Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (8)

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (8)
VII.

- Mit álmodtál? - mondta a fejedelem, mikor látta, hogy a felesége megmozdul az ő nyikorgására.

A fejedelemasszony a szemét dörzsölte s nyujtózott fehér hálóköntösében, melynek csukott újjai s csipkés szegélye volt.

A férfi odaült az ágya szélére s ráhajlott az arcára.

- Mittá mottá? - mondta duruzsolva s pici csókkal megcsókolta a homlokát. - Mittá mottá?...

- Jaj, nagyon furcsát, - szólt az asszony s a magasba nézett.

- Jót?

- Jót.

- S mit?

- Halál... meghaltam...

A fejedelem ijedten nézte az asszonyt; igen csöndesen, duruzsolva mondta:

- S az jó?

- Jó volt... szép szelíd halál... Igen nagy betegség volt rajtam... itt voltak a püspök s az orvosok, Blitz rázta a karom s én nevettem magamban, hogy: te jobban meg vagy ijedve, mint én, jó német... Mert én meg voltam halva... Nem volt rossz...

- Nem?

Az asszony hallgatott, vékony ajka mosolyos, szemit lehunyta, szeme alatt mély, sötét karikák, arca viaszsárga, olyan volt, mint a halott. Hirtelen fölvillant.

- Arra gondoltam, hogy kibújtam a felelősség alól... Már a nagy lakodalomban nem kell ott lennem...

A fejedelem lehangolódott.

- Szóval táncolni fogsz... Temetéssel álmodni, azt jelenti.

- Férjhez menni, - szólt az asszony beharapott ajakkal.

- Az már megtörtént egyszer, - szólt mogorván a férfi.

- Igen, - sóhajtott a nő... - sajna... - s mosolygott.

- Nem tennéd meg mégegyszer?

Az asszony csak mosolygott.

- Jobban megnézném... kihez...

- Igen?

- Nem kéne mégegyszer ilyen nagy úr... - s tréfált a hangja, gyöngéd tréfa volt a mosolyában és a bánatában, - ilyen rettenetesen nagy úr...

A fejedelem egyre zaklatottabb lett a lelke mélyén...

- Mikor megkértelek, megmondtam a kertben , . . a vadrózsalugasban...

- Igen, - s az asszony lehunyta a szemét s a kis ház végére gondolt, ahol együtt ültek oly sokszor, lopva a perceket s ő csak a szívének zsibongását hallgatta s kézimunkát csinált, de leejtette az ölébe s érezte most is, hogy ez a nagy fekete arc közeledett felé: oly félelmes arc s oly jóságossá tette a kimondhatatlan gyöngédség, ami belőle áradt.

- Megmondtam, hogy erdélyi vajda lesz belőlem.

A nő most is azzal a csodálkozó pillantással nézett rá, mint akkor, oly hitetlenül s mosolyogva. Csak ép elhallgatta s nem jelentett neki semmit, mert neki ez a fiú csak egy rettenetesen szegény árva fiú volt, kinek semmije a kerek világon, még azt is alig hitte, hogy valósággal van neki egy romlott Illye nevű birtoka s jussa Dévára... Az csak olyan álomnak s lehetetlennek tűnt... S neki nem számított: neki csak az számított, hogy tele volt szerelemmel s jósággal... Hogy jó volt, gyöngéd és egyenes, átlátszó, mint a patak vize, minden kavicsot lehetett látni a fenekén s ez a patak az ő virágos kis lelkének kertjét locsolta, úgy ölelte, mint a patak nefelejcsborított partját s úgy fájt, hogy a drága kis csermely nem áll meg, elfolyik, fut, tovamegy; csak az a megnyugtató, hogy tiszta kis árja kifogyhatatlan, folyton jön s jön új s új egyenletes bőséggel, isten tudja honnan, de isten adja, örökké...

- Mondtam?...

- Igen...

S nevelő apjára gondolt, a magas sovány, öreg emberre, aki epésen, zörögve, mindig torzsalkodva, mindig káromkodva ült az ebédhez: «Micsoda leves ez? kutyának való...» s az egész család reszketett tőle... Az semmibe sem vette a jövevényt, pláne mint lánykérőt... Ki volt neki, senki, erdélyi garabonc, koldus székely s mogorva medve, nem szerették egymást... Mikor a staffirungot meg kellett vásárolni s jó sógornőjének vele kellett menni, megválasztani mindent a szepességiekre, nem akarta ereszteni, egy napig nem tűrte, hogy az asszony kilépjen a házból....

Pedig csak harmadik várig kellett elmenni... Már megengedte egy este, egész éjjel, vacsora után pakoltak, úgy volt, hogy négykor indulnak, az urak reggelig ittak, a bátyja, egy percre be nem állott a szája, folyton «bestye így, bestye úgy...» a feleségét szidta, erőszakkal bele akart kötni, hogy el ne menjen, hogy ürügye legyen visszatartani... Mikor már a kocsik előállottak, részegen valami kannát odavágott az ajtóhoz... Akkor ez a jó Bethlen felállott s elébe állt s azt mondta: «Sógorom, megbecsüld magad, mert kézen viszem el a lányt s egy üngöt se fogadok el véle...»

S olyan volt a fellépése, hogy László megjohádzott s csak morgott a szakállába: «Nono, azért nekem a feleségemben senki se parancsol...»

Nagyokat s hosszan hallgattak...

- Jaj, legjobb volna meghalni, szépen s szelíden.

