Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám · / · FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Turóczi József: A TEHETETLENEK
Heinz Liepmann regénye Die Hilfosen. Roman. Rütten u. Loening. Frankfurt a. M. 1930.

Liepmann regényének van néhány belső-formai sajátsága, amelyeknek révén kiemelkedik az utolsó esztendők német regény-kísérletei közül. Elejétől végig tiszteletben tartja a határok s arányok törvényét, egy pillanatig sem tűri, hogy az atóm, a formátlan vagy deformált részlet úrrá legyen a renden és egészen, hogy a szociológiai és lélektani elemzés brutális anyaga elnémítsa a költőt; s ami a legfontosabb: elejétől végig győzi epikai lélekzettel, ritmussal. Liepmann tudja, amit Cervantes óta minden igazi regényíró, hogy a regény nem állókép, hanem dinamikus világkép, teremtő fejlődés, morfózisok s álmorfózisok váltakozása s együttese, amelynek csak egy ura és irányítója van: a deziilluzionáló s ezen a réven erkölcsi funkciót teljesítő idő.

A regény eredendő eszméjének tudatában fog hozzá Liepmann a maga modern epikai feladatának megoldásához: mi történik akkor, ha paradox-egytestben, egy síkban ad találkozót egymásnak Európa két legsúlyosabb problematikája, az orosz meg a német, még pedig egy olyan időpontban, amikor a háború-utó megteremtette ennek a találkozásnak minden feltételét? A kérdés formája izgalmasabb, érdekesebb, epikaibb a felelet formájánál. A kérdés-felelet dialektikájának megfelelően a regény két részből áll: az elsőnek a háborúelőtti Oroszország, a másodiknak a háborúutáni Németország a színhelye, a regény hősének, Fjodor-Fritznek pedig német asszony az anyja, orosz ember az apja. Orosz falu, orosz emberek, orosz házak, levegő, ég. erdő, alkohol, orosz vér és szenny, orosz erőszak és alázat -, úgy, amint a nagy oroszok hagyománya performálta, helyenkint szinte sűrített oroszság, de felesleges dekoratív elemek, Potemkin-díszletek nélkül; inkább atmoszferikusan-emberileg, semmint néprajzilag hű kép. Egy dolog van, ami összefogja mindezt: élőt-élettelent, korcsmát és áhitat helyét, földet és mennyet: a teljes testi-lelki felelőtlenség, valami ellenőrizhetetlen, tunyasággal vegyes kiszolgáltatottság végzettel, hangulattal, véletlennek. jóval-rosszal szemben. Ez a tehetetlenség szinte állati-vegetativ jelleget ad a paraszt életének: a védekezésig legfeljebb ha gondolatban, az ellentállásig még csak gondolatban sem jut el. Aki túlmerészkedik ezen a határon, az menthetetlenül belepusztul. Csak egyetlen ember akad, akiben a démónia fokán mintegy visszájára fordul s cselekvővé válik a tehetetlenség: Fjodor törvénytelen apja, a falu zsarnoka, ura, Ivan Kyrillovits Szegedin. De itt sem tagadja meg magát: vak és céltalan, őrjöng, rombol és fertőz. Cselekvőképességének legmegfelelőbb formája a szexuális garázdálkodás. A háború néhány pillanatra új rendet teremt. Kioltja a régi világot s lezárja a regény első részét azáltal, hogy Fjodort kiszakítja orosz környezetéből, német feltételek közé helyezi s megszólaltatja lappangó németségét. Fjodorral együtt kerül Németországba katonatársa, Wasszilij, meg Szoszja, Wasszilij örök menyasszonya és szeretője. Az új környezet megnyitja szemüket, élesebbé teszi hallásukat, nagykorúsítja érzékeiket, megoldja némaságukat. De nem segít problematikájukon. A tehetetlenség törvénye továbbra is érvényben marad, csak átfogóbb, egyetemesebb, kozmikusabb, nyugtalanítóbb. Titkos oroszságuk nyomon követi őket mindenüvé s egymáshoz vonzza őket mindenünnen. Tótágast álló világ: Berlin, kitartók és kitartottak, kerítők, orgazdák, nyomorultak s megalázottak, akik úgy cserélgetik életformájukat, mint megannyi elnyűtt ruhát. Jóság és gonoszság, tisztaság és szenny, igazság és igazságtalanság, szabadság és börtön, vizsgálóbíró és gyilkos csak egyetlen szubsztancia alakváltozatai. Az élet álom, csakhogy rettenetes álom. Sem célja, sem mértéke. Nincs két ember, aki megértené egymást... Liepmann stílusfegyelmezettsége elejétől végig érzékenyen, de következetes fölénnyel állja a heterogén anyag, a lélektanilag, szociológiailag «hálás helyek» ostromát.