Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Regény és novella

Illés Endre: DARKÓ ISTVÁN REGÉNYEI
Szép ötvöslegény - A Ferdetorony Kazinczy-kiadás, Kassa

Ez a két kisebb regény annyiban tartozik együvé, hogy mindkettő ugyanazt a történetet mondja el, ugyanazzal az emelkedéssel s átforrósodással, körülbelül ugyanazokkal a szereplőkkel s ugyanabban a miljőben. Annyira egyek, hogy még ugyanannak az arcnak egymást kiegészítő en face s profilbeli különbözőségeket sem mutatják. Mind a kettő profilban állitja be a közös történetet: inkább az arcél egyvonalra leegyszerűsített jellegzetességét emeli ki, s nem a szembenéző száj, orr, két szem, homlok száz vonással megrajzolt, egyénítő részletgazdagságát. Annyira egyek, hogy így - egymás mellett - az egyik szinte fölöslegessé is teszi a másikat.

A történet, amelynek keserű tanulságaival Darkó István kétszer sem tud betelni: a népvezér s a zseni egyéni életének örökké megismétlődő tragédiája. Legmélyebb kicsendülésében az a ki nem játszható elhivatottság s az a karmos magány, amely a kimagasló embert végső soron elszakítja mindentől s mindenkitől. Család, nő, barát hármas melegségét, bármennyire is vágyódnék utána, sohasem érezheti. A köznapi méretek fölé emelkedő magasság magányossága ez, az a magányosság, amelynek hatalmas íve egyformán érinti a Getsemáné-kert elgyötört didergését, a Capella Sixtinában görnyedő Michelangelo lázas viaskodását az alkotás örök magárahagyatottságában, s talán-talán Dózsa György árvaságát is a tüzes trónon. «Az igazság leütteti a maga harcosait, elvakult emberekkel ütteti le, de az elvakultak szeme a leütött vergődésének láttán kinyílik s megigéződik» - vigasztalódik Darkó.

Ennek a témának első változata - a Szép ötvöslegény. A kolozsvári ötvös-céh legényeinek megmozdulása, szabályszerű sztrájk a céh-idők legközepén, gyülésezések, templomkerti sztrájktanya, a mozgalom letörése, kizárások, s mindez - a fejedelmi udvar tőszomszédságában. Érdekes, megkapó történet. Kidolgozása is - egy-két résztől eltekintve - a legszerencsésebb. Miljő s korhűsége: művészi illuziót keltő, igaz írói munka.

A második változat színhelye egy garamparti kisváros; körülbelül ugyanabban az időben, a céhvilág s a polgárság nagyjából ugyanazon típusaival. Egy templomtorony építésének mozgalmas s a békét felkavaró hullámai: megint a legszerencsésebben választott, epikus kiteregetésre alkalmas s minden nyűtt sablóntól mentes regény-mag.

A főhős lelki alkata, de még testi kvalitásai is mindkettőben majdnem egyezők: amott egy társai sérelmeiért élre álló, minden fanatizmustól ment s mégis elhivatottan harcos, «első» ötvöslegény, itt egy külföldet járt, újért lelkesedő, a mult üres formalizmusánál többre, szebbre, nemesebbre törő művész harca s bukása a begyökerezett, megszervezett, két lábával a földön álló polgári renddel szemben.

Ezt a két történetet kissé sápadt, vértelen s igen sokhelyt a papirhoz ragadó alakok népesítik be. Az elképzelt s megírt figurákba életet is lehelő írói teremtőerő: hiányzik még Darkó Istvánból. (Ezért nem hangsúlyosodik meg az a nyúlfarknyi s elejtett tanulság sem, amely a két regény egymástól eltérő befejezéséből adódik: példaállításhoz s a jövő megváltásához nemcsak az életét kell feláldozni, de valóságosan is meg kell halnia annak, aki vezetőszerepre vállalkozik. Az ötvöslegény meg tudott halni, a művész nem. Téglás Gábor ötvöslegény alakja kigyúlt glóriával él tovább az összes céhek legényeiben, Bence Kelement, a csodásra tervezett, de lerombolt Ferdetorony építőjét, aki tervei megdőltével egy kitartott nővel való együttélésig süllyed, mindenki elfeledi. Új torony épül, zömök, erős, egyenes. Más építi.)

Darkó István (figuráinak élettelensége mellett is) olyan kvalitással rendelkezik, amely manapság elég ritka: kitűnően, egyenletesen s biztos érzékkel tudja tagolni a mesét, amely ilyenformán - vérszegény csörgedezésében is - mindig él s lüktet, a várakozást s a figyelmet állandóan ébren tartja. A két kis regény kompoziciója: tökéletes. Gondos s érdemes írói munka mind a kettő.