A fejedelem ráhajlott s csókolgatta az arcát. Mint apa a gyermekét.

- Nem így, - mondta az asszony.

- Nos.

- Nem így, mint egy öreg ember... Úgy!...

A fejedelem tudta, ez mit jelent. Az örök vita. Mindig az első percek lihegő vágyát kívánta. Mindig a legelső csók feledhetetlen érzését akarta. Azt az alázatos, reménykedő csókot, az elérhetetlen magasságban tündöklő lény iránti imádatot, a trubadur csókját; amely egyben a koldus alamizsnakérése is.

A fejedelem nem tudott felelni, nevetett.

- Maga már úgy csókol meg engem, mint egy fejedelem! - mondta a nő kis mosollyal.

- Nem! mint egy hívő!...

- Hát az se kell.

- Hanem?

- Mint egy szerelmetes.

- Hisz ez az.

- Nem Ez nem az...

A fejedelem rápillantott az asszony arcára; ahogy az most keményen lehunyta a szemét s mellén összetett kezekkel feküdt, mint tetem a kriptában, - megiszonyodott. Még a hullaszagot is megérezte. Egy pillanatig el nem bírta képzelni, hogy megérintse, megcsókolja.

Az élet, a vér szegült ellene.

Mért ilyen ez az asszony. Mért pusztul. Mi baja.

Nem is bírta elgondolni, csak végig futott rajta az iszonyodás.

Most az asszony fölnézett és barna szemei élettel, ragyogva csillogtak.

- Nos, nos, - mondta a pillantása s ettől az arc is megelevenedett. Elmult a kriptaszag, a mumia-szín, fiatal és üde mozdulatok kacérkodtak.

Erre ráhajolt és megcsókolta, aztán hevesebben csókolta, egyre hevesebben, míg az asszonyra nem ismert s el nem fogadta s el nem csöndesedett.

Akkor ő felegyenesedett s elfojtva, mélyen sóhajtott.

Mint aki túlesett egy gyötrő percen.

Jaj ezek a harcok. Neki ma sürgős napja van. S ezt ki se mondhatja, mert előre hallja a választ. «Mint mindig.» S a reggel első erejét leadni dürrögő susogásban... Odakint várják százan s százan s minden sebet külön kell begyógyítani... bekötni... s minden lépcsőt egyenként kifaragni fölfelé... S az asszonynak az mind semmi... neki csak egy kell: csak annyi teszi boldoggá, ha el tudja szakítani az élettől: egy percre... ha nem többre...

- Ah, keljünk fel, - sóhajtott váratlan s mélyen elkedvetlenült hangon az asszony.

- Ne keljen fel, pihenjen, kedveském.

- Lehet nekem pihenni.

- Miért ne lehetne.

- Már volt két óra éjfél után, mikor lefeküdtem. Minden csontom fáj, jaj istenem, meddig tart még ez a nyomorult élet.

A fejedelem hallgatott.

- Magának könnyű. Az uraknak könnyű. Csak kiadni a parancsot. Jövő csütörtökön száz ember vendég. Mi az. Mondhat ezret is, háromezret.

- Dehát az isten segélje meg, lelkem, van annyi ember, szakács, szakácsné, kukta, amit akar. Ez a gaz eb, ez a Báthory fejedelem, ha egyébre nem, erre megtanította őket, hogy vendégségre hogy kell felkészülni. Egyebet se töttek, csak sütöttek s ettek. Nem kell itt magának lenyúznia magát. Azér olyan sápadt és sovány.

- Úgy. Utál.

- Eh. Utál, nem utál. Nekem nem arra kell a fejedelemasszony, hogy lisztet mérjen és a mézet, zsírt őrözze, - hanem arra, hogy estve kiálljon, mint egy csillag hogy az emberek szeme elkáprázzon belé.

- Hagyjon engem, Gábor, ne öljön.

- Én hagyom, de te nem hagyod magad. Azt hiszed mindent bírsz és mindent vállalsz. Itt vagyok én.

- Oh, Istenem. De itt van. De nagyon itt van. S én vállalok. Maga vállalkozik mindenre. Már még a mézest is maga fogja sütni s a pecsenyéket forgatni.

- Fogja a kutya...

- Az majd zabálni fogja. A sok kutya, aki magát eszi. Maga őrült. Tudja maga mibül él, hogy én teremtem elő a semmibül. Ahelyett, hogy itt letérgyepelne és csókolná a kezem. Hogy én itt mindent előteremtek. Nézd csak. Az ősi örökségből telik. Hogy hozzászokott. Hogy felnyilt a szeme, mint a macskakölyöknek. De fejedelem.

- Elég volt, Zsuzsanna.

- Nekem elég volt. Én éppen torkig vagyok. Vegye tudomásul, hogy maga az én zsíromból él... Jaj, ne nyúljon hozzám, mert rögtön szétpattanok. Maga utolsó gazember.

A fejedelem szédülő fejjel vonta vissza a kezét. Nagy fekete szemei tétován néztek körül a sötét szobában. Ha most rögtön megütné a guta, az volna az egyetlen mentség.

De ma este az egész ország minden számottevő főurát és vezérlő emberét meghívta, hogy egybegyűjtse és maga kezére szoktassa őket. Most nem lehet harcolni az asszonnyal, mert ez felfordít mindent és akkor vége.

- Zsuzsókám, kicsi szentem, bogaram, - duruzsolta a foga közt, holott káromkodni szeretett volna.

