Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM · / · BARTA JÁNOS: FENT ÉS LENT

BARTA JÁNOS: FENT ÉS LENT
(Könyv a magyar társadalomról) [+]
1.

A társadalomnak lényegéhez tartozik, hogy rétegezett legyen. Fent és lent két olyan iránypont benne, amelyet kiküszöbölni aligha képes emberi akarat. Komoly vita csak ott kezdődhetik, ahol ennek a rétegeződésnek az alapját kutatjuk, ahol tehát a ,lent'-ben rejlő megkötöttség és a ,fent'-ben élő szabadság lényege érdekel bennünket.

Weis könyve azt mondja, hogy a magyar társadalom bonyolultan, elfinomodottan sokrétű s számtalan rétege nagyon is ridegen, elszigetelten él egymás mellett. A falu a maga méreteinek kicsinységével még elég közel hozza egymáshoz a hajdan idegenkedő diplomás embereket s jobbmódú gazdákat, de főleg azért. mert helyi viszonyok szerint mindketten a «felsőbbek»-hez tartoznak: köztük és az «alsóbbak» közt azonban már nem csekély a távolság. «Egymás mellett él a két réteg, de egymással nem érintkezik. Mulatságaik fejlettebb falvakban egyidőben vannak, de különböző helyeken. Az alsóbbak irigylik a felsőbbeket, a felsőbbek lenézik az alsóbbakat.» - A város társadalmának elemzése legszebb bizonyítéka a szerző józan éleslátásának. «A vidéki városok társadalma, amelyben többnyire nagy vagyoni és műveltségi különbségek nincsenek, a társadalmi élet szempontjából éppen olyan szigorúan elkülönült rétegekre oszlik, mint valamely világvárosé, sőt az egyes rétegek más rétegekben is érintkezést kereső tagjai számára a közeledés vidéken sokkal nehezebb.» Az egyes elemek talán ismeretesek: a vármegyeház olimpi magasságig elkülönülő urai («... egy réteg, amely a város többi lakosaival és a városnak mint közönségnek életével jóformán semmi kapcsolatot sem tart fenn...»), egy második hivatalnok-csoport: a vezető rétegben elhelyezkedni nem tudó diplomások, aztán a jobbmódú szabadpályán élők, a városháziak és a kispolgárság. - Budapest inkább megosztott, mint rétegezett, de mindenesetre «nem egység, nem valami határozott, körülhatárolt, egyöntetű alakulat»; «a budapesti ember nem képvisel olyan egységes típust, mint amilyen a legtöbb külföldi nagyváros lakója.» Ha az osztálytagosulás árnyalatait nézzük, itt is ugyanilyen szétágazás. Legegységesebb még az úri középosztály; de a felső négyezer már megint erősen megosztott, akár a származást, akár a vagyont, akár a jogi helyzetet nézzük. Válaszfalak még lent a mélyben, a szegénység között is találhatók, bár itt valamennyire elsimítja őket a mindenkiben közös felfelétörés.

Ha a hatalmi, politikai szempontot egyelőre kikapcsoljuk, a kultúra lehetősége két elemi rétegre osztja a társadalmat: alkotókra és befogadókra. Sem a teremtés, sem a fogékonyság nincs elvben osztályhoz vagy településhez kötve. Természettől adott teremtő vagy befogadó erő azonban még nem okvetlen tud érvényesülni, a valóságba bekapcsolódni. Ez a bekapcsolódás és kibontakozás maga már igenis függ valamitől: a megadott települési és osztálybeli tagoltságtól. A kultúra rétegei és a társadalom rétegei nem egymás iránt közömbös elemek tehát a nemzeti élet egészében. Ha az egyik beteg, azt érzi a másik is.

