Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM
REGÉNY (18)
IX.

Nagy szaladás, sürgés volt a kert felé. A fejedelemasszony kinézett a bástyaablakon s izgatott lett. Most mingyárt s mindenért izgatott volt. Vajjon nem urától jött-e valaki s az elé futnak.

Azonnal rendbeszedte magát s lefutott az udvarra, megkerülte a házat s hátrament a kertbe.

Mért gondolt ő arra, hogy követ jött, hiszen a kertbe nem is mehet senki idegen felől.

Még mosolygott is magán, hogy ilyen furcsa.

- Mi az, Kisó? - kiáltott egy futó lányra.

- Kirajzott.

Nem értette.

Állj meg s mondd meg, nem értettem.

A lány visszafordult s igen felindult ábrázattal azt kiáltotta:

- A méhek, kirajzottak a méhek!

Nevetett. Kirajzottak a méhek, ez nagyon kedves.

- Fussatok Okolicsányi uramért...

Már mindent csak Okolicsányitól várt.

Egy csatlós legény jött szembe, annak újra mondta:

- Fuss csak te, mondd Okolicsámyi uramnak, hogy kirajzott a méh.

A legény egy szó nélkül megfordult s nagy ügető ugrásokkal elfutott a ház elé.

Beljebb ment a kertbe. A fűben járt a fák alatt. Nagyon szerette a füves kerteket, mert otthon az volt. Sok-sok gyümölcsfa közt nőtt fel kisgyermekkorában, síma füves mező volt a fák alatt s a fűben szedték fel a lehullott édes almát s ott játszottak a cseresznyefák alatt. Szerette ezt a kertet, mert régimódi volt és a fák öregek és mohosak.

Egy fa alatt egy sereg leány állott, félve s kacározva.

Odament közéjük lopakodva s egy lecsüngő szilvafaágon, amelyet lehúzott a sok zöld gyümölcs, hirtelen meglátta a rajt. Zsibongva zsongott a sok kis sárga méhecske. Olyan volt, mint a gombolyag, közepe tömött s szélén ritkás. Körülrepdesték a szélen levők s mind be akart férni a közepébe. Furcsa volt és kicsit félelmes.

A lányok nagyon féltek a méhektől, hogy meg ne szúrják őket, de azért izgalmasan ott ácsorogtak a közelben s lesték a nyüzsgésüket.

Ott állottak mindnyájan szótlanul s nevető szájjal s rebegve, hogy le ne szakadjon a méhcsapat.

Elébb a rekettyebokorra szállottak, mondta egy lány, azután a hársra mentek és most itt vannak a szilvafán.

- Szeretik a szilvát? - kérdezte egy lány ártatlanul s erre nagy kacagás lett, de nem mertek őszintén nevetni, mert a fejedelemasszony jelenléte megfélemlítette egy kicsit őket.

Nemsokára jött Okolicsányi.

Két legény méhköpüt hozott hosszú rúdon s Okolicsányi kedvesen, vidáman lépkedett, mint egy nagy tudós.

- Tessék távoldad menni egy kicsit nagyságos asszony, - mondta, - mert ez nem tréfa...

A fejedelemasszony visszábbhúzódott, de a lányok nem.

Most a köpüt a faág alá tartották szájával fel s gyengén megrázta a másik legény a fát.

Három-négy rázintás után hirtelen leszakadt a raj s belehullott a köpübe.

Nagyon kedves volt és nagy izgalom.

- Csak a királyné benne legyen, - mondta Okolicsányi aggodalmasan, mert ha az nincs benne, akkor az egész raj kiszáll s tovább megy.

Megnézte a fát nagy gonddal s azt mondta:

- Úgy látom nagyságos asszony, ott van a királyné a köpüben.

Zsuzsanna tudta, hogy a királyné a fontos és főszemély, mert emlékezett. Gyerekkora óta nem látott méhrajzást, de azért otthonosan érezte magát.

- S hát a királyné számít valahol? - kérdezte finom mosolyával.

- Óh, a méheknél csakis, - szólt Okolicsányi ugyanúgy.

- De jó, hogy valahol.

Már vitték a legények nagy diadalommal a köpüt s ők ott maradtak a kertben.

A lányok is elindultak s kísérték a királynét és a rajt.

Zsuzsanna fejedelemasszony a fák alatt maradt s utánuk nézett.

- S mért oly nagy úr ott a királyné? Pergamentet kapott?

- Igen, a jó isten őt nevezte ki.

- Hm, hm s az embereknél a fejedelem nevez.

Okolicsányi nevetett. Kopasz fején nem volt semmi süveg, mert az irodából szaladott ki s különben is szeretett föveg nélkül járni. Az arca egészen frissen volt borotválva, se bajuszt, se szakállt nem viselt, oly síma volt az arca, csak úgy ragyogott a napfényben.

Szokott okoskodó modorában mesélt.

- A méhek országában a királyné a legnagyobb úr. Ott a férfi csak olyan haszontalan teremtés. Amint elvégezte kötelességét, meghal, - mondta. - S aki meg nem hal, azt megölik.

- Ki öli?

- Mi is megöldököljük a herét, ha hozzájutunk, de nem várnak ránk, megölik a méhek s kisöprik a kasból. Csak addig tűrik, míg kell.

Zsuzsanna zárt ajakkal mosolygott.

- Jó maguknak, hogy nem méhek: férfiak.

- Hát bizony, - nevetett Okolicsányi.

- S a királyné parancsol és országol?