- Bitang, - lihegte az asszony és még merevebben feküdt.

- Oooah, - hördült fel a férfi és belemarkolt az üstökébe s döngetve rázta magát.

- Ezt igen, - sziszegte az asszony, - ezt tudja. Rémítgetni.

- Mit csináljak, mondja! - hörgött a férfi s mellen ragadva, megvágta önmagát. - A pattanásig vagyok. Senkivel semmi bajom, csak veled.

- Velem, maga nyomorult, velem?

S felült az asszony az ágyban.

- Velem, velem van baja!

Felsikoltott.

- Én vagyok itt az akadály, én vagyok itt a gát. Jaj, csak meghalhatnék. Úristen, veszíts el.

A férfi megrémült az asszony sikoltásától.

Kihallatszik. Szolgák, cselédek, vénasszony mind meghallja.

- Zsuzsám, - borult rá s letérdelt az ágy előtt s átölelte az asszonyt, vigyázva, hogy össze ne törje. A karja kőkeményen merevült meg körülötte. De az asszony teste is merev volt és rázkódás volt benne. Úgy rázódott, mint egy csontváz, amelyet zörget az indulat.

Soká maradtak így, míg az asszony lassan meg nem csillapodott. Akkor zokogássá ment át benne a vad indulat s végül elalélt és összeesett.

Úgy fektette le a párnára s most aztán elkezdte csókolni, csókolni eszeveszett, komor elszántsággal.

- Kedves kis babám, - duruzsolta aztán neki, - kedves kis babám. Én szentem, életem, örömöm, boldogságom.

Az asszony lassan oly puha lett, oly lankadt s összetört, mint egy beteg bárány.

Végül elkezdte símogatni az ura fejét, beletúrt gyenge ujjaival annak ritkás, hosszú hajába s görcsösen magához szorította a fejét, a mellei közé.

A férfi fuldokolni kezdett s rettegett, hogyha kiszabadítja magát megint, fölébreszti benne a gyanút, hát csókolni kezdte a mellét, s aztán felkuszott a szájáig.

Végre elszabadult. Felállott róla és tétován elment tőle.

Átment a másik szobába s ott a kikészített nagy ezüst tálban keményen s derékig megmosdott. Csak úgy szórta a vizet szét a szobában, bozontos hajáról, szakálláról dühösen frecskelt a víz s ahogy megrázta fejét, még a fal is tele lett csöppekkel. Vastag csíki szőtteskendőben keményen, vörösre dörzsölte magát s míg öltözött, arra gondolt, hogy: bizony azért vágyott oly kimondhatatlan a Károlyiak úri leányzójára, minden szerelmen túl, mert azt vélte, hogy ez a komoly, nagyszerű teremtés méltó felesége lesz; hogy ez vele fog dolgozni s hódítani... Igen, már a vadrózsalugasban előre elképzelte, hogy fogja újjá teremteni a régi királyok s fejedelmek szokását, az udvari életet... Hét szerelme volt Zsuzsanna előtt, éretlen gyerekfőveli szerelmek, de abban egyben sem volt benne az a meggyőződés, hogy életpárnak is jó lesz... De a nagyságos kisasszony a végsőkig feszítette vágyait, itt a nagy fejedelmi jövőnek látta alapját... S nem tudni, mi történt: az egész ország nincs oly súllyal ránehezedve, mint a felesége... Folyton úgy érzi, hogy ezt az egész kis országot játékszernek tekinti, de a nőt, lelkének mindennél fontosabbját, mint ólomterhet cipeli magán...

Nem akar vele repülni...

Már egészen fel volt öltözve, mikor az asszony bejött, hosszú sötét meggyszín bársony reggeli ruhában.

S váratlanul, a reggeli fényben oly friss volt s annyira lányos. Öt gyereket adott. Hármat még ki sem birt viselni; tavaly a két nagyocskát vesztette el... s oly karcsú és üde néha...

- Hát mi lesz, kis szívem? - kérdezte tőle.

Az asszony ránézett.

- Várom kegyelmed parancsait - mondta, mint aki leszámolt mindennel.

Bethlen elborult.

- Én nem parancsolok...

- Maga?... Maga nem is tud mást, csak parancsolni.

- Mit tegyek, hogy leszokjak róla?

- Semmit. Kegyelmed a parancsra született... Tehát kegyelmed megy a tanácsba parancsolni s én megyek a konyhába...

- Szintén parancsolni...

Az asszony:

- Átengedem...

- De nézd, kicsi szívem - szólt komolyan a fejedelem s megfogta felesége arcát puhán a tenyerében... - mit gondolsz... Egy asszonynak éppen úgy megvan a maga élete, mint a férfinak. Nem lehet, hogy egy nő lóra üljön és csatát vigyen, az se lehet, hogy a tanácsházban a nők üljenek s az ország dolgát csinálják... De a konyha, az életünknek az alapja: egy asszonynak nem szabad idegennek lenni...

- Á, kegyelmed úgy beszél velem, mint egy férj, aki rá akarja kényszeríteni a feleségét...

A fejedelem elhallgatott.

- Nem szívem, én csak hálás vagyok magának s boldog vagyok, ha szerelmével még itt is segít.

- Igen, ezek a férfiak, akik, ha a paranccsal nem tudják elérni, amit akarnak, akkor a hízelgéssel próbálják... A maguk élete kint van és repülnek s pompáznak, minket pedig beszorítanak és azt kívánják, hogy boldogak legyünk, ha a tányérmosást végezhetjük...

