Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

Gyergyai Albert: AMIEL
Albert Thibaudet tanulmánya - Hachette

Mi hiányzik Thibaudet-nak, a mai francia kritika legelmésebb, legtudósabb s legelevenebb szellemének, Mallarmé, Barrés és Valéry monográfusának ahhoz, hogy elérje s meg is tartsa azt a sainte-beuve-i magaslatot, amely a mai franciáknál minden kritikus titkos vágya? Mindene megvolna hozzá: muveltségben, kíváncsiságban, hajlékonyságban és frisseségben alig marad el mestere mögött; a régi literatúrákat épp olyan jól ismeri, viszont sokkal méltányosabb az új irodalommal szemben; formája majdnem oly változatos, mint a Lundis szerzőjéé; szempontjai majdnem oly termékenyek, ítéletei éppoly árnyékoltak, - s mégis, két lényeges okból, állandóan elmarad Sainte-Beuve mögött. Sainte-Betuve még nem érzi a különbséget az élet és az irodalom között: írókkal és művekkel eleven mivoltuk szerint bánik s az irodalmat szép és szerves emberi tevékenységnek tekinti. Thibaudet viszont, aki több irodalmat s bizonnyal több könyvet is ösmer, csakis úgy tud uralkodni jóval tágabb birodalmán, hogy az életből kiszakítva külön organizmusnak nézi, amelynek külön élete és sajátos törvényei vannak. E szakadás következménye aztán, hogy míg Sainte-Beuve képeit, kapcsolatait és támpontjait mindig vagy a történetből, vagy a lélektanból meríti, Thibaudet dús párhuzamai szinte kivétel nélkül irodalmiak, - mint mikor, hogy jobban halljuk egy zárt terem muzsikáját, az ajtókat s az ablakokat nehéz kárpitok mögé rejtjük...

Legújabb könyvében, Amiel-ben, minthogyha e túlzások is műve javára szolgálnának. A genfi költő-filozófus, akivel, pár Petőfi-fordítása révén, néhány magyar filológus is foglalkozott, posthumus Naplójánál fogva egész sereg kitünő könyv és tanulmány hőse lett. Bourget-tól Charles Du Bos-ig sokan és finoman elemezték e szürke tanári pálya és e gazdag belső élet rejtélyeit, - de talán még senki sem a tudásnak és a szeretetnek azzal a mély tapintatával, mint Thibaudet. Könyve, amelyet ő maga «életrajzi elmélkedésnek» nevez, majd egyszerre, majd felváltva két síkon mutatja be Amielt, akiben, épp e kétsíkúság révén, már-már nem is egy regény, hanem egy dráma hősét látjuk. A külső élet, első pillanatra, mindennél sivárabbnak tetszik, s alig akarjuk elhinni Thibaudet-nak, hogy akit, naplója után, holmi letört, morózus és midenből kitagadott agglegénynek képzeltünk, első ifjúságában vonzó és kényeztetett Don Juan volt. Csakhogy a genfi tó oly vonzó, de olyan szűk keretében, városa és hivatása és főképp önelemző hajlama láncai közt. Amiel egy-kettőre vidékies széplélekké szegényedik, aki belső életének egyre élesebb tüneményeit önvigaszként, de nem öncsalásként rögzíti meg naplójában. Mi se volna szomorúbb, mint ez a véglegesen kettős élet, ezek az apró utazások, e vértelen szerelmek s időelőtti elgyávulások, - ha Thibaudet, a másik síkon, nem utalna állandóan egyrészt a napló mély rezgéseire, másrészt, e rezgések révén, azokra a nagy szellemekre, akikben Amiel barátait s testvéreit véli felfedezni. Mintha azt a bánatos érzést, amelyet minden tört élet kelt bennünk, Thibaudet valami mélyről jövő sugárzással szeretné felejtetni - elméjének minden kincsét árasztja szeretett hősére, nagy elmékkel beszélteti, társítja, vagy hasonlítja össze, hogy miután megmutatta polgári földhözkötöttségében, ilyen módon mosson le róla minden groteszk és lealázó vonást... Az ilyen könyv szelid elégtétel a magános olvasónak, aki, a másutt oly fullasztónak érzett idézetek és utalások szárnyán, itten mintha egyszerre vendégszerető hajlékba jutna, ahol művelt és választékos elmék szép és örök dolgokról társalognak. Talán, Amiel iránt érzett s nem is titkolt szeretete révén, Thibaudet-nak ezúttal hibái is erényekké válnak s mély és nemes könyvében mintha először forrna nála egybe a gondolat és a tevékenység sokszor oly elviselhetetlenül fájó kettőssége...