Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Vers

Sárközi György: ÉJSZAKAI KIÁLTÁS
J. Szemlér Ferenc versei - Minerva, Kolozsvár

Ismeretlen író könyvénél legalább oly nagy erőfeszítés kell bizalmatlanságunk legyűrésére s az első ítéletmondás vállalására, mint amekkora ismert író könyvénél a köztudatban élő értékelés ellenőrzésére s az ismert nagyság iránt vagy ellene táplált előítéletek félrehárítására.

Szemlér Ferenc nevét sose hallottam, s az az üresség, melyet az ember egy ismeretlen név hallatára érez, nyilván a homo novus tehertételei közé tartozik. Nem csökkentette bizalmatlanságomat a kötetet részekre tagoló s előhangokul közbeiktatott három gyenge szonett se - ember legyen a talpán, aki manapság szonettet mer írni. S mikor a szonettek közé kukkantva megpillantottam a jellegzetes szabadvers-sorokat, s közbül természetesen a Zeppelin és rádió, Niagara és lóerő szavakat, végképp elcsüggedtem.

Ám ahogy olvasgatni kezdtem a verseket, fanyalgásom mindjobban tovatünt. Ezek a versek egyszerűek és közvetlenek, anélkül, hogy affektálnák az egyszerűséget és közvetlenséget, intímek és nem titkolják fiatalos érzékenységüket, anélkül, hogy egy pillanatra is érzelgősekké válnának. Őszintén s frissen ömlő szavak, tele bizakodással s alig-alig megkeseredett derűvel, költői ködöktől nem zavart józansággal, világossággal: egy egészséges fiatalember beszélgetése, aki verseiben sűrítve, erőteljes képekbe kondenzálva mondja el merengéseit és vágyait, meglepetéseit és meghökkenéseit. A szabadvers beszéd-formája itt természetesen simul a beszélgető tartalomhoz.

Ritkán lehet manapság verseket olvasni, amelyekben az érzés és kifejezés között ilyen kevés távolság volna, amelyekben a vers ily kevéssé idegenedne el attól, aki mögötte van. Még félszegségeiben is, mikor közhely-gondolatait közhely-képekben zúdítja elénk s naiv pátosszal harsogja: «kimondom: egy van a földön és igaz... a szerelem!», érezni kell azt a vonzó, multnélküli fiatalságot, mely tűzbe dugja az ujját, hogy megbizonyosodjék, éget-e a tűz, s válogatás nélkül minden érzését kitárja, mert azt hiszi, mindezt ő érezte először.

De a költő ellágyulásait sem tagadó őszinteségének köszönhetjük az ilyen szép sorokat is, megkapó édes-érdességükkel, lágy-keménységükkel:

Mint valami komor páncélsisakos katona
megyek a hajnali esőben. Fél öt van reggel, sietek
ki az állomásra, valakim ma keresztülutazik,
virágot vásároltam neki s úgy lóbálom
a csokrot kezemben, mintha kézigranátot vinnék.

A mindennapi friss, eleven mozgása e versek leple s az élet örök nyüzsgése mögött fenségesen hallgató nyugalmat sejtő megrendülés e versek magva. Úgy hisszük, az ismeretlen nevü erdélyi íróra figyelni kell. Szemlér Ferencből lesz, vagy legalábbis lehet valaki.