- Maga, kis szívem, truccol velem s amellett mindent elvégez... mindent megcsinál...

- Mert kötelességérzés van bennem, mert nem tudom elviselni, hogy eleget ne tegyek annak, amit várnak tőlem.

- Mert maga egy szent, egy jó és önfeláldozó lélek - mondta a fejedelem s megcsókolta a felesége kezét és homlokát.

- Azt hiszi, nem tudom, mért mondja ezt? hogy annál hamarabb mehessen hazulról...

A fejedelem mosolygott, de már megint kezdte érezni a türelmetlenséget. Valóban neki el kell mennie hazulról, de valóban ez mindig nehezebben megy, mert az asszony boldogtalanul marad itthon.

Meg volt terítve a reggelihez s ők ketten leültek. Az asszony nem evett.

- Nincs étvágya, kedvesem?

- Nincs.

A férfinak volt. Hatalmas szelet sonkát evett s égett bort ivott hozzá.

- Magának semmit sem kell gondolnia a ma esti udvarral - mondta -, az úgy el fog rendeződni, hogy maga is szívem, csak mint fejedelmi vendég kell hogy megjelenjen.

Az asszony maga elé nézett és undorral tolta el az ételt.

- Miből megy ez?... Miből megy az mind, ami itt folyik?

Bethlen hallgatott, mosollyal takarta azt a gondolatát, hogy elhatározta, hogy erről semmit nem fog szólani. Benne is volt gyötrődés és gond, de azt bizonyosra vette, hogy a felesége előtt megtörik a varázs, ha elmondja. Valóban minden segélyforrása kiapadt, sehonnan semmi pénzt nem tud kicsinálni, ellenben a rettenetes nyomorban sínylődők oly tömeggel veszik körül, hogy nem lehet segédkezet nem nyujtani nekik.

- Mert ha igaz... - mondta csöndesen a nő.

Bethlen már tudta, hogy a felesége a Báthory-ládákra gondol.

- Mi, szívem?

- Amit beszélnek... Még én is hallottam...

- Nos?

- Az rettenetes volna... Jaj, rettenetes volna, ha a kegyelmed nevéhez is ugyanolyan dolgok tapadnának, mint a másokéhoz...

- Én sem vagyok isten - mondta csendesen a fejedelem.

- De igen! Bethlen Gábornak annak kell lennie, Bethlen Gábornak nem szabad másnak lenni, mint aminek én látom őt, mert inkább a halál és nyomorúság, mint az a hír, hogy a ládákat feltörni és ország pecsétjit leszaggatni...

Bethlen elsápadt.

- Hogy az öreg kincstartót azért tartják rabságban már harmadik hónapja, mert nem akarta, hogy az ország pecsétjit felszaggassátok...

Bethlen sápadtan ugrott fel.

- Hiszed te ezt?

- Nem.

Bethlen komoran nézett.

- Nem hiszem, Gábriel! Nem hiszem. De én vagyok már az egyetlen, aki nem hiszi! Már mindenki ezt mondja s meséli s hirdeti.

- No és ha igaz?

- Micsoda?

- És ha igaz volna!... És ha azért tettem volna, hogy az országot megmentsem. Mert nem volt mihez nyúlnom s ma sincs. Mert az, aki ezeket a ládákat minden rablási és őrjöngési közt is megtartotta, azért tartotta meg, mert gaz ember volt, mert inkább az egész országot kirabolta, de ehhez nem nyúlt, mert ez az övé volt, az ő családjáé s kímélet nélkül elkobozott s konfiskált és elpusztított mindent a kunyhóktól a várakig, de saját ládáikhoz nem nyúlt: akkor nekem nincs jogom arra, hogy...

Az asszony felállott s szembenézett:

- Nincs...

Csönd volt, szinte villámló szemmel néztek egymásra.

- Bethlen Gábornak nincs joga - mondta az asszony - s Bethlen Gábor abban a pillanatban megszünt, mikor a becsület egyenes útjáról letér...

Bethlen szólani akart, de fölemelte a fejét és sóhajtott. Nem. Nem szabad szólani. Az ő igazsága felül áll az asszonyi igazságokon.

- Mert kegyelmedet csak az a szent és nagy ártatlansága tartja meg, hogy mindenki úgy nézzen rá, mint egy szentre ebben a földben; hogy van még egy ember, aki mer és tud jó lenni és tiszta és becsületes.

- Igen. Igazad van - mondta a fejedelem.

Sóhajtott s elfordult s azt mondta:

- Mondom neked, Zsuzsánna, higyjél és bízzál. Mert eljő az idő, amikor megnyílnak a szemek és megvilágosodnak az elmék és akkor, ami tiszta, az fényesen jő elő s ami szennyes, az, hiába minden pompa és álarca, visszahull a setétségbe és a fertőbe.

- Ez kegyelmed! - mondta az asszony és boldog zokogásba tört ki.

Bethlen most sietve megcsókolta a feleségét, aki megkönnyebbülve és felújult szívvel maradt otthon.

Míg a fejedelem átment a lakás végében levő nagy tanácsházba, ahol már órák óta készen várták az emberek, nyomott hangulattal mondta magában:

- Nem lehet. Egy asszonyt sem lehet...

