Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Komlós Aladár: UNMÖGLICHEN MENSCHEN
(Balázs Béla regénye - Rütten und Loening Verlag, Frankfurt a. M.)

Szegedi János zeneakadémiai tanár egy nap megismerkedik egy férjes asszonnyal. Egymásba szeretnek, másnapra találkát adnak s hirtelen elhatározzák, hogy világgá mennek, mint ők mondják: elindulnak a lelkük után. Az asszonynak férje van ugyan és kisfia, a férfi exisztenciáját teszi kockára, mindegy: úgy érzik, mindez csak «külsőn» valóság és semmivé halványul a roppant belső valóság mellett, amelyet a szerelem támasztott fel bennük, úgy érzik, a polgári világ minden megszokása lehullt róluk, mint valami ruha vagy álarc. Meztelenül állnak a sok felöltözött és álarcos ember közt, el kell hát menniök s megkeresni azt a világot, ahol a meztelen lelkük szerint élhetnek

A kérdés tehát az, hogyan találhatja meg tiszta magát s az igaz életet a lélek, amely ráeszmélt, hogy hazugságok veszik körül. A szökevény szerelmespár mindjárt másnap egy sereg emberrel találkozik akiket ugyanaz a probléma vetett ki a rendes polgári élet sínjeiről, mint őket. A regény nagyobbik első felében, amely másfél nap eseményeit írja le, csak annyi történik, hogy ezek az emberek Jánosnak és Klárának elbeszélik a múltjukat. A két főhős dolga közben egy lépéssel sem fejlik tovább, de rendkívül érdekes arcképek sora vonul el előttük. Különös merész technika, az ember nem hinné, hogy sikerülhet, de váratlan optikai csalódás áll be: a regény, noha főága nyugalmi helyzetben van, a közbeiktatott arcképek révén izgatóan mozgalmasnak tetszik. Hozzátehetem, hogy érzésem szerint a regénynek ez a része, bár aránytalanul hosszú, szerencsésebb, mint a másik fele, ahol az események végre valóban pörögni kezdenek, de viszont veszítenek meggyőző erejükből.

János egy gimnazistakorabeli barátjáról beszél, aki determinálatlan szabad «új» tettekben vélte a lélek igazi megmozdulásait megtalálni, Klára az anyjáról, aki botrányban borította magára a világot, de az igazságot mégis kikiáltotta, az egyik figura szerint a lélek csak az álomban vagy az őrületben lehet teljesen szabad, egy másik azt fejtegeti, hogy csak annak van joga a lelke szavát követni, aki ölni és halni is tud e szóért. Andrea és dr. Lorx a polgári fegyelem nevében harcolnak belsejük anarchikus magasabb törekvései ellen s gyűlölködő titkolt szerelemmel ragaszkodnak Jánoshoz, illetve Klárához, akik megalkuvás nélkül élnek a sugallataik szerint. Két kitűnő portréban mutatja be Balázs a lélek és a póz érintkezéseit: egy színésznőében, aki zülleni kezd, csak hogy az istennő szerepétől, amelybe egy költő szerelme kényszeríti, megszabaduljon, és Jolánkáéban, akibe szegénybe csak annyi lélek szorult, hogy egy pózt, az önfeláldozás pózát hazudja magának. A probléma megoldásának mennyi lehetősége! Mintha egy alapos tanulmányt olvasnánk, amely minden elgondolható választ felvet és fontolóra vesz, csak e válaszokat regényalakok és sorsok formájában beszéli el.

