Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM
Mind a két regény kiindulópontja angol módra furcsa, amire az angolok azt mondják:
Az asszonyt, aki rókává változott, Sylviának hívják, egy Mr. Tebrick nevű gazdag úriember felesége s Oxfordshire egