Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 19. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR

MÓRICZ ZSIGMOND: FORR A BOR
REGÉNY (1)
2.

Reggel nyolckor kezdődött a tanítás.

A nyolcadikosztályosok azonban már elvárták a tanároktól, hogy legalább negyedórát késsenek. De legalább tíz percet.

Ha mégis megtette valamelyik tanár, hogy pontosan a nyolc árai csengetéskor jött be az osztályba, akkor a legnagyobb veszélynek tette ki magát.

Először is lárma volt, nyugtalanság volt, amely nem akart lecsillapodni, aztán jelentések, betegek, kifogások ez ellen, az ellen. Baj volt a padokkal, a könyvekkel, a kályhával, a szellőztetéssel, a pedellussal, az órákkal. Sokszor egy félórát eltöltöttek a magyarázatokkal s feljelentésekkel, úgyhogy a tanárok inkább elengedték azt az első negyedórát.

Ma azonban már háromnegyedkor nagyon sokan voltak a diákok a nyolcadik előtt, mint a méhek a kaptár nyílása előtt.

- Bognár, sztrájkolni fogunk.

- Veres, gyere csak, ez abszurdum, amit a tanárok csinálnak.

- Segesváry, ma október hatodika s mégis órát akarnak tartani.

- Vértanuk napja.

- Nemzeti ünnep.

- Mégis csak abszurdum.

Általános zsibongás, nyüzsgés, vad törtetés.

Végre valaki kiadta a jelszót, hogy ki kell vonulni a Paradicsomba.

A Paradicsom a város legvégén a régi népkert volt, melyet az új parktelepítés szintén jogaiban sértett. Elhanyagolt táj volt s a diákok épp ezért kedvelték. Ott állott a régi honvédemlék. Negyvennyolcban egy kis csata volt itt s az elesett honvédek sírja fölé vas obeliszket emelt a kegyelet.

- Koszorúzzuk meg a honvédemléket!

- Éljen.

Általános éljenzés.

- Ne üvöltsetek, mert már bent van az igazgató úr, meghallja, lejön s akkor vége.

Elkezdték megszervezni magukat. Hányan vannak, ki hiányzik, ki merrünnen jön. Elébe menni a későknek s értesíteni arról, hogy sztrájk van, ma senkinek sem szabad órára jönni, ki kell menni a Paradicsomba s meg kell koszorúzni a hősök sírját.

Mikor már elegen voltak, a legtöbben elkezdtek nyugtalankodni, hogy jönni talál egy tanár, vagy pláne az igazgató s akkor dugába dől az egész. Suttogtak, izgultak, olyanok voltak, mint az összeesküvők s egyik-másik halálsápadt volt, a többi pirosabb, mint máskor. Szabó Gerzson, a tüdővészes, lázat kapott s a kezét úgy tartotta a hóna alatt, mintha hőmérő volna. A legenergikusabb volt Pétery Pista, a legjobb tanuló, nagy erős piros fiú, aki valamennyiük közt a legjobban nem szeretett tanulni s jó bizonyítványát részben hallatlan éles eszének s jó memóriájának, részben presztizsének köszönte, mert kezdettől fogva ő volt a különben gyenge osztály dísze s nem jött aztán senki, aki kivetette volna a poziciójából.

- Gyertek már, a guta üssön meg benneteket, - káromkodott nevetve, - mert még lefülelnek itt bennünket, akkor aztán meglesz a blamázs.

De Fussbaum Náci, az elegáns és eszes kereskedő-fiú nagyon helyesen tartotta az elvet, hogy be kell várni mind az egész osztályt, mert akkor ők csinálják az árulókat.

Hallatlan izgalomvolt s lábujjhegyen jártak izgalmukban, de senki sem bírt megállani, mind nyüzsgött, mintha féreg lett volna bennük.