Weis maga nyiltan nem mondja ki, de könyvének számtalan adata bizonyítja, hogy mai társadalmunk rétegeződése ebből a szempontból nem természetes, nem egészséges. Ha az egyes osztályokon végigmegyünk, legelőször is hiába keressük a tulajdonképeni befogadóréteget. A magyar kultúrának egységes közönsége a háború előtt sem igen volt. Az utóbbi tíz év alatt azonban egyre jobban észrevehető ennek az önmagában is gyönge rétegnek fokozatos visszafejlődése. Közönségünk műveltségfölvevőképessége csökkenőben van s egyre elszigeteltebben hagyja a még mindig szép mértékben meglévő teremtő erőt. Falut, szegénységet egyszerűen átugorva kérdezzük meg pl. a városi középosztályt. «A vezetőréteg túlnyomó többsége szellemi életet alig él. Idejüket és erejüket leköti a reprezentálás, a hatalom birtokáért és megtartásáért folytatott harc számtalan változata, vagy az az öröm, amellyel előnyös helyzetüket élvezik... Irodalom és művészet iránt kevés az érzék és kicsi az áldozatkészség.» Mindez értődik a megyei urakra. A kívülükálló diplomásokban már megvan az «eszmei javak szolgálata», «ez az a réteg, amely ma is áldozna könyvre, színházra, ha volna miből és féltő gonddal ápolja az emlékeket, amelyek legalább a múlton keresztül kapcsolatot teremtenek a kultúrközösséggel.» A vidéki gazdagabb szabadpályásoknál a helyzet még kedvezőbb; ezzel az osztállyal azonban szerzőnk egyéb szempontokból nincs kibékülve. Annyit viszont hozzátehetünk, hogy a szabadpályák növekvő elhagyatottsága ma már ennek a rétegnek kultúrafölvevőképességét is komolyan fenyegeti. Újabb sötét kép: az arisztokrácia. «A vidéken élő mágnás «splendid isolation»-ját a magasfokú szellemi élet örömei sem édesítik meg.» Képtárak, könyvtárak a mult század nyolcvanas éveiig jók, azóta semmi. «A nagyszülők Barabás által festett arcképei még megvannak és látszik, hogy Széchenyi hatása alatt még néhány évtizedig rendszeresen vásároltak a tárlatokon; az utolsó harminc-negyven év terméséből azonban alig találunk valamit vidéki kastélyokban.» «A zene sem talál igazi megértésre,... mintha a zenepártolók szellemi hagyatékára és hagyományainak átvételére a főúri rend már nem lenne alkalmas.»

Milyen maga a teremtőréteg? Ennek sorsát nemcsak a fenti helyzet befolyásolja; van annál talán még súlyosabb betegsége is. A két réteg viszonya talán legideálisabb akkor, ha a teremtő erő a maga leendő befogadó rétegéből nő ki, vagy még inkább, ha felülről száll le ehhez a réteghez. Megállapítható, hogy a magyar kultúra tulajdonképeni alkotó csoportja társadalmilag egyre lejjebb húzódik s negyedszázadról negyedszázadra alacsonyabb rétegben üt tanyát. Első letéteményesei közt, 1825-ben élénk szerepet vittek az arisztokraták. A súlyos viszonyok mellett is kibontakozott magyar klasszicizmust 1860-70 körül már a nemesi középosztály alkotja meg. Ez utóbbinak a kultúrában való alkotó részvétele pedig jelentékenyen csökkent azóta s meglétéből is jó rész esik a soraiba feljutott idegenekre; az előbbieket Weis is határozottan terméketleneknek mondja. A középosztálynál «a művelődési színvonal és a művelődési törekvés újabban ingadozóban van», a főurak «pozitív vezetésre nem képesek»; «ma - az erdélyieket és hivatalnokbárókat nem számítva - nincs mágnás írónk és tudósunk.» A tudományos és irodalmi élet beérkezett élcsoportját ugyanez a kimerültség jellemzi. Tudományos egyesületeink egyrésze «elfordult az élettől», az Akadémia «a legutóbbi évekig előkelő és zárt magányban élte üvegházi életét», holott «alapítását osztatlan lelkesedés vette körül s működését sokáig nagy érdeklődés kísérte.»