Azt akarta mondani, hogy egy asszonyt sem lehet magával vinni a férfinak s beleavatni... Nem lehet egy embert sem. Mindenkinek magának s magában kell végigjárnia az utat a keresztig... vagy a feltámadásig.

Pécsi Simon várta az iratokkal.

- Mi vagyon, kancellárius uram?

- Megvan mind a száz név - mondta Pécsi.

Bethlen nézte a neveket.

- Mind a száz vendég beérkezett a városba, akik ma estére hivatalosak a nagy udvarra.

Megyénként voltak felsorolva s városonként.

A legtávolabbi helyekről is mindenki bejött. Milly szerencse, sem betegség, sem baj, sem akadály senkit vissza nem tartott.

Nagy dolog. Nagy dolog; érezte. Itt vannak; a főrendeknek az eleje s a polgárságnak, a szászoknak s az egész országnak az a száz feje, akiket bármely percben lehet vezérré s főispánná tenni a maga kerületiben.

Ez egy olyan politikai vívmánynak tünt fel előtte, hogy mosolyogva gondolt vissza arra, hogy a felesége, szegény, a Báthory-ládák miatt retteg, hogy szégyenben s pletykában marad az ura. Bizony a Báthory-ládák igen jól jöttek. Az embereknek siker kell és eredmény s elhatározta, hogy nagyon fog vigyázni arra, hogy a feleségének valaha valamit mily fokban közöljön.

- S hát senkim sincs - mondta magában. Megkeményedett a szíve. Még erősebbnek s még elhatározottabbnak érezte magát.

Ezzel bement a tanácsházba s az ajtónálló erősen betette utána az ajtót, mintha ezzel azt akarta volna jelezni, hogy ide többet senki be nem léphet.

- Jóreggelt, uraimék - köszönt az egybegyűlt uraknak s erősen megszorította a kezüket.

- No mi az, kancellár uram?

Pécsi mosolyogva, valami reggeli könnyűséggel, mint aki jól, aludt, mesélte:

- Már napok óta olyan a város, mint egy tábor. Az urak szekerestül, hintóstul s jó ruhás legénységgel érkeztek.

- Már kinek hogy telt - mondta derülten a fejedelem.

- S ma megérkezett utolsónak Csikból Ugron Bálint uram, maga hajtotta macskalovait, kettő elől s egy a saraglyában.

- Ugron Bálinttal bujdosásban voltam - szólt a fejedelem -, a legkeményebb ember, akit ismerek, az sem nem éhezik, sem nem fázik, sem meg nem ijed s keresztülmegy törökön, németen, rácon, minden náción egy szó nélkül s nem veszi észre senki, hogy nem közülök való. Ha, isten ne adja, hadra kerül valaha a sor, Ugron Bálint nélkül el nem indítom az előhadat.

Akárkit említettek, a fejedelem mindenkit ismert. Nem volt a meghívott száz között senki, akinek tövirül-hegyire nem ismerte volna az egész életét.

- Nagyságos fejedelem - hízelkedett neki Bánffy Áron -, ily memóriával én is tudnák fejedelem lenni.

Bethlen mosolygott.

- Ha én egyszer valakit megláttam - mondta -, még tíz esztendő mulva is vissza tudok emlékezni a helyre s időre.

- Istennek különös adománya.

- S még mi minden kell a fejedelmi szék betöltéséhez - udvarolt Kendeffy Ádám s mivel túlmagas ember volt, igyekezett kicsire összehúzódni.

- Abízigaz - mondta nevetve a fejedelem s megtapogatta tréfásan azt, ami a fejedelmi székhez szükséges -, nézzétek meg csak azt a trónust, már egy idő óta elfáradok benne, valami léce vagy deszkája, valami baj van vele.

A trónusnak nevezett szék egy öreg öblös karosszék volt, vaspántokkal megpántolva, mert régi volt, még a szászok régi tanácsházából hozták. Remek faragású volt, magas támlájú, de nem olyan túldíszes mint a mostani munkák, hanem szinte puritán.

A kancellár futott elől s diadalmaskodva kiáltott:

- Hogyan lehet ebben ülni, nagyságos uram, hiszen kiesett a középléc?

Bethlen maga mozdította ki a lécet, mikor tegnap este felállott belőle, hogy ezzel figyelmeztesse a szolgákat, hogy szegezzék meg, tréfásan mondta:

- Nem is vettük észre, fenekünk sem szólala.

Hatalmas kacagás lett, az urak boldogan nevettek, hogy ily jó humorban van ily korán a fejedelem. Bethlen István jött be kívülről, hangosan kérdezte, mit nevetnek.

- A fejedelem ülepinek több esze van, mint a mi egész kompániánknak - mondta Kamuthy Farkas és vállára csapott Istvánnak.

István piros arcával mindig nevetően nézett, apró barna szemei mindig jókedvben csillogtak s frissen beretvált arcával oly fiatal volt és egészséges, amilyen öreg és túlteljes volt a bátyja, a fejedelem. Pedig nem sok korkülönbség volt köztük, legfeljebb két avagy három év, de úgy látszott, mintha tíz-tizenöt volna.

- Hogy járt a kocka? - kérdezte csöndesen Kamuthy, az Istvánt.

- Lófráz - mondta nevetve István s megvakarta a fejét.

- Nekem el kellett mennem, mert az asszony soha sincs jól s tegnap hazahivatott, de nagyon szántam.

- Sose szánd, cimborám, az marad meg az ember zsebébe, akivel másnapra virradt. Elvitték ott a Telekiek még az utolsó tallért is.

