Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 14. szám · / · BIBÓ LAJOS: KANOK

BIBÓ LAJOS: KANOK
II.

Délfelé járt az idő, amikor a kocsi befordult Pókayval a városháza udvarára. A kopasznak kiadta a parancsot, hogy ne merje bebocsájtani hozzá a szentséges atyaúristent sem, aztán bevette magát a szobájába.

Keserű düh mardosta minden porcikáját. Élő ember még nem alázta meg eddig s Ráday most a szemébe vágta, hogy egy követ fúj a betyárokkal. Hej, ha tudná, hogy milyen alaptalanul vádolta meg s hogy mégis milyen közel járt az igazsághoz. Dehogy pártolta ő a szegénylegényeket, de amilyen ádáz és kérlelhetetlen ellensége volt a sok lókötő bitangnak, olyan kérlelhetetlenül gyűlölte az idegent. Már pedig Rádayt, ha testben nem is, lélekben németnek tartotta minden ajtónállójával. fullajtárjával és pandúrjával egyetemben, akit a bécsi császár küldött az Alföldre.

A császárt nem vette emberszámba, megvetette a láthatatlan akaratot, amely kesztyűs őrállókkal meg zsoldos pribékekkel éreztette a maga hatalmát, Rádayt muszájból tűrte, most mégis elborult benne a gőg. Vágy, ölő, gyilkos vágy gyötörte, hogy legyűrje a grófot s megszégyenítse, amiért hitelt adott azoknak a mendemondáknak, amelyekkel egyetlen és legféltettebb kincsét, a becsületét akarták aláásni.

Két napig jóformán nem evett, nem ivott, csak emésztette magát. A környezete lapulva leste minden mozdulatát. A hivatalában aludt - legényember volt, magának való, komor, nyers indulatú, vad kedvű, jóságában és kegyetlenségében egyaránt fékezhetetlen vérű férfi -, s a harmadik napon szólt ki csak a kopasznak.

- Gyurit!

A kopasz szaladt s a hajdú elővezette Gyurit, a felnyergelt kancát.

Rapcsák, a pandúrkáplár, amikor megpillantotta a lovat, ijedten kiáltott le a kóterbe a priccsen heverésző mordályos legényeknek.

- Csülökre hé! Gémmadár járkál a lápon.

Azok szitkozódva kapkodták magukra a gunyájukat. Rettegtek ezektől az utaktól, amikről mindig kevesebben tértek vissza, mint ahányan elindultak.

Rapcsák már a lépcsőn állott, amikor Pókay kilépett az ajtón. A káplár csákójához kapta a kezét, mondani akart valamit, de Pókay elhallgattatta.

- Ha keresne valaki, hát csak ültessék le. Reggelre megjövök.

Rapcsák tisztelgett és félreállt az útból.

Nem értette a dolgot. Ismerte a városkapitányt s nem tudta, mi szállhatta meg, hogy egyedül akar nekivágni a pusztának.

De nem mert szólni s leballagva a kóterbe, dühösen vágta a sarokba a puskaporos zacskót.

- Kutyák vagytok - szidta az embereit. - De legalább holnap kötelet tekernek a nyakatokra. Élve nem kerül haza.

A pandúrok összenéztek. A városkapitány tehát kíséret nélkül indult útnak. Ha baj történik, rajtuk verik el a port.

Darab ideig hallgattak, akkor az egyik, hogy könnyítsen a szorongásán, elböffentette magát.

- Másér mönt. Nem azér. Hónapra möggyün bizonyosan.

Pókay ezalatt megkerülte a város alatt elhúzódó szigetet. Kopáncs előtt kettévált az út, az egyik Szegednek vitt, a másik pedig le Szabadkának. Rántott a ló kantárján és balra, Szabadka felé fordította a kancát. A süppedékes csapáson, amely alatt szortyogott a vadvíz, lépésben haladt, mert nagy út állott még előtte s kímélni akarta a lovat.

A tájat vizsgálta s a szíve észrevétlenül felengedett. Amerre csak a szem ellátott, sás meg nád borított mindent, az ősi tenyészetben káka, indafű meg lepsény burjánzott s efölött az öröktől fogva valónak és végtelennek tetsző hallgató élet fölött a vadon háborítatlan csendje zümmögött. Az égen szikrázva sütött a nap, a fény idelent mégis elterült, megült a szurdékon, mintha hallgatta volna, mit sugdos a víz, mit beszél a nádas, s hogyan csalogatja hívó szóval a párját a megbujt madár.

A ló néha hegyezte a fülét, meg-megtorpant, amikor megzörrent a csapás mellett hirtelen a sás, horkantott, amikor váratlanul szag csapta meg az orrát, s feszült türelmetlenségében ügetésre fogta.