Ez a tény szellemi életünk több furcsa jelenségét érteti meg. Az a teremtő erő, amelyet az arisztokrácia és a hajdani nemesi középosztály minden szegénysége mellett még adhat, általában nélkülözi a lendületet, az alkotás bátorságát. A tehetséghez is valami bágyadtság, belső megtörtség járul, amely vagy nem jut tovább a hagyományok ismétlésénél, vagy pedig passzív, iránytalan, meddő világképeket alkot. Az igazi teremtő erőnek alulról kell feltörnie. Ez pedig mindig végzetes teher. Ami erő, az így sokszor robbanásszerü nyerseségben jut felszínre s széttöri vagy tagadja a környezetet. Mivel nem abban a rétegben kell érvényesülnie, amely természetes életanyagával táplálta, nehezen talál arányos kapcsolatot a befogadó rétegekkel, s anyagi elszigeteltségénél még nagyobb szellemi elkülönözöttsége.

Itt jutunk vissza a túlrétegezettséghez. Weis szerint a magyar társadalom alsóbb rétegeiben meglévő teremtő erő egyáltalában nem elhanyagolható valami; szükségük is van rá a felsőbb rétegeknek a természetes regeneráció céljából. «A tanyai lakosság soraiban hemzsegnek a magyar őstehetségek; a tanyás nemcsak a népművészet terén alkot figyelemreméltót, hanem leleményességével, ügyességével magárautaltságában számtalan találmánnyal, üzemi fortéllyal könnyít sorsán.» «Minthogy kisiparunk számbeli gyarapodása ellenére gyengülőben van, a kisgazdaosztálynak kell mind tömöttebb sorokban a heterogén összetételű és válságos helyzetéből kiszabadulni nem tudó középosztály hézagait kipótolnia és hovatovább a nemzeti élet folytonosságát, az irodalmi és művészeti szükségletek kielégítését biztosítania.» Azonban terméketlenség fent és teremtő erő lent túlnagy feszültség egy nemzet életében. Lassú kiegyenlítődését a sok társadalmi fokozat s azok értetlen szembenállása szinte lehetetlenné teszi. A fiatal teremtő erőnek pedig természete az, hogy nyers, merev formákhoz símulni nem tudó lendületét valami égi, ábrándos idealizmussal kapcsolja össze. Mindebből egy következik: azokban, akiknek alkotóereje vagy csupán életösztöne a mondott helyzetben érvényesülni nem tud, s azokban is, akik a felsőbb rétegeknek esetleg túlságosan humanisztikus vagy intellektualisztikus kultúrájából kiszorultak, természetes vágy támad egy rétegezetlen, naív, boldog társadalmi lét után. Nemcsak a forradalmak örök veszedelme ez, hanem kiváltképen magyar veszedelem is. Hisz nálunk már egy évszázaddal ezelőtt természetellenesen gazdag volt a társadalom tagozódása, amint azt Széchenyi is megmondta. Az egyrétű társadalom romantikus képzete pedig valahogyan egybe van forrva a magyarság tisztulatlan keleti jellemével s ezt a képzetet a magyar történelem nem egy alakjának lelkesedése igyekezett maradandóvá tenni. Elég, ha a márciusi ifjakra gondolunk, s a szabadságharc kitörését megelőző mozgalmakra; ezeknek lényegét is abban kell megtalálnunk, hogy a közbirodalmi formákkal megbarátkozni nem tudó fiatal teremtő erő végül is megpróbálja egy racionális állami hierarchia évszázados fokozatait teljesen ledönteni, a néppel való egybeolvadás, tehát az egyrétűség s a Kossuth-féle «nyilvánosság» nevében.

 

[+] Weis István: A mai magyar társadalom. Magyar Szemle-kiadás