Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Juhász Vilmos: IPOLYI ARNOLD MAGYAR MYTHOLÓGIÁJA
(II. kiadás. Kiadta Zajti Ferenc)

Közel kilenc évtizede annak, hogy Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája megjelent, mint majdnem egy évtizeddel elkésett válasz a Kisfaludy Társaság 1846-ban kitüzött pályakérdésére: «Mit lehet a régi bel- és külföldi krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely fennmaradt babonás erkölcsökből, végre a nyelvben található nyomokból a pogány magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat, vagy hihetőt kivonni? » A «Magyar Mythológiának» további külső pályafutása eléggé ismert: Csengery Antal 1855 junius 11-én a Budapesti Hirlapban megjelent, és egyben akadémiai székfoglaló gyanánt felolvasott bírálatában a legélesebben támadta Ipolyi művét, aki elkedvetlenedve teljesen abbahagyta a további ethnológiai és folklorisztikai búvárkodást és azontúl főként műtörténeti tanulmányokra adta magát; ezen a téren is úttörőt és kiválót alkotva. Egy hagyomány szerint Ipolyit annyira elkeserítette a rosszakaratú bírálat, hogy a könyvnek, amely amúgyis csupán 300 példányban jelent meg, még birtokában levő köteteit megsemmisítette. Bizonyos az, hogy egy későbbi ajánlatot már akkor ritkaságszámba menő művének új kiadásban való megjelentetésére visszautasított. A «Magyar Mythológia» további sorsa is éppenolyan különös, mint ezek a kezdetek. Nincs talán a magyar tudományos irodalomnak még egy olyan alkotása, amelyről későbbi kutatók kevesebb elismeréssel írtak volna, de amelyből legtöbbször a forrás megnevezése nélkül többet merítettek volna, mint Ipolyi könyve. Ezt a sajátos álláspontot már Csengery Antal bírálata is mintegy előlegezi. Az egész bírálat ugyanis nem tartalmaz mást, mint éles támadást a mű 50 oldalas bevezetésének alapvető szempontja, a magyar ősvallás monotheizmusának tétele ellen és a 700 oldalas tulajdonképpeni vallástörténeti anyag kritikai méltatásába csupán néhány semmitmondó általánosság erejéig bocsátkozik. Ipolyi könyvét több jelentékeny kortársa, így Reguly Antal és Toldy Ferenc is nagy lelkesedéssel és elismeréssel fogadták, de mindez nem ellensúlyozhatta azt a tudományos közhangulatot, amelynek Csengery bírálata nem annyira forrása, mint inkább elsőnek jelentkező tünete volt. Ezt az alapjában elutasító közhangulatot a vallástörténeti és ethnológiai kutatások abban a korban kialakuló új, bár szintén régi kezdeményezésekre (Hume, Fontenelle) visszamenő iránya alakította ki: az evolucionista történelmi szemlélet, amely főként a természettudományok eredményeinek hatása alatt az emberiség szellemi történetét egyirányú fejlődésnek látta a legprimitívebb kezdetektől a legmagasabbrendű modern állapotokig.

A magyar ethnológiának ebben a korban legkiválóbb módszeres kutatója, Katona Lajos két tanulmányt szentelt a magyar ősvalláskutatás problémáinak, amelyek lényegükben szintén polemikus fejtegetések Ipolyi nagy művének koncepciója ellen, szerzőjük finom történeti érzékére valló teljes elismerésével a «Magyar Mythológia» történeti érdemeinek. A történeti érdemnek ez a kiemelése implicite természetesen azt is tartalmazza, hogy ezek az érdemek abszolút mértékkel mérve igen könnyűeknek találtatnak. Katona Lajos szerint «a mythost annak a lélekállapotnak a fokáról kell vallatni, amely megteremtette... a mythológia bevezető tanulmánya tehát a primitív népek lélektana». Katona Lajos itt a korabeli külföldön általánosan uralkodó vallásethnológiai és philológiai álláspontot alkalmazza a magyar ősvalláskutatás területére. Katona Ipolyi alapvetően hibás mythoskutató módszere mellett főként azt kifogásolja, hogy Ipolyi műve az emberiség ősvallásának problémáját összeelegyíti a pogány magyarság vallásának kérdésével és hogy a magyar pogánykori vallás adatait összekeveri általában a hasonló kultúrfokon álló népeknek adataival. Csengery bírálatában az alapszemlélet helytelenségén felül főként azt kifogásolta, hogy Ipolyi túlságos jelentőséget tulajdonít a mai magyar népi hagyománynak, ahelyett, hogy a nyelvileg rokonoknak felismert finn-ugor népek vallásos hagyatékából következtetett volna elsősorban vissza a magyar ősvallás tényeire. Katona se megy tovább Ipolyi (korának szelleméből, a romantikus történetfilozófiából következő) alapvető tévedésének elemzésénél, csak azzal az általános megállapítással, hogy Ipolyi, midőn a magyar ősvallást kereste, öntudatlanul a magyar folklore megalapozója lett.