- Fene Telekije, mék?

- Mind visszájárul játszik s egymás szemébe pillogva, falsum ez az egész.

- A nagyságos fejedelem szólítja kegyelmedet - lépett oda egy deák.

Bethlen István sietve ment felfelé. A nagy tanácsház akkora volt, hogy abban követeket kellett küldeni az emberekért.

- István gyerekem - mondta a fejedelem -, megnyitjuk az egész házat, azt beszéljük itt kancellár urammal. Oly sokan leszünk, hogy ne legyen mindenki egymás hátán s a táncra is legyen hely, megnyitunk itt tovább még négy szobát. Csak a hálóházak lesznek lezárva. Most azért menj bé s instálld meg asszonyunkat, hogyha ő is jónak vélné, akkor így cselekednénk s akkor titeket kérünk meg, hogy rendezkednétek el. Ami felesleges, vagy apróbb darab, elrakni a belső helyekre, hogy láb alatt ne legyen. Csak egy-egy asztal a borivásért s ülő készségek maradnak s a képek a falon - tette hozzá, mire újra nevetés lett.

Nem mintha zsebre nem vágnának az urak emlékül valamit, hisz mindet azzal eresztették el hazulról, hogy pro memoria vigyen valamit az asszonynak, a gyereknek, de rendesen csak magukról gondoskodnak az urak...

István bement a sógornéjához s elmondta neki nagy óvatosan a fejedelem üzenetét.

Zsuzsanna mosolygott. Értem, látszott az arcán, így törtök be hozzám, az életembe. Így borít el mindenestől ez az egész fejedelemség. Egy mártír megadásával egyezett bele mindenbe.

- Nem enyém - mondta -, nem az én házam, én csak vendég vagyok benne. Ahogy ti jónak látjátok, Istókám, lelkem.

Így az egész nap munkával tölt el mindenkinek.

Zsuzsanna annyit dolgozott, egy percnyi pihenés nélkül, még maga kezével is tologatta s rakosgatta a szálákat s a konyhában minden az ő szeme előtt ment.

- Mért dolgozik ennyit, nagyságos asszony - mondta neki suttogva az udvari asszonya -, nincs arra semmi szükség.

- Borbála, - feddette meg a fejedelemasszony - csak annyi van jól téve, amit magunk tesszünk.

- Igaz, nagyságos asszony, de ez nem a mienk, hanem az országé. Amit főznek s egyék meg.

- Ej, ej, Borbálám, hát az ország kié?... Nem a miénk?...

S így ment ez egész nap, a fejedelemasszony karcsú alakja ott volt mindig a testes szakácsnék közt s vékony arca ki is pirult, megszínesedett, s ma különösen jó napja is van.

A fejedelem pedig sorra fogadta az összes urakat, mind a százat s mindenkihez volt kérdése. Mindenki számára volt parancsa. Mindenkinek be kellett menni aztán a kancelláriába s bediktálni a deákoknak, hogy nála, ki s hány fegyverfogható ember van, hogy hány mesterember s mennyi termő búza, köles, lednek etcetera. A maga tájékának az állapotáról kellett a szakszerű kérdésekre felelni.

Mindenkinek feleletit külön lapra írták, hogy aztán össze lehessen egyeztetni a leveleket s rendezni lehessen majd tájak szerint. Így az országról a fejedelem egész statisztikumot állított egybe s ennek még az a jó oldala is megvolt, hogy az előadók jelleméről is képet adott.

Az egész nap valami roppant fárasztó munkával telt el; mert legfárasztóbb az emberekkel való beszélgetés. De a fejedelem egy olyan tökét gyüjtött magának, amiből a jövendőben élnie lehet. Száz embert úgy magához kapcsolt, hogy ezek érte készek lesznek élni s halni s együtt menni jóban és rosszban. Mert ezek aszerint voltak egybeválogatva, hiszen már egy hónap óta dolgoztak a lista összeállításán, szerre-szőrre ment, ki milyen hűségesnek látszik. Ispánnak, ki s hogy megy.

Mert nehéz ám embert találni, aki aztán akkor is helyt áll, mikor messze a gazda. Bethlen sohase felejtette el, akiket ezen a napon megjegyzett magának. Fekete nagy szeme lelkekbe nézett és homloka ráncai aszerint mélyültek, vagy símultak el, ahogy jóra vált be a vizsgálat, vagy rosszabbra.

A vacsora aztán estére volt téve, erősen napszállat után, úgy kilencedik órára.

A fejedelem, a fejedelemasszony, az ajtóban állottak, úgy fogadták a vendégeiket.

Mindenki kocsin jött s a darabontok úgy voltak felállítva az utcákon, hogy a kocsi elhajtott a kapu alatt, a másik kapun kiment s a hátulsó térségen várakozott a bástya alatt a kocsitábor a mulató urakra.

A felszolgáló deákok a fejedelem megett állottak s mikor a vendég jött, mingyárt az asztalnál levő helyére vezették, a kezükben levő lista segítségével.

Mindenki csak addig beszélhetett a fejedelemékkel, amíg a következő vendég feljött a lépcsőn, mert a kocsik egymást tartóztatták fel. Még a Szent Mihály templománál is állott a szekérsor vége, mikor már itt udvaroltak azok, akik korábban indultak. Volt is egy kis mérgeskedés egy Bethlen, vagy Bánffy részéről, de a darabontok jöttek s szíves szóval magyarázták meg, hogy a nagyságos fejedelem maga fővesztés terhe alatt parancsolta meg, hogy senkinek kivételt cselekedni nem lehet.