Pókay rábízta magát s csak akkor rezzent fel álmodozásából, amikor a ló megállott. A rémárisi láphoz értek. A süppedéken túl szíkes lapos húzódott, lelegelt torzs is mutatja a marhajárás útját. A dél felé eső részek útja itt vált el. Kinek Szeged, kinek Vásárhely, kinek Makó, kinek meg a rácok felé.

A part mentén emelkedés húzodott, düledező csárda támaszkodott az oldalának. Pókay megkerülte a szurdékot s a csárdához érve bekötötte a kancát.

Ágnes, Matók Ágnes, a csaplárosné már jött is kifelé. Amikor megpillantotta Pókayt, ijedten csapta össze a kezét:

- Élő Jézus! Hát a tekintetös úr?

Pókay megindult feléje.

- Erre jártam. Hát gondoltam, benézök, hadd lám, nőttél-é tavaly úta.

Leplezetlen, erős, nyilt tekintettel nézte az asszonyt. Az érezte magán a pillantását és akaratlanul is maga elé emelte a karját, hogy elfödje a keblét, amely a kelleténél jobban nekifeszült a viseltes réklinek.

Szép volt az asszony, veszettül szép, telt idomú és mégis hajlékony, akár a vessző, a karja rozmaringszár, az arca piros, a szeme nevetős, s fehér bőrén harmatot vert a vérpára.

S hogy most a szíve is jobban vert, mint máskor, s nem tudta, hogy a félelem, vagy az öröm szorongatja-e a torkát, ügyetlen pirulással mutatott a ház felé.

- Tessön hát akkor... Erre...

De szabadulni akart máris és a kazal felé kiáltott:

- Julcsa te! Hallod-é? Gyere mán!

Pókay bekerült a csárdába.

- Né fáraggyatok - mondta -. Nincs öhetnéköm. Hanem a kancának kevés száraz lucernát vethettök.

Julcsa elkerülködzött, Ágnes oldalba lökte, hogy siettesse.

- Hamar te! A bográcsot - kapott egyszerre hatfelé is. - Aztán azt a kis fekete kakast.

Maga futott bort ereszteni s amikor visszatért, letette a vinkót Pókay elé az asztalra. Közben már hátra is kötötte a fején a kendőt és szaladt, hogy nekilásson a főzésnek. Még nem jutott odáig, hogy gondolkozzék, egyelőre beérte azzal, hogy csitítgatta az izgalmát.

Pókay, amikor meglátta, hogy a katlant piszkálja, rosszalólag csóválta a fejét.

- Mondtam, hogy nem köll. Ezt a kis bort mögiszom, aztán mék.

Ágnes szaporán buzgólkodott:

- Mingyá möglösz. Sömmiség az egész - mondta szabadkozva.

Csutkát hozott, alágyujtott a kemence katlanának és feltette a vizet. Úgy állt, az ajtó iránt, hogy Pókay lássa, meg felelhessen neki; ha valamit kérdez tőle.

Pókay keveset várt, aztán feladta a szót.

- Pókhálósak az üvegjeid, Ágnes.

Az asszony megrezzent.

- Pókhálósak?

- Azok.

- Pedig jártak erre.

- Mikor?

- A mult hétön.

- Juhászok?

- Azok is. Mög a Macélka embörei. Erre terelték a gulyát.

- Úgy?

- Úgy.

- Oszt kárt?

- Nem töttek. Ami vót, azér némöt bankóval fizettek.

Pókay elhallgatott, nézte maga előtt a levegőt. Az asszony a katlan körül forgolódott. A szíve dobogott s minden verése azt kérdezte: «Mit akarhat? Mi szél hajthatta erre?»

De az első meglepetés még nem ült el benne s éber lapulással várta a fejleményeket.

Kint lassan hanyatlani kezdett a nap, szél szaladt át a zsombékon s a végtelen mocsár távol megzendült. A hangok egyre közeledtek s amikor a nap lebukott a láthatáron, a nádas életre kapott. Zsongás ülte meg egyszerre a levegőt s a miriádok éneke lassan elhúzott a puszta fölött.

Ágnes kint terített az udvarra néző eresz alatt. Pókay megvárta, amig felszolgálta a csirkepaprikást, amikor aztán jóllakott, öntött magának a borból.

- Hát űk? - emelte a tekintetét csöndesen az asszonyra.

Ágnes állta a tekintetét.

- Nem tom, engöm elkerülnek.

- El?

- El. A jézusi vásárkor láttam űket utojjára.

Pókay a poharát vizsgálta. Az asszony tehát félti Szabó Palcsit, a kedvesét. Azért nem mond igazat. Ráhagyta.