Pedig ennek a csodálatos munkának egészen mélyreható tartalmi elemzése mutathatná csak meg, hogy valóságban Ipolyi mennyire meghaladta azokat a korabeli általános tudományos formulákat, amelyeket ő is a magáénak vallott. Ipolyi művének tárgyi részét öntudatlanul az a nagy jelentőségű felismerés vezérli, hogy a népek külső történetükben megnyilatkozó élete, nem közvetlenül hatott a népek mythosaira és vallásos hagyatékára, hanem a kettő a parallelizmus - átvitt értelemben szinte azt mondhatnók a pszichofizikai parallelizmus, - sajátos viszonyában áll egymással úgy, hogy a mythoskincsben megnyilatkozó élet távolról sem egyszerű tükröződése vagy vetülete a korabeli külső életnek. Mert ne tévesszük szem elől, hogy ez a mindennapi élet, mindig irányul valamire, mindig megragad valamit és amire irányul, amit megragad, az nyilatkoztatja ki önmagát a vallásos képzeletvilágban. A mythoskincs kétségtelenül a történeti élet tükre, sőt maga ez a történeti élet, de az ő történeti élete, sorsai és sorsfordulatai, küzdelmei és tragikuma, bukása és megdicsőülése távolról sem azonos a mindennapi élet sorsával és küzdelmével, tragikumával és dicsőségével, úgy, ahogy az a kívülről szemlélő, tehát a más, későbbi kor embere előtt megjelenik. A két világ pedig egy ponton egyesül: az alkotó átélő lelkében, úgy mondhatnók: a mythosi tartalmakra méltó kortársak lelkében, a korszak hőseinek lelkében; amihez megjegyezzük, hogy a hétköznapoknak minden korban éppúgy megvannak a maga hősei, mint az ünnepnapoknak. Ez a pont az, amely egy korszak szellemi életének titkát rejti magában. A vallásos képzeletvilág elemeinek éppen úgy megvan a maga történeti élete, mint a külső események elemeinek, de ennek az életnek törvényei szabta módszerek, amelyek révén a kevés ismert egységből a sok ismeretlenre vissza következtetünk, sok tekintetben elütnek a külső életviszonylatok feltárásával foglalkozó történettudomány módszerétől, ha annak eredményeivel szoros párhuzamosság is köti őket egybe. A vallásos képzeletvilág törvényszerűségei ugyanis nem csupán logikai törvényszerűségek, hanem egyúttal művészi és etikai törvényszerűségek is; szabadabb és szélesebbkörű, de ugyanakkor szétfolyóbb, bonyolultabb és szövevényesebb törvényszerűségek azoknál a legalább is nagyjában logikai törvényszerűségeknél, amelyekkel pl. a gazdasági élet vagy akár a nyelvfejlődés kutatója operál. És ez az öntudatlan metódikai képesség, amely a vallásos képzeletvilágot a maga - nem tisztán logikai, hanem egyben művészi és etikai nyelvén tudja beszéltetni, teszi Ipolyi művét, számtalan apró, főleg nyelvészeti tévedése ellenére halhatatlanná és nemcsak a korabeli, hanem sok tekintetben a mai magyar vallásethnológiát is irányt mutatóan meghaladó jelentőségüvé. Ennek okát főként abban találhatjuk, hogy az újabb magyar folklore - amire már Katona Lajos is rámutatott, - sajnálatosan vergődik a nyelvészeti kutatás metódikájának és adott eredményeinek bilincsei alatt. Ennél is súlyosabb és a magyar műveltségi állapotokra különösen jellegzetes megkötöttsége azonban, ami bizonyos fokig az előbbivel kapcsolatos, az, hogy teljességgel az irodalomtörténeti kutatás függvénye. Nálunk a vallásethnológia munkája újabban főként irodalmi motívum-kutatásban merül ki és legfeljebb a történeti mag» kikutatásának vagy a nyelvi analizisnek területén tallózik. Igazat kell adnunk Tolnai Vilmosnak (Népélet 1924), hogy Ipolyi nagyszerű mondai elemzéseinek olvasásánál csak sajnálni fogja a mai kutató, hogy ennyi kitűnő útmutatást annyi időn át használatlanul hevertettünk.

