teát itatott vele, igen rosszízű volt; de ijedtében lenyelte.

Végre partra értek, kiemelték a csónakból. Az öreg, ezerráncu férfi cipelte, alig bírta - szótlanul, kicsit megbotránkozva, kicsit örülve a furcsa véletlennek - vezette az ő rossz, már csak kirándulásokra használt esőköpenyébe csavart lányt hazáig.

És otthon el kellett mondani mindent, végighallgatni a prédikációt, de ezt már az ágyban, puha takarók alatt, míg az édesanyja az ágy szélén ült és a kezét símogatta.