- Jön Csordás, - szaladt elő a lépcső felől egy fiú s akkor valamennyien beosontak a tanterembe s az ajtót is magukra húzták, hogy, a tanár, akinek a rajzterem felé az ő ajtajuk előtt kellett elhaladni, valamit észre ne vegyen.

A tanár, nagy piros fiatal ember, nem is vett észre semmit, csak éppen az tűnt fel neki, hogy a nyolcadik osztály milyen csendes. Már arra is gondolt, hogy benyit s megnézi mi van ott, hiszen még a tanárnak nem kell benn lennie, mikor hirtelen nagy viháncolást és kirobbanó kacagást hallott. Erre ő is megnyugodott s tovább ment, csak azután gondolt rá, mikor elfordult a folyosón, hogy vajjon mi van abban a nyolcadikban.

A nyolcadikban az volt, hogy affér tört ki. Pereczes, egy sovány, kis, majdnem jeles, igen tevékeny részt vett ezekben az első ötlettermő izgalmakban itt most. Mint mindig, itt is az elsők közé akart befurakodni s mindig a nyüzsgő csoport legbelsejébe bújt s két hegyes könyökével és sikító hangjával azonnal elismételte, amit valaki már kimondott s úgy tett, mintha az éppen az ő gondolata lett volna. Suhajda, a morózus képű, bibircsós arcú, nagy erős fiú, nagyon útálta ezt a stréberkedést s már régen kereste az alkalmat, hogy a tyúkszemére lépjen, de sose jutott hozzá, mert ő Pereczessel ellentétben legjobban arra törekedett, hogy a legtávolabbi sarokban maradjon, mikor valamit kérdeztek. Ő bizony egész iskolai pályája alatt egyszer sem nyujtotta fel az ujját, még csak kikérezkedésre sem. Ellenben a Pereczes nagyon a begyében volt s most, hogy összesodorta őket a terembe való bemenekülés, Pereczes éppen a lába alá került. Ebben volt is egy kis szándékosság, mert Varga köztük volt, de ő a gyenge kis Vargát lassan hátrább tolta s jól kiszámította, hogy rettentő nagy bakancsaival hirtelen rátaposott a Pereczes lábára.

Pereczes nem sikoltott fel. Oly rettentő fájdalmat érzett, a két lábán a kis lábujj zsugorodott volt s arra tiport rá a nagy mafla s oly velőthasító fájdalmat érzett, hogy belefagyott a hang s öntudata is működött, tehát nem akarta visításával kifelé elárulni az elhaladó tanár előtt magukat. Elsápadt s mikor Suhajda a nyomást megduplázta, azt hivén, hogy nem volt elég, akkor aztán mint egy kis hörcsög nekiesett hegyes könyökével s leszúrta magáról.

Suhajda azt mondta csak:

- Fáj?

Ebből Pereczes előtt felvillant, hogy szándékos volt. Két kézzel, körömmel beleugrott az arcába s lehúzta róla a bőrt. Suhajda sem volt rest, egyet mordult s a nyakába könyökölt a kis Pereczesnek s a fejét lenyomta a víz alá, aztán elkezdte a lábával keresni annak a lábát, de többet nem találta meg.

Senki sem tudta mi történt, csak azt látták, hogy forgás és dulakodás van s erre kitört a viháncoló kacagás.

Pereczes sántikálva kibicegett a csoportból s a padig ment és ott túlzott sziszegéssel, jajgatással borult az első padra s a ballábát oly komikusan rázta, hogy a fiúk az első percekben majd meghaltak a nevetéstől.

Két fiú érkezett az osztályba. Nyugodtan jöttek be az ajtón, csak akkor ámultak el, mikor a tumultust látták.

- Sztrájk, sztrájk... - hangzott fel a zúgás, - megyünk sztrájkolni. Ne rakjátok le a könyveket! Még ki hiányzik, még ki hiányzik?

A két fíú álmélkodva nézte a felfordulást s a nyüzsgő magyarázatok miatt nem voltak képesek megérteni, miről van szó.

