Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ÉSZAKI IRODALOM

Aurélien Sauvageot: ARNE GARBORG

Senki sem tükrözi oly híven vissza korának vágyait és törekvéseit, mint az új norvég irodalom előfutárja, Arne Garborg. Azok az erők, amelyeket felszabadított, ma is folytatják újító munkájukat, átformálják a norvég nyelvet s átalakítják a norvég eszmekört. Garborg az Északi-tenger partján, Jaeren táján született 1851-ben, - azon a tájon, amelynek sós lehellete még az antik vikingeket is nyugtalanította. Bár apja pietista paraszt volt, a fiú eltávolodott a rögtől, s Oslóban végezte tanulmányait, ahol a többi diákkal együtt ő is szomjasan várja a csodát, a régi, rossz világ végét és az újnak kezdetét. E szegény, éhező diákok egyedül a szellemnek éltek; a nagy francia forradalom örökösei voltak, elődjüknek, Wergeland-nak lenyügöző légkörében. Garborg akkor érkezett közéjük, amikor Brandes már hozzáfogott felszabadító munkájához, Kopenhágában. E munka első visszhangja Ibsen «Császár és Galilaei»-je volt, 1873-ban, Norvégiában. Ugyanekkor Björnson is levetkőzte romantikáját, míg Jacobsen, Dániában, egy új próza mestere lett, Drachmann pedig a költészetbe hozott friss hangot. Garborg is, mint társai, egyidőben fedezte fel a realizmust és a szabad gondolatot. A francia naturalisták hatalmas életidéző erejében, egy Zola s egy Maupassant túlságos pesszimizmusában irodalmi megerősítését lelte környezete nyomorának és éhségének. Ezek a szegény falusi diákok, akik híjával voltak mindennek, szinte állati elszántsággal élveztek minden kis életörömöt, akárcsak a Bęte Humaine, vagy az Assomoir alakjai. Amellett ezek a könyvek nemcsak az emberi aljasságot festették, hanem vádolták a multat s egy jobb jövot követeltek: a fiatal norvég paraszt mindezt a maga szívében is megtalálta.

Író lett, hogy elmondhassa ő is korának nyomorát és reményeit. A városban érezni kezdte, hogy nem tudott elszakadni földjétől. Mint realista belátta, hogy bizonyos erők alól soha senki sem szabadulhat. Abbahagyva legelső írói és hírlapi kísérleteit, a nagy nyelvész, Ivar Aasen táborába szegődött, amely a dán irodalmi nyelv helyébe a már-már csak dialektusként élő norvég népnyelvet iktatta. Ez az új nyelv, az első reformátoroknál egyelőre merevnek és mesterkéltnek hatott, de Garborgban még így is felkeltette gyermekkora visszhangjait, s őnála már írói és irodalmi nyelv rangjára emelkedett. Utazni kezdett, hogy lásson és tanuljon, mígnem hazatért szülőhelyére s kis házat vásárolt Knudaheiában; s innen, ebből a kis zugból, kezdte nézni a világot. Első könyveit még egészen a realizmus hatása alatt írja: az egyikben a paraszt-diákok nyomorát és kultúraszomját festi, a másikban megvédi az erkölcsök és eszmék szabadságát, a puritán támadásokkal szemben, amelyek főképp Hans Jaegert, a «Christiania-Bohéme» szerzőjét érték. A parasztmozgalom diadalt ült: az új-norvég nyelv (nynorsk) a törvény előtt is egyenértékű lett a dán-norvéggel (dansk-norsk), amellyel pedig ezidőben Ibsen és Björnson is éltek. Garborg, aki odahaza végleg megtalálta önmagát, s fölismerte a könyv-kultúra helyett a lélek igazi kultúráját, most már nyelve és eszközei birtokában maradéktalanul kifejezheti eszméit. A jaeren-i ég alatt újra átéli gyermekéveit, hozzáforr a talajhoz; megérzi, hogy kicsoda és mi a célja. A misztikus föld misztikus fiaként egész sor könyvben mesél erről, amelyek közül a legszebbikben («Fred», magyarul: A béke) apjának vallási őrületét vázolja, az örök norvég lélekét, amely mint az Ibsen Brand-ja, nem mond le merev ideáljáról s vérző homlokkal ütögeti a Szentírás csukott ajtaját. Csak aki túlnő ezen az ideálon, csak az érheti el egyszer a sztoikus megnyugvás derüjét és bölcseségét.

Ily állapotban láttam Garborgot, életének alkonyán, 1919 márciusában, Osló mellett, hvalstad-i otthonában, ahol feleségével és fiával él. Nagy, világos szemével látnoki módon nézett az idegenre, s szelíd, szenvedélytelen hangján hol régi emlékeiről beszélt, hol a jelenről ítélkezett, vagy a jövendőről jósolt. Megható látvány volt ebben az esetben ez a nagy norvég író, aki földjére visszatérve, megtalálta élete értelmét. Éppen akkor adta ki remek Odyssea-fordítását, - amelyben újraélesztette Skandinávia legmélyén, az emberiségtől oly távolinak látszó s mégis olyan rokon világát. Köszönheti ezt elsősorban gazdag és hajlékony nyelvének, amely minden árnyalatot természetes és földízű módon tud kifejezni.

Amire Arne Garborg meghalt (1924), úgyszólván minden törekvése megvalósult: a nyelv, amelynek tökéletesítéséért olyan erővel dolgozott, ma már egy új és gazdag irodalom hajlékony és kifejező orgánuma. Ha Garborg nem küzdött volna, ma talán egy Olav Duun vagy egy Kristoffer Uppdal sem volna lehetséges. Kincsek mellett főképp Garborg volt a norvégok legtermékenyebb írója, jellegzetesebb, mint Hamsun, példaadóbb, mint Sigrid Undset, valóságos előfutár, aki a jövőnek dolgozott...