Az egész munkának talán legcsodálatraméltóbb oldalai azok, melyeken a magyar népi hősmondát veszi vallástörténeti elemzés alá. A nagyszámú naiv nyelvészeti botlás ellenére, az amit a hunmonda magyar népi továbbéléséről mond, nagyjában történeti igazolást nyert Gombócz Zoltánnak és másoknak kutatásai révén. Ipolyi könyvének kétségtelenül nagy hatása volt Arany néphagyományi koncepciójára és ezt is ma már egészen más szemmel nézzük, mint régebben. A hun-magyar kapcsolatok terén a régészet igazolta máris Ipolyi nem egy annyira vakmerőnek látszó megállapítását; ami talán több a véletlennél, ha meggondoljuk, hogy Ipolyinak is ezirányú kutatásaiban mennyire segítségére lehetett művészi megjelenítő érzéke, amely később műtörténeti tanulmányok felé vezette. Ipolyinak azt a vakmerő tételét, hogy Szent László személye köré egy nagy ázsiai heros-fejedelem mondaköre szövődött, mennyire igazolta az újabb népvándorláskori archaeológia; egy nyugatszibiriai aranylemezen megtaláljuk a lányszabadító epizód egy feldolgozását, még pedig oly módon, ahogy ezt a jelenetet középkori dunántúli falfestményeink Szent Lászlóval kapcsolatban ábrázolják. Ezen a téren is a nyers motívum-kutatás sokkal eredménytelenebbnek bizonyult.

A legmélyrehatóbb azonban a Toldi-monda elemzése. Itt Ipolyi, ha csak töredékekben is, olyasvalamit alkotott, aminek részletes kifejtése még egészen a jövő feladata: bebizonyította egy adott esetben, hogy a költő alkotása sokkal hívebben adja az eredeti mythosi élettartalmat, mint a források, amelyekből merített, mint a néphagyomány, amely azt fenntartotta. A költő lehántja mindazt, amit későbbi korok értetlensége az őseredeti mythoshoz hozzá tapasztott és új köntösben az ősi tartalmat a maga szűzies tisztaságában tárja elénk. Ipolyi a mythostörténeti elemzés csodálatos finomságával rajzolja meg, hogy miként vált az elhivatott hősből komikai alak és itt a költői alkotás időfeletti mélységeibe pillanthatunk, ha elgondoljuk, hogy Arany mily csodálatraméltó visszatekintő erővel vezeti vissza ezt a komikai elemet eredeti forrásához, két korszak, két világfelfogás összeütközéséhez a Toldi Estéjében. A Toldi-monda irodalma Ipolyi óta főként Toldi történeti személyiségének megállapításával és a motívumok irodalmi analógiájának felderítésével foglalkozott. Ezen a téren nagy eredményeket is ért el. Mindez azonban másodrendű jelentőségű, úgy az eredeti mondai tartalom, mint a költői szellemidéző» teremtés műveletének megértése szempontjából. Ipolyi módszere: mythosi tartalom és a később élt történelmi személyiség közti párhuzamosság és kölcsönhatás felderítése a jövőben is sokkal többet igér.

Ilyen öntudatlan képességek voltak azok, amelyek még Ipolyi művének egyoldalúságaiból is gazdag gyümölcsöket termeltek. Itt elsősorban Katona második kifogására gondolunk, hogy tudniillik Ipolyi állandóan összeelegyíti az egyes lovasnomád népekről fennmaradt hagyományokat. Ha vizsgálat alá vetjük a módot, ahogy ezt adott esetekben véghez viszi (például a turul-hagyománynak vagy az ősszülőkről szóló hagyományoknak csodálatos elemzését), akkor látnunk kell, hogy előtte homályosan oly koncepció lebegett, amely csak ma kezd kibontakozni és egyedül teszi lehetővé «történet nélküli» korok és népek történeti szemléletét: az egységes kultúrkör képzete. Ami pedig legtöbbet hibáztatott alapelvét, a magyar ősvallás monotheizmusát illeti, ezen a téren is az Istenről és a tündérekről szóló fejezetekben minden fantasztikus nyelvészkedés ellenére is oly dolgokra figyelt, melyek jelentőségét a legújabb vallásethnológia (Gahs kutatásai) éppen hogy kezdi észre venni. Hogy pedig Csengery Antalnak vele szemben felállított tétele: a nyelvileg rokon népek műveltségének tanulmányozása önmagában mennyire nem célravezető, azt élénken mutatja Gr. Zichy István egyébként nagyon értékes könyvében (A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig, 1923) az az önmagával teljesen ellentmondó és számos ethnológiai képtelenséget magában rejtő ősműveltségi leírás, melyet ezzel a módszerrel nyer a szerző.

Elismerés illeti a mű kiadóját, Zajti Ferencet, hogy a maga ismert felfogását Ipolyi művének újrakiadásánál egyáltalán nem érvényesítette, hanem tiszteletreméltó és dícséretes szerénységgel minden kommentár nélkül úgy adta a «Magyar Mythológiát», ahogy az a maga korában íródott.