- Gyerünk már a Paradicsomba, menjünk már a Paradicsomba, - mondta Steiner, - mire való ez a mafláskodás, gyerünk már a Paradicsomba.

A hosszú szolnoki zsidófiú, akit csak az idén kaptak, mert eddig odahaza járt iskolába s azért kellett eljönnie, mert egy apácát rajzolt a fizikaórán, akin semmi más nem volt, csak a vélum s emiatt, hogy a rajz valahogy a tanár kezébe került, kicsapták az intézetből s itt püspöki engedéllyel nyert fölvételt, ez egy kis nimbusszal vette körül az osztály előtt, mert a diákság a szenvedőt s a vértanut sejtette meg benne, ráeszméltette őket, hogy valóban ideje van a gyors cselekvésnek.

Most már a tömeghangulat elég érett volt arra, hogy valóban a tettek mezejére lépjenek.

Azok is felvették a kabátjukat, akik eleinte lerakták s valamennyien a hónuk alá vették a könyveiket s kezdtek felsorakozni. Voltak akik keresték a padban-társakat, voltak akik a személyes iskolánkívüli barátokhoz csatlakoztak, de mindenki társat keresett, mintha senkiben sem lett volna önálló akarat.

Valamennyien a vezérre tekintettek, Péteryre, aki ugyanúgy izgult s folyton beszélt, de semmi foganatja nem volt.

Most, hogy egy pillanatnyi csönd volt, ő is elnémult.

- Megyünk vagy nem megyünk? - kiáltotta valaki hátulról.

- Nekem mindegy, - mondta Pétery egyszerre általánosságban, - ha mindenki akarja...

- Gyerünk, gyerünk már! - kiabáltak, akik hátrább állottak.

- Hát gyerünk na, mi lehet belőle.

Ebben a percben nyílt az ajtó és Zalatnay jött be, az igazgató unokaöccse, aki egyosztályba járt velük.

- Sztrájk, sztrájk, - zúgta felé az egész osztály.

Zalatnay meghökkenve bámult rá és sovány arcán képtelen csodálkozás volt.

- Október hatodika van, - mondta Pétery mosolygós, tatáros szemeit szinte lehúnyva - s a tanári kar nem adott szünnapot, kimegyünk a Paradicsomba s megkoszorúzzuk a honvédemléket.

- Felnőttek vagyunk.

- Mi vagyunk az iskola vezetői.

- Felelősek vagyunk.

Effélék hallatszottak.

- Hát akkor menjünk.

Zalatnay zavarban volt. Érezte, hogy itt most voltakép ő lesz a felelős mindenért.

- Én nem megyek, - mondta.

Mindenki elnémult. Egy kis pillanatig úgy látszott, hogy dugába dőlt az egész.

Elhallgattak s ellenségesen nézték a fiút, akinek az arca lassan vörös lett, aztán elkezdett sápadt lenni.

- Én nem megyek ki, de nem állok útjába. Ha ti kimentek, én elmegyek a tanári könyvtárba olvasni.

Egyszerre megértették, hogy a bátyja miatt. Rájöttek, hogy a Zalatnay igazgató öccse nem teheti azt, amit ők, de nagyon helyesnek találták, hogy nem akadályozza meg őket. Mindenki tudta, hogy szabad bejárása van a tanári könyvtárba, s minden szabad idejét ott szokta tölteni. Ez jó lesz.

- Hát akkor mi menjünk, ne lopjuk a napot.

Még egy tanárfiú volt az osztályban, Szentimrey, egy nagyon népszerű fiú, aki olyan puha volt, mint az írós vaj, ez sem fog ellentállani, de még nincs itt. Zalatnay el volt intézve, mert konok gyerek volt s ez biztos, hogy nem fog ellenük semmit se tenni, ha nem is jön velük.

Erre elindultak.

