Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 17. szám · / · FIGYELŐ · / · OLASZ IRODALOM

Kosztolányi Dezső: LIONELLI FIUMI
(Arcképvázlat)

I.

A futuristák egyenes leszármazottja, gyermeke, de törvénytelen gyermeke.

II.

Mingyárt pályája kezdetén az új szabadverset követelő kiáltványával lázadt föl szülei ellen, kik törvénybe akarták iktatni az irodalom állandó, kötelező forradalmát, egy kócos akadémia döntvényeit. Azóta a mai olasz líra egyik vezéregyénisége.

III.

Sörényes, fekete fő, sötéten-izzó szem, nemesen-ivelt orr. Veronai. Harminchat éves. Költészete gazdag, részeg, szomorú, játékos, szellemes, rajongó, gunyoros. Borgese ezt írja a veronai költőkről: «Alighogy egy érzésük támad önöknek, egy lendületük, egy megindulásuk, félreverik a harangot s máris hivják az öngúnyt, mint valami börtönőrt, hogy helyükre cepelje ezeket a zendülőket.»

IV.

Három verseskönyve van: Pollen (Virágpor), Mussolč (Fátyolszövetek), Tutto Cuore (Csupa szív) s két költői prózakötete: Occhi in giro (Tévedező szemek) meg egy útirajza Hollandiáról. Mi a lényege? Az, hogy csodálatosan, hibátlanul tud látni. Szeme teszi költővé.

V.

Ebben izig-vérig latin. A felületen veszi észre a mélységet. Nem mint azok, akik mélységük hangoztatásával felületesek. Többnyire tájakat fest, tárgyakat, embereket. A külvárost, a gyárkémények «piros tekebábjait», a hivatalnoklányokat, akik «szemük alá a másolópapirossal szederjes fekélyeket maszatolnak», az elővárost, az avancitt-t, melyet vonatok befutása előtt pillantunk meg, ezt az ipari negyedet, a szénporával, a rozsdjával, a gyöngyvirághoz hasonló villamos-szigetelőivel, a «hatósági, poros vadgesztenyefáival», a vámsorompóival, az eldobott konzervdobozaival, a cserepeivel, az üvegszilánkjaival, a pörnyéjével, a jelzőlámpáival, a munkások fehéren-izzó forrasztócsöveivel, az «eladó telkei»-vel, melyek a modern élet szorongó mélabúját árasztják, aztán a kis és nagy kalandokat, a gyanús találkahelyeket, ahol egy «rombadőlt» anyóka átadja nekünk a szoba kulcsát.

VI.

Akik azt hiszik, hogy ez a költészet «külsőséges», azoknak azt felelem, hogy nem minden egyéni, ami személyes. A kitárulkozás se mindig őszinteség. Egy rejtezkedő, szemérmes lírikus, aki meg akarja kerülni a közvetlen vallomást, sokszor többet árul el magáról, mint aki mellét döngetve henceg: «Ilyen vagyok». A közvetettség bűvös feszítőerőt teremt.

VII.

«Élni» nem a költők előjoga, hanem minden ember közsorsa. A benyomások, a fájdalmak és örömök végösszege majdnem minden életben ugyanaz. Póz az, mikor egy költő kijelenti, hogy ő úgy éli saját-tulajdon életét, mint senki más ezen a földgolyón. Ezzel ellentétben Villiers de l'Jsle Adam, aki igazán nagy költő volt, csak céhes akart lenni, dolgozószobájába és tintatartója hőse s gőgösen vetette oda, hogy az «élet»-et majd elintézik az inasai, ők élnek helyette, amíg ő ír és alkot. Ez is póz. Talán önérzetesebb, mint az előbbi, de éppoly túlzó. Hogy mennyit élünk és mit, az nem tőlünk függ. Minden szellő megfúj bennünket. Nem lehet az «élettől elbújni.» Egy fogfájás éppoly költői élmény lehet, mint egy politikai vita s abból, hogy valaki a szeretőjével nyilvános helyen botrányt csap, éppúgy remekművek születhetnek, mint abból, hogy valaki a kiadójával veszekszik a tiszteletdíj miatt, zárt ajtók mögött.

VIII.

Lionello Fiumi, aki visszahatás a futuristák plebejus-hetvenkedésével szemben, úri szerénységével és fölényével hat, a pontos tökélyével. Keményen körülírt, senkivel össze nem téveszthető egyénisége az olasz nyelv őstelevényéből fakad, melynek az ujabbak között nincsen ihletesebb művésze. Szókincse káprázatosan dús, színjátszó. De a virágos köntös mögött tartalom lappang, Leopardi gyógyíthatatlan szomorúsága. Egyszerre a jelenben, multban és jövőben él, mint az idő zarándoka, de anélkül, hogy «metafizikai» célzásokkal fontoskodnék. Mindig világos, kézzelfogható, érzéki és érzékletes. Képei tündökölnek. «Az ívlámpák selyemgubói az ég nyugodt közönyében.» A bogáncsok «lila sündisznók». Egy szemléletes hasonlata Dante-t juttatja eszembe: «A vajaskenyér oly húsosfehéren ragyog, mint a kamélia».

IX.

Mi az ő szabadversét aligha neveznők «szabad»-nak. Mindössze művészien meglazított vers ez. Nem énekelhetően dallamos, de lüktető, izgatott. Sokan Stravinsky zenéjéhez hasonlítják. Sorait a rímek pántjai tartják össze, szeszélyes, új rímek, melyek az ő kibányászott nyelvében sokkal ritkábbak, mint egyebütt, vad, döbbenetes összecsengések, néha olyan erősek, mint a villanyáram váratlan ütései.

X.

Ma már a remekírók között emlegetik. Hogy «hideg» vagy «meleg» költő-e, azt nem tudom eldönteni. Egyébként azt hiszem, hogy az ilyen megkülönböztetés sokkal sikeresebben alkalmazható a vízcsapokra vagy a vonatfülkék fütésszabályozó készülékeire, mint költőkre.