- De azért kell itt valami suskusnak lenni, - mondta Ugron, a székely góbé - mer látom én, hogy mind csak ilyen közsorúak vagyunk itt, hol vannak a főbbek.

Azok bizony a másik utcasoron mentek s mikor a főtéri hosszú kocsisor a kapuig ért, még akkor is folyton jöttek, közéjük hajtatva a főrendek kocsijai.

A szászok remekül megépítették ezt a palotát. Előtte vashorgokban s tartókban szövétnekek égtek, szép lobogó füsttel; még a kapu alja is ki volt világítva, de itt már faggyúgyertyákkal, s a lépcső alatt olyan aranysujtásos és ezüstzsinóros legények állottak nagy karosgyertyatartókkal, mint a mesében.

A lépcső merev, mint a szászok gusztusa, de magyar lobogók s szőnyegek voltak felrakva itt-ott s mingyárt szebb lett. Ez Pécsi uram szemét dícsérte.

Fent az emeleten jobbra mentek, lerakni a bundákat s kardokat, aztán mikor készen volt egy-egy csapat, akkor balra, a termekbe.

A nagy terem rendkívüli volt. A fafaragásos nagy szász tanácskozóterem. Fent a magasban, a sok gyertya dacára is, elveszett a mennyezet minden festett dísze, de annál hatalmasabb volt és impozánsabb az egész kép, ahogy ott állottak s hallgatva, álldogálva csoportosultak az urak és a dámák. Mert a legfőbbeknek, vagy akinek itt volt a családja, felesége s egynéhány leány is meg volt invitálva.

Nézték egymást az emberek. Nézték a vidám, nyúzott vagy macskaszőrös képű emberek egymást s ahol ismerősök találkoztak, rögtön nagy csattogás, kézfogások s orcacsókolások lettek.

- Hó édes egyem, hogy kerülsz ide, nem láttalak Tömösvára óta, mikor a pogány ajándokán íheztünk...

Másik kettő csak Brassó alatt találkozott egymással, mikor a brassói csatában Imreffy elesett.

- A vót a kuruc ember, - mondta valaki - csak attul féltem, mikor puska volt a kezébe, hogy úristen mékönkbe tesz e most kárt evvel. Igen jeles úriember volt, mikor pennával cílozott, de a puskafegyver úgy állott a kezébe, mint a hurkatőtő. Mindig hálát adtam az istennek, ha megmenekedtem a közeléből.

- Gyere már, hadd mutassalak meg a feleségemnek, - s egy rövidrenyírt hajú főember karon fogta a messziről jött barátot, s vitte az az asszonyaihoz.

Aztán nem törődtek a nőkkel, odaállottak az orruk elé s hevesen beszéltek.

- Ugyan mennyenek mán előlünk, ne legyenek gyertyák, - szólt a fiatalabb asszony s a főemberek rendesen félre állottak, hogy azok láthassák a társaságot.

Mindenki csak megnézte a helyét s a közelében maradt, de addig senki sem ült le, míg jelt nem kapnak. Az asztal remekbe volt terítve. Rengeteg arany- s ezüsttál felrakva s tele gyümölccsel, a sóvári s a pónik almák virítottak, sárgállottak, mint az arany. Még szőlő is volt, ezt Bánffy András hozta Enyedről. Kétfenekű hordóban tartotta el, milyen csuda, ezt mindenki megbámulta, most, mikor már metszik a vesszőket, olyan friss volt, mint a szüretben, csak a kocsánya száradt el, de a szőlőszemek épek s duzzadtak voltak.

Így szemlélődtek s csodálkoztak s nézelődtek.

- Milyen könnyen hozzá tud szokni az ember a jóhoz - mondta valaki - még tavaly mintha fejünketvevő piacon lettünk volna, úgy voltunk itt s harmadéve, mikor Báthory uram a szász menyecskét kivette a táncos kezéből s oda beszorította a belső rekeszbe e... s odamutatott a hátsó részébe a teremnek. Most az is úgy ki volt világítva s úgy tele emberekkel, zsúfolásig.

A szászok is itt voltak. Most már vidám orcával nézték a magyarok tumultusát, mert biztos igéretet kaptak a fejedelemtől, hogy legkésőbb május elejére kiköltözik s átadja nekiek az egész várost, úgy mint hajdanán.

- Az áldott, az isteni béke, - mondta itt is ott is egy költői lélek, de a legszárazabb s legmogorvább is az aranyidők felújulását érezte. A máramarosi főispán udvarolt a fejedelemnek, aki igen komolyan hallgatta.

- Bizonyos, nagyságos uram, Homonnay kimozdult, de csak Simoni faluig ért. Ott nagy csata volt, a Simoniak megütköztek, azt mondják, hajdúk lettek volna, a kastély is porráégett s a Simoni-fiúk elestek.

A fejedelem komoran nézett.

- Hogy a bécsi udvar nem mer, Gyurkó is visszahuzódott volna, semmit se lehet tudni, ezt is véletlen tudtam meg.

Feljött az utolsó vendég s Pécsi kancellár ijedten odasúgott a fejedelemnek:

- Nagyságos uram, az öreg Beke Bóldisárt megütötte a guta.

Csönd.

- Senki nem tud róla, levitettem az alházba.

- Ültess a helyére.

