Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám
Itt fekszem e halálos kórteremben,
se nap, se éj, se virradás, se alkony -
úgy forgolódom önnön-melegemben
mint valami férges-förtelmes almon.
Milyen szép volt, nyolc éve, betegágyon
meggyőzni Istent: még kár volna értem,
szólítsa vissza angyalait... várjon,
sok munka és út végét kell elérnem.
Mit mondjak most? A munka végezetlen,
az útak vége fáradt gőzben áll -
megcsaljalak? könnyezve vallom, Isten
neked, magamnak... nem... nem volna kár.
Se több, se jobb nem vagyok, mint a többi,
se magosabb fény... csak érzékenyebb -
kegyetlen becsvágy, a magasba törni
a te ostorod űzött engemet
s most lebuktam... sose hal ki felettem
ez a vöröslámpás kórházi alkony? -
úgy forgolódom önnön-melegemben
mint valami férges- förtelmes almon.