- Halt, várjatok, - kiáltott Pétery, - marhák, az nem lesz jó. Ki kell szökni. Ha a pedellus egytömegben meglát bennünket, akkor rögtön szalad az igazgató úrhoz s utánunk jönnek a tanárok. Szép csendesen iszkoljon ki mindenki. A hátulsó kapun. Gyülekezés a templom előtt.

Ennek mindenki megörült, mert senkiben sem volt elég bátorság, hogy nyiltan rohamozza meg a főkaput. Már Varga ment is kifelé és jobbra kanyarodott, hogy a folyosón a hátsó kapu felé menjen.

Utána ketten-hárman mentek. Voltak bátrak, akik együtt indultak s mindig akadt egy-egy, aki utánuk futott s becsatlakozott.

Az osztálynak csak tizenhat növendéke volt.

Hirtelen üres maradt a tanterem, csak Zalatnay maradt ott s most jött eszméletre s álmélkodva látta, hogy itt valóban főbenjáró cselekedet folyik. Még röstellte is, hogy kikapcsolódott az osztály együtteséből, de visszavonni restellte kijelentését s meg aztán félt is a következményektől.

Utána nézett a fiúknak, akik néhány méternyire eltűntek a szeme elől a folyosó elszögellésénél s nem mert a főlépcső felé menni, nem mert a tanári könyvtárba menni, hanem ő is a hátsó kapura igyekezett, hogy az udvaron keresztül hazaszökjön az igazgatói lakásba, mert a bátyjánál lakott.

Mikor kijutott a kollégium épületéből, már senkit sem látott, már akkor a többiek mind kijutottak az utcára.

Óvakodva ment a lakásba, amely az iskolaudvar utcai frontján volt; kedves, villaszerű modern épület, még nem is volt teljesen készen, egy s más hiányzott. Felsietett a négy vagy öt lépcsőn s besurrant a házba.

- Te mért jöttél vissza, fiacskám? - kérdezte a nagyanyja, aki nőtlen nagybátyjának a háztartását vezette s akivel igen jó viszonyban volt.

- Ma nincs tanítás, - mondta, - mert október hatodika van.

A nagymama megnyugodott, ő pedig sietve bebújt a szobájába s hogy zajgó lelkiismeretét megnyugtassa, kirakta maga elé a könyveit s elhatározta, hogy a legszigorúbban tanulni fog, különösen a mathematikát, mert abban volt a leggyengébb s a bátyjának az volt a tantárgya.

De nem tudott tanulni, csak ült a könyvek mellett. Nem értette magát. Hallatlanul szégyelte, hogy kivonta magát a fiúk közül. Milyen szép volna most ott menni köztük, végigmasírozni a városon, esetleg hazafias nótákat énekelni. Most nyerhette volna meg az osztályban a népszerűséget. Esetleg beszédet tartott volna a vértanuk emlékénél s ünnepelnék... Hogy valamivel pótolja, szép beszédet írt, amelyben összefoglalta az ifjúság feladatait a hazával szemben, a jövő generáció kötelességeit, Magyarország új jövőjét rajzolta meg, amelynek szebbnek, öntudatosabbnak, és megszervezettebbnek kell lennie, mint amilyen most...

Mikor ideért, bűntudattal ejtette le a ceruzáját: hogy légyen megszervezve az ország, mikor ő, aki ezeket akarja tanítani, gyáván elbújt és csak itt a néma és üres házban írja a frázisokat.

Kilenc óra után a nagyanyja bejött s azt mondta:

- Fiacskám, az egész iskola az udvaron van, mindenki ott van, csak te nem vagy ott.

Lehajtotta a fejét s sokáig várta önmagától, hogy mit feleljen.

- Édes nagyanyám... a nyolcadik osztály szabadságot vett magának, hogy kimegy a honvédek sírjához.

A nagyanya, száraz, sovány, magas nő volt, özvegy papné s kezdte kicsit megérteni mi történhetett.

De ő sem mert ítéletet mondani, megértette, hogy az unokája nem ment el a fiúkkal.