- De kit?

Már ebben a percben az egész társaság a helyét kereste s a fejedelem rámutatott az egyik deákra, aki ott állott.

- Mindegy, őkegyelmét.

Pécsi nagyot nézett, akkor a deákhoz ment:

- Kegyelmednek helye lesz az asztalnál, uram.

A deák azt se tudta, él-e vagy holt, úgy megrőkönyödött.

- A fejedelem őnagysága kiválasztotta kegyelmedet nemesnek és úrnak. Zólyomi Dávid uram. Holnap meglesz róla a levél.

Most a fejedelem s a fejedelemasszony az asztalfőn állottak. Lassan mindenki eligazodott, csak Ugron András lotyogott még.

Akkor Keserüi Dayka János püspök megeresztette kedves duruzsoló hangját s lassan kezdve és egyre hangosabbra fordítva az ígét, kedves szép imát mondott, amelyben bele volt szőve az is, hogy ímé a szenvedésnek s Izráel pusztában bolyongásának vége lött s megkezdődött s megkezdődött Erdélyben az áldott szép igazság.

Oly szívreható volt a szava, hogy mindenkinek könny fakadt a szemében, s sózván sózták az ételeket, pedig elég só vagyon itt Újvárott a bányában...

Meleg s boldog érzés volt a szívekben s a fejedelem két dörmögő s feldördülő szava után, melyben ő is hálát ada istennek, nagy zupszháttal leültek s sietve megkaparintották a remek tálat, amelyet már ima közben kinéztek maguknak. Volt méreg, ha a szomszéd hamarább nyúlt hozzá...

S milyen szép volt a fejedelemasszony. Milyen jól állt neki a nagyszerű selyemruha, a világos violaszín, bíborveres bársony rózsával s a feje símán fésülve s háromsoros gyöngykoszorú rajta.

Ezt a koszorút anyjától örökölte, de hirtelen elhalványodott: az az érzése volt, hogy valaki azt fogja rámondani, hogy ez is a Báthory-ládákból van.

Minden vére leszállt az arcából.

Ura észrevette és hozzáfordult:

- Mi történt, szívecském?

- Semmi.

- Szeme tele könnyel.

- Semmi.

- Én tettem valamit?

- Maga? maga egy szent ember, édes egy lelkem.

- De mégis kell valaminek lenni.

- Tudja kegyelmed, hogy ilyenkor minden megbolondít, - mondta mosolyogva az asszony, de a szeme égett a könnyben.

- Ilyenkor... Minden... tudom... de mi az, ami most felizgatott...

- Igazán semmi, - szólt az asszony... - a boldogságtól sírok...

A fejedelem nyugtalan lett; a felesége szemét követte s ahogy körülnézett a társaságon, megérezte, amit az asszony kellett, érezzen.

A társaság olyan volt, mint egy csorda. Most, hogy mindenki az evésre gondolt és tálra vadászott, úgy látszott, mintha állatok volnának. Ezek a szőrös, szakállas, zsíroshajú férfiak. Félelmes népség. A szemek villogtak, a kemény fehér fogak rágtak. Már némelyik könyökig zsíros volt.

Ezekkel akar ő országot gyógyítani.

- Minden igaz lélek sír most a boldogságtól... Isten adja, hogy mindig így maradjon...

Ránézett a feleségére és elmosolyodott.

- Mint a farkasok.

A fejedelemasszony vékony szemöldökei kissé fölemelkedtek s fínom mosoly volt keskeny ajkán, hogy az ura megértette gondolatát.

- De hogy tudnak ezek harcolni, ha kell! Ezekkel Bécs várát is megveszem.

- Csak mindig tudjon nekik eleget adni.

- Ha éhesek, még dühösebbek, - mondta a fejedelem. - Ezektől még a tatárok is félnek.

- S kegyelmed nem él?

- Örvendek nekik... Te félsz?

A fejedelemasszony halkan mosolygott

- Ha kegyelmed boldog, - én is az vagyok.

- Így jó Zsuzsannám.

A fejedelemasszony:

- És ha kegyelmed megémelyedik, - én még boldogabb leszek...

Bethlen egy pillanatra elkomorult:

- Ezt nem kellett volna mondanod.

A fejedelemasszony furcsán nézett maga elé.

- Szépet szólni, rosszat gondolni... Csunyát mondani s szépet érezni...

Bethlen rátette a kezét a felesége kezére s megremegett.

Az asszony kipirult s lesütötte szemét. E pillanatban úgy ültek együtt a nagy tömegben, mint hajdan a virágborított rózsalugasban.

- Vivát serinissima Principessa Transsylvaniae!

Zúgott fel egy hang és utána az egész társaság kupát ragadott és rivalgásban tört ki.

A fejedelemasszony lesütött fővel nevetett és azt súgta az urának:

- Farkasüvöltés... Vigyázz Gábor, nagyon villognak a fogak...

Bethlen is nevetett, de a szíve megsajgott: egy percre sem veszti eszét, ellenséges érzését, gyanuját ez az asszony.

Hirtelen újra tűrhetetlen érzés támadt benne: ezt nem is lehet birni. Mit fog ő belefulladni a házi búbánatba: kirepülni a nagy ég alá. Hadak élére. S már érezte a lórázást a tágas mezőkön. Hagyján. Asszonynak a palotán, embernek a pusztaságon a helye.

S rámeredt a vad férfiakra az asztalok körül.

(Foly. köv.)