- Azt már nemigen. A királynénak csak éppen az a dolga, hogy ünnepeltesse magát. Ő az ország feje s lerakja a tojásokat, abból lesz az új ország. Az nagyon szép, a kis méhek, a dolgosok megcsinálják a gyönyörű kis fiókokat s a királyné minden fiókba tesz egy tojáskát, abban kelnek ki az új méhikék. Egyik tojásból lesz a munkás, a másikból a katona, a harmadikból a tanácsúr, a negyedikből a pojáca s így tovább. Az egész országban minden hivatalt a királyné toj.

Izgalmasan; csiklandósan nevettek rajta.

- Igen, mert a méheknél is van mindenféle hivatalbeli és mesterember; vannak kovácsok és lócsiszárok s vannak tudósok és papok.

- Ne beszéljen. Papok is vannak?

- Minden van, aminek egy országban lenni kell, de királyné csak egy van.

- Azért ott nagy úr a királyné.

- A legnagyobb, nagyságos fejedelemasszony, - mondta komolyan Okolicsányi.

- És a mézet ki csinálja?

- Vannak tejelő méhek és vannak mézverők. Azért van, hogy télire már a méz egészen megsűrűsödik. De az igazi méz akkor jó és érett, mikor már oly sűrű, mint a viasz.

Zsuzsanna elkomolyodott.

Valami bánatos emlék fakadt föl benne.

- Van, aki jobban szereti a mézet, ha nem sűrűdik meg; hanem tavasz felé is oly tiszta s folyós, mint a víz.

- Azt könnyű tenni, csak langyos vízbe kell ereszteni a csupor mézet s felhígul. de nem mindenki kedveli, mert egy kis ízet kap.

Zsuzsanna felsóhajtott. Leszakított egy diófalevelet s az újja közt dörzsölgette s orrához emelte. A kábító erős szag az ura kedves illata. Még a szobáját is diófalevelekkel szereti megrakatni.

- Komoly ember s rendes háziasszony nem szokta csinálni, csak oly nők, akik evvel is babonáznak. Akik kedveltetni akarják magukat a férfiakkal.

Zsuzsanna elsápadt. Oly halavány lett s oly erőtelen, hogy meg kellett fogóznia, de nem volt a közelben semmi fa s ahogy karjait szédülésben fölemelte, Okolicsányi észrevette szédültét és hamar megfogta a kezét, hogy el ne essen.

- Mi történt, nagyságos fejedelemasszony? - kérdezte ijedten, de mély s tiszteletteljes szertartásossággal.

- Semmi. Nem vagyok jól. Be akarok menni.

Most már tudta, most már mindent tudott. Ágotáról hozta az ura a folyós méznek hírét...

Annyira nem bírt magával, hogy Okolicsányiba kellett kapaszkodnia, hogy el bírjon menni.

Az udvaron meglátta öregasszonyát, intett neki s átölelve annak vállát, elment fel a szobájába. A lépcsőn annyira szédült, hogy nem bírt menni s többször meg kellett támaszkodnia a falban. A hideg kőfallal hűsítette homlokát.

- Mi az, nagyságos, kegyelmes asszonyom? - suttogta a vénasszony.

- Nem tudom, hamar lefeküdni.

Csak akkor nyugodott meg, mikor egy ideig már feküdt s kipihente magát.

- Katharina, - mondta, lihegte, alig lehelte, - mondsza hát, lehet-e igazában bűvölni, bájolni?

- Hogyne lehetne nagyságos asszonyom.

- S meg lehet-é aztot tanulni?

- Jaj, annak nagy ára vagyon. Vért kell adni az ördögnek és szerződést kell kötni vele mindhalálra.

- Átkozott, átkozott boszorkány.

- Aki azt tudja, azt mind meg kell égetni, máskép a boszorkánytól szabadulás nincs.

- Égetni mind, égetni mind.

- Ezek veszették el a jó urat, a gonosz urat, mert fiatalon jó volt, csak mikor boszorkák kezébe adta magát, akkor gonoszult el. Zsuzsanna tudta, hogy Báthory Gáborról van szó.

Soká feküdt szinte élettelenül s vér nélkül.

A vénasszony kiment s egy tál hideg vízzel s kendővel jött.

Belecsavarta a kendőt a vízbe s rátette asszonya homlokára.

Zsuzsanna előbb megborzongott, teste megijedt a hideg víztől, nem érzett forróságot, nem kívánta, de aztán jól esett.

- Beszélj, Katharinám, beszélj.

- Mit, kegyelmes asszonyom?

- Azokról beszélj, a boszorkányosokról.

- Óh biza, azokról sokat lehetne beszélni s éppen most.

- Mért most?

- Jön-megy a szó, jár a pletyka. Most már tiszta a dolog... Tudja már mindenki, mi volt a baja a fejedelemnek... Mindenki tudja már Imreffyné Ifju Kata praktikáit, s Dengelenghyné asszonyom cseleit.

- Beszélj.

A vénasszony boldog volt, eddig soha is nem engedte a fejedelemasszony, hogy erről szólhasson, pedig már nem fért a szívében a sok hír s susogó beszéd.

Odahajolt a beteg nagyságos asszonyhoz s elmondta:

- Dengeleghynének volt egy fazeka s Ifju Katának a másik. Ha abban Gábris fejedelem kapcáját főzték, a fazék azt sustyorogta: Gábor... Gábor... S akkor a szegény fejedelemnek vissza kellett jönni, ha akárhogy s dühösen elment is...

Zsuzsánna horzongott, ha neki ily fazeka volna, rögön főzné ura kapcáját s onnan Lippa alól hazaparancsolná... De az első gondolatra már megiszonyodott s az istenhez folyamodott a bűnös gondolatért... ilyet nem Isten, csak az ördög tehet s ő soha, soha ördöggel szövetséget nem köt... (Vége következik)