- Nagyapád honvéd volt - mondta, - mikor Görgey Tokajnál volt a hadseregével. Ő pataki diák volt... - s mert nem bírt állani, leült egy szék sarkára s gondolkodva nézett maga elé. - Nagyapád ki volt állítva a hídhoz mint őr... Reggel jöttek a muszkák s őt elfogták. Már akkor a magyar sereg elment. Görgey otthagyta az őröket sorsukra. Nem értesítették őket, hogy a sereg éjszaka elmasíroz s ő egyszerűen ottmaradt fogolynak. Nagyapád megértette, hogy ez helyes volt, nem is zúgolódott; hanem azon az éjszakán megfázott, mert igen zord idő volt s kórházba került. Ebbe a fázásba pusztult bele szegény. Tüdőbajt kapott és fiatalon itthagyott engem öt gyerekkel... De volt ott egy nagyon derék orvos a muszka kórházban s az kivallatta őt s mikor megtudta, hogy diák, megszánta. Nagyapád megmondta neki, hogy ő véletlenül éppen ide való, egyik szomszéd faluba, amelyiknek a tornya oda is látszott. Azt mondta neki az orvos, hogy majd segít rajta... Adott neki egy ezüst rubelt, hogy azzal menjen a patikába. Valami orvosságért. De ne jöjjön többet vissza... Nagyapád aztán nem is jött vissza, hanem gyalog hazament a faluba. Aztán jöttek a faluba a muszkák s őt bebujtatták egy kazalba. A muszkák magyar szökevény katonákat kerestek és a hosszú pikákkal beleszurkáltak a kazlakba is. Csak az Isten őrizte meg a szegény diákot, ott ment el mellette a szurony, egy centiméterre a szíve felett. Ha az a pika akkor őt eléri, akkor most te nem vagy itt...

A nagymama ezzel semmit sem akart mondani, csak éppen elmesélte a tényt, amelyet már számtalanszor hallott a fiú, de ilyen tisztán sohasem értette meg, hogy ő egy negyvennyolcas hősnek az unokája s valahogy igen elfacsarodott a szíve. Halálosan szégyelte magát.

A nagymama felállott s még csak annyit mondott:

- Ha hazajön Pali bátyád, nézd meg, az óraláncán van az az ezüst rubel, amit nagyapád akkor kapott az orosz orvostól.

Ezzel kiment a szobából.

Ő sápadtan maradt a szobában s lefeküdt a díványra és keservesen sírni kezdett. Árulónak tekintette magát. Egy negyvennyolcas hős unokájának nem lett volna szabad kibujni a felelősség alól.

A fiúk ellenben ezalatt kiértek a Paradicsomba.

A Kevi-utcán már kettős rendekbe sorakoztak, elfogták a késlekedő fiúkat is és tizenöten haladtak végig a hosszú utcán, elől ment Pétery utána kettős sorokban a többiek.

Mikor a Paradicsomba értek, elkezdték énekelni, hogy:

Kossuth Lajos azt üzente,
Elfogyott a regementje.

A honvédemlék előtt körbeállottak, Pétery a szobor talapzatára lépett s beszédet mondott. Beszédében egy szó sem volt az ifjúság kötelességéről, a jövő generáció megszervezéséről. Hazafias szólamokat mondott, mint a felnőttek szoktak március 15-én.

Aztán elénekelték a Himnuszt s szétoszlottak s a Paradicsomban hozzáfogtak játszani. Suhajda zsebében mindig volt egy jó labda, amivel az iskolaudvaron szokás játszani s longamétába kezdtek.

Csak délben jöttek el, igen szép nap volt. A reggeli esős borulat elmúlt, az éjjel esett, csak az volt a baj, hogy nem lehetett leülni, mert a padokat a városi tanács már elvitette az új népkertbe.

Délben, mikor a déli harangszó távolról idehallatszott, eloszlottak s mindenki hazament, mintha az iskolából jöttek volna.

(Folyt. köv.)