Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 13. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

Gyergyai Albert: JEAN PAULHAN
Le Guerrier Appliqué; - a Nouvelle Revue Française kiadása

Vannak írók, akiket tehetségük látszólag terméketlenségre ítél. Nem mintha híjját éreznék az alkotókedvnek vagy tehetségnek; ellenkezőleg, mint a sarkutazók vagy mint a kísérletező tudósok, minden életerejükkel megoldatlan, hálátlan, sőt reménytelen problémákkal hadakoznak; csakhogy azok a hajtóerők, amelyek a legtöbb írót előbb-utóbb cselekvésre kényszerítik, az ő nehézségeikhez képest túlságosan gyöngéknek, hiúknak vagy egyszerűknek bizonyulnak. Az alkotás, a legszebb is, csak bizonyos erőszakkal, lemondással vagy megalkuvással jön létre; viszont a hallgatás se mindig a meddőség vagy a műkedvelés következménye. Jean Paulhan, a Nouvelle Revue Française fiatal és hallgatag szerkesztője, több mint tíz éves pályáján alig négy-öt apró könyvet, félig novellát, félig értekezést bocsátott közre; nevét, mint tevékeny íróét, legfeljebb fegyvertársai s lapjának állandó olvasói ösmerhetik; s mégis, aki elolvassa bármelyik rövid és nem könnyű művét, bizonnyal több újságot, komolyságot és lényeget talál benne, mint nem egy nagy íróvá felfújt termékeny és divatos középszerűségben. Ezek a szerény térfogatú kis könyvek a béke első éveiben s legtöbbnyire csak a barátoknak íródtak. Azóta Paulhant, lapja mellett, bizonnyal még jobban leköthetik nyelvi és lélektani kutatásai, amelyekről csak közvetve, egy-egy apró bírálatban ad számot; s a Guerrier Appliqué, e legújabban megjelent műve, szintén csak új lenyomata a több mint tízéves első kiadásnak. Ezt a második kiadást a háborús könyveknek átmeneti kedveltsége is magyarázza, - s csakugyan, első olvasásra alig egyéb ez a kis könyv, mint egy fiatal katona naplója a háborúról, első hadi élményei a fronton, a lövészárokban, s a harcnak, a veszélynek, a létnek, a közösségnek és egyéb nagy közhelyeknek sommás és brutális átélése, egészen a kórházban való ébredésig. De míg a háborús regények inkább a külső nyersanyag érzelmi és történeti motívumait dolgozzák fel, amelyek közt a büszke ember csak atóm, csak pária, csak gépalkatrész, Paulhan-nak, a lélekbúvár Frédéric Paulhan fiának s az értelmét soha fel nem áldozó franciának, itt is, mint minden művében, az ismerni akaró lélek fontos, az a tizennyolcéves fiú, aki lerázva első torpadtságát, látni, tanulni, tudni akar s apró és lényeges megfigyeléseit érzelgés és fecsegés nélkül írja meg, pontosan, egyszerűen, szárazon, mint egy tudós naponta felmért kísérleti eredményeit. Az eszközök itt is, mint a tudományban, kipróbáltak: átlátszó és dísztelen szavak, tiszta és szigorú logika az illúzió kiküszöbölése, a dolgoknak közvetlen és elfogulatlan leszögezése. S az «eredmény» ugyancsak szinte tudományos értékű: az új lélek formálódása, a dolgok és emberek iránt való kénytelen és folytonos érdeklődés, a létnek, a természetes létnek felfedezése és kitárulása, az én belső növése, hogy felérjen sorsáig - s mindez a háború hatásaképpen, amely épp oly otrombán érezteti az élet és a halál nagy élményeit, mint annyi sokkal, jobb híjján, «a nyilvános ház a szerelemét». Az ily mű, amely csak útnak látszik egy magasabb megismeréshez s amelynek egész szelleme nem szépségre, hanem tudásra tör, nem hat-e nagyon is elvontan, elszigetelten; élettelenül s megmaradhat-e egészen az irodalom keretében? Igen, mivel Paulhan és pár társa szerint az irodalom semmi egyéb, mint bizonyos nehézségek megoldása, bizonyos homályok feltárása, bizonyos szükségszerűségek megállapítása, - amihez új, pontosabb és igazabb eszközöket kell kovácsolnunk s ami csak a tudományok alapos igénybevételével remélhető. A Nyelvet és a Gondolatot, az irodalom e két forrását, - a szavaknak és a fogalmaknak egymással való bujósdiját, a tudatnak s az álomnak szavakban és képekben való lecsapódását, a beszédnek s a gondolatnak kapcsait, üreit, csapdáit - egy író sem vizsgálja ma oly szerelmes szigorral, mint Paulhan. Madagascari közmondások fölé épp oly rajongó kíváncsisággal hajol, hogy kibetűzze belőlük a nyers és meztelen népi lelket, mint kortársai legbonyolultabb prózája vagy verse fölé, hogy rámutasson a közhelyek s a kész formák lélektelenségére, vagy hogy új elemekre leljen ahhoz a tökéletes stílushoz, amely szükséges és szép, lényeges és energikus, mint a gép, mint a mai architektúra, mint a mai zene vagy festészet... Hasonló törekvéseket tükröz az a három kis novella is, amelyeknek szűk kerete és egyszerű történése nem egy merész kísérletet rejteget az én pólusain. Az elsőben (Le Pont Traversé) az elhagyott férfi elhatározza, hogy visszatér kedveséhez s álmai leírásaiból építjük fel szerelme és szakítása történetét. A másikban (La Guérison Sévčre) a hűtlen férfi lázálmaihoz felesége elbeszélése adja a kulcsot. A harmadikban, amely a legszebb (Aytré qui perd l'habitude), egy francia katona útinaplót vezet Madagascarban s e napló hangváltozásából derül ki a katona gyilkos tette. Mindegyikben főleg az álom játszik döntő és végzetes szerepet: a test és lélek együttélését, az álom szakadozottságát, részlegességét, felvillanásait, látszólag logikátlan voltát, a külső tények metamorfózisát, a képek zavarát, lendületét, elúrhodását vagy elhalását Paulhan a belső látás és megfigyelés csodálatos élességével rögzíti meg. Egy-egy lapja a költészet és a tudás valóságos színtézise - az a bizonyos ős-egység, amely még megvolt a görögöknél s amelyből azért vált ki tán a kettő, hogy egyszer, a fejlődés csúcsán, megint és még szorosabban egyesüljön. Flaubert és újabban Valéry szintén egy ily egységről ábrándoznak; s Paulhan apró művei, e derengő perspektívában, útmutató mécsek gyanánt világítnak...