Másfelől került.

- Azuta nem láttad?

- Nem.

- Akkor másutt köti be bizonyosan a lovát.

Ágnes megrázkódott. Tudta kivel beszél, tudta, hogy Pókay nem azért jött, hogy vallatóra fogja, nem az az ember volt, s most egyszerre megdöbbent, hogy tud valamit a kedveséről. Szívesen találta a szó, de nem akarta elárulni magát.

- A maga emböre - mondta halkan. - Töhet, amit akar. Egyedül neköm nem vét vele.

- Nem?

- Nem.

- Akkor sé, ha sosé gyün erre többet.

- Akkor sé.

Reszketett, s nekitámaszkodott az eresz lábának, hogy a másik észre ne vegye valahogy felindulását.

Pókay nagy nyugalommal mondta:

- Hát ezt nem tuttam.

Pillantást vetett az asszonyra s az akaratlanul is elkapta a tekintetét.

A levegőben langyos párák úsztak s itt hullottak le a földre.

Pókay a látszat kedvéért másra terelte a szót, de a beszélgetés akadozott. Ágnes folyton egyszavas választ adott, mert el volt foglalva a saját gondolataival. Örökké éber ösztönével veszélyt sejtett s még más irányú félelmében is résen volt.

Égette a kíváncsiság, de hallgatott. Pislogva figyelte a csendet, meg Pókayt, aki ime, itt ült előtte, s akivel ki tudja mire végzi.

Pókayban közben lábra kapott a bor. Szaporábban lélegzett, mert belülről valami nyomta a mellét.

Hirtelen az asszony szíve alatt is láng csapott föl, érezte, látta, hogy a nagy erős ölős ember nézi, s el akarta fordítani a fejét.

- Este lösz... - mondta vergődve.

Pókay ott folytatta, ahol legelőször abbahagyta.

- Oszt magad? Csakúgy. Nehéz az ilyen fiatalnak.

Az asszony védekezett:

- A tekintetös úrnak sé köll karó, akin fölkapaszkoggyon. Mög van, ozt egésségös annélkül is.

Az eresz alatt reszketni kezdett a megülepedett nappali hőség.

- Az más. Én akkor segítök magamon, amikor akarok.

- Neköm nincs hozzá gusztusom.

- Pedig takaros vagy.

- Akar a piszkafa.

- Mög szép is.

- Akar a napraforgó.

- Aztán fiatal.

- Akar az anyátlan üsző.

Forró volt ez a játék. Nagyon. Mindkettőjüknek.

Pókay előretolta a lábát az asztal alatt.

- Mer...

Nem fejezte be a többit elharapta.

Ágnes a szemébe nézett.

- Tessön. Hallom.

Pókay elnézett a láp felé.

- Sömmi! - mondta más hangon. - Mögvárom, amég fölgyün a hód, oztán mék.

Hallgattak. Pókay megivott még egy üveggel a bicskanyitogatóból, akkor felemelkedett.

- Hátha akarod?

Ágnes nem tudott hátralépni.

- Azt nem tudom csak, hogy mit... - mondta halkan.

- Ha úgy gondolod hónap is elgyüvök.

Nem bírta tovább. Elkapta az asszonyt és magához rántotta. Az érezte, hogy vasmarok szorítja.

- Engeggyön a tekintetös úr!

- Nem azér kaptalak el.

- Akkor mög né tapogasson

- Szorítalak csak, mer jólesik.

Az arcához hajolt, s látva, hogy az asszony szeme izzik, hirtelen ellökte magától.

- Bukós a borod, viselős asszony taposhatta. Máskor a pirkadtbúl aggy! - mondta látszólag kijózanodva.

Kilépett az udvarra, s ügyet sem vetve többet az asszonyra, kivezette a lovát az istállóból.

Ágnes csak állt. Megzavarodva. Mintha az egészet csak álmodta volna.

Pókay oldalba nyomta a kancát:

- Hátha erre gyüvök, majd mögen benézök.

Hajnalon ért haza. Aludt egész estig. Harmadnap alkonyatkor megint nekivágott az ingoványnak.

Ágnes alighanem várta, mert babos szoknyában meg piros papucsban szorgoskodott a ház körül.

- Ennye! - mondta harag nélkül. - Tuttam, hogy elgyün, mer a multkor mögfeledközött az aggyonistenrül.

Pókay letette a kalapját az asztalra.

- Törvénybe járok... - nézett a zsombék felé. - Az urak le akarják ereszteni itt a vizet, hát a helyet nézném.

Ágnes hozta a piros bort. Száraz kolbászt, meg lágy kenyeret tett le melléje.

- Nagyon beszélik... - törülte le tenyerével az asztalt. - Aztán azt is, hogy itt húzzák mög a nagy árkot.

Pókay leült.

- Itt. Oszt igyenöst neki a Tiszának.

Körülnézett:

- Julcsa?

Ágnes arcát egyszerre elöntötte a vér.

- Átmönt a Tiszán. Majd csak hónap gyün vissza.

Elfordult és bement a pitvarba. Ott a szívére szorította a kezét. Mögszállt a gonosz! - rémüldözött magában és szaporán mondani kezdte a miatyánkot. De csak a közepéig ért, akkor édes fájó hasogatás nyilalott át megint a szívén. Valami húzta kifelé. Pókay felé. Az arcát, a szemét, erős, nagy karját látta maga előtt a félhomályban és szédülésfélét érzett. Most egyszerre rádöbbent, hogy máskor is le kellett húnynia a szemét, amikor ez a dús, élettel, hallgatással teli és titokzatos konoksággal megvert ember megállott előtte. Egy időben gyakran álmodott is róla, de reggelre kelőben mindig elkergette magától a kísértő álomképet.

Nem mozdult, remegett, úgy állt a pitvar közepén. Kimenni nem akart, szólni nem mert, homályos, vergődő vággyal menekülést keresett, hogy visszanyerje valamiképpen az erejét.

Pókay megérezte, hogy miatta várakozik odabent, s hirtelen benne is megdódult a vér. De nem ment utána.

Beszólt:

- Ágnes?

Az asszony kilépett a pitvarból.

- Szólított a tekintetös úr?

Pókay az üres üvegre mutatott:

- Mögmeríthetöd.

Kint már zizegett az alkonyat s az egyedüllét, hogy nincs senki sem a közelükben, hirtelenül rájuk szakadt. Bujtogató, emésztő, forró csönd lüktetett körülöttük.

Ágnes az üveg után nyult. Ruhája érintette Pókaynak a karját s a nyomán parázsló út maradt.

De még mindig várt s hogy az asszony lassan fordult, beszólt:

- Gyüsz-é mán na?

Ágnes nem felelt.

Pókay felállott. A pitvaron keresztül lépett be az ivóba. A kármentő előtt fel volt hajtva a pince ajtaja.

Lekiáltott:

- Lénn vagy?

- Lénn! - hangzott. - Nem akar ereszteni a hordó.

- Majd én megdűtöm.

Letapogatódzott a korhadt grádicson.

Lent Ágnesbe ütközött. Az hátra lépett.

- Gyertyát köllött vóna...

Pókay feléje nyúlt a sötétben. Átkarolta a derekát és közelebb húzta magához.

- Tarcsd a csapot, majd én mög hátul emelöm.

Érezték az egymás lehelletét. A sötétség csaknem zúgott körülöttük. Egyedül voltak, a nehéz, fojtó csönd egyszerre elkábította őket. Olyan hirtelenül vetett bennük lobbot a láng, hogy belesajdult minden fájó részük.

Ágnes szólni akart, de ebben a pillanatban kihúllott az üveg a kezéből. Hirtelen magához tért és a lépcsőhöz ugrott.

- Mék!... - szakadt fel belőle a lázas ijedtség.

Azt akarta mondani, hogy szalad, gyertyát hoz, de a lélegzete egyszerre elállott. Pókay utána vetette magát. A sötétben nekivágódott valaminek s az arcát elöntötte a vér.

Az ivóban érte el Ágnest.

- Hova te? - zihált.

Az asszony kiszakította magát a kezéből.

- Ha istent üsmer! - sikoltott.

Pókay ismét megragadta.

- Mér attál akkor a pirosbul?

Az asszony érezte, hogy süllyed alatta a föld.

- Kérte...

- Nem igaz, magadtul adtad.

- Erisszön!

- Nem eresztelek!

- Kárhozatba visz!

- Nem halál ölel.

Ágnes megpróbálta elfeszíteni magát tőle. Pókay most már egészen magához ölelte.

Ágnes megcsuklott:

- Késő... Mit akar... Mér nem gyütt előbb... Engeggyön el.

Pókay érezte, hogy már nem védekezik, a teste elnehezedett, s hogy, kimondta a titkát, - hirtelen elengedte.

Az asszony megtántorodott. Nem értette. Mást várt, teste-lelke elalélt, s most riadtan, lélektelenül meredt a férfira. A karján, az arcán, a mellén még ott égett az érintéses várta, hogy újból közeledjék.

Pókay megindult és elhaladt előtte. Kint elkötötte a kancát s az útról szólt csak vissza:

- Máskor a fehérbül aggy!