Klára azonban másfélnapi együttlét után otthagyja a barátját, mert ez megszeppen a gondolattól, hogy szökésük az elhagyott férj halálát okozhatta. A regény menete most különös módon alakul. Lelki hazájuk együttes keresése helyett, amit várunk tőlük, a szerelmespár két vagy három hónapig nem találkozik egymással. Hosszú bolyongás után, amelyről mitsem tudunk meg. János Szabadkára utazik. S az Alföld örökkévalósága előtt álomszerűvé semmisül minden volt érzése. «És minden, ami közben történt, minden, amit gondolt és szenvedett, itt bizonytalanná kezdett válni, - idézem e sorokat, mert úgy érzem, mintha Balázs tulajdon problémáinak magyarországi helyzetét is jelképeznék önkéntelenül, - csaknem szertefoszlott e tárgynélküli roppant térbe, párává kezdett válni e kemény nap alatt és csillogóvá, mint a láthatár szélén a reszkető levegő. Értelmetlenné a búza mellett. Semmivé a kenyér előtt.» Az itt következő rész, erőszakolt romantikájával, a regény leggyengébb része. Balázs igen mozgékony fantáziájából buzognak az alakok, de nincs türelme a feltáplálásukhoz, mohóságában csak néhány plakátszerűen vastag konturral vázolja őket s a szánkba rágja, hogy ezek züllött és romantikus figurák. János visszatér gyerekkori barátainak társaságába - mint ahogy e regény gazdag szövetének minden szála, jelen és múlt s az összes alakok összekapcsolódnak valahol, - sebesen és álomszerű tarkaságban üldözik egymást az események, amelyeket maga János folytonos kábulatban, szinte öntudatlanul bámul, egy lány öngyilkosságot követ el miatta, ő azonban, bármennyire szeretne, nem tud elég fájdalmat érezni a halálán, az álomszerűség érzése fájásig fokozódik, s most János megérik a nagy fordulatra, ahonnan egész addigi életét tévelygésnek, a maga nagy problémáját álproblémának látja. Találkozik egy tanítóval, aki kioktatja, hogy a lélekbetegség, olyan emberekben lép fel, akik rosszul érzik magukat, mert a társadalom börtönné vált számukra. A gyógyulás: felszívódni egy társadalmi közösségbe. Az egyes ember nem valóság, csak a közösség az: aki a valóságot keresi, álljon be az egészbe. De melyik egészbe? A szocialistába vagy a nacionalistába? Hiszen olyan sok «egész» van! - kérdezhetné János, ha Balázs, aki pedig oly kitűnően tud vitatkozni, (a viták regényének legérdekesebb részei), ezúttal el nem hallgattatná. A tanító szocialista, János is felcsap annak, s Klára, akivel végre éppen most találkozik, habozás nélkül követi őt. A háború alatt antimilitarista propagandát folytatnak, s mikor az őrjárat elfogja őket, Klára annyit mond Jánosnak: «Azt hiszem. János, mégiscsak nagy szerencsénk volt!»

Ne vitatkozzunk: meddő lenne, mert hitvita lenne. S ha Balázsnak nem fájt dezavuálni saját hőseinek problémáit, amelyek amellett a tulajdon régi problémái is, mi is elismerhetjük, hogy az a felfogás, amely szerint csak az «egész» a valóság, époly jogos, mint az, amely csak az egyént tartja realitásnak. Egyéniség dolga, hogy melyiket választja az ember. Balázs utolsó verseskönyvében, a «Férfiének»-ben fejezte ki először, hogy el akar fordulni az egyéni lélek dolgaitól: az «Unmögliche Menschen» regény formájában ábrázolja ugyanezt a próbálkozást. De még mindig nem mutatta meg, hogyan jutott el ehez a szándékához. S regényének, amely «Entwicklungsroman» akar lenni, ez a fő hibája. A törekvésnek, amelyet gazdag és széles expozicióban indít el, nem követi a sorsát, hanem letorkolja egy egészen más világból vett erőszakos válasszal, - körülbelül úgy, ahogy megnemértő apák intik le a fiaikat, vagy ahogy egy időben a filozófiai kérdéseket szokták volt elintézni, mint fölösleges vagy álproblémákat. Különös mű: Balázs igen mélyre ássa magát egy problémába, - de csak azért, hogy aztán hirtelen abbahagyja az ásást, eltünjön a szemünk elől s végül egész másutt bukkanjon elő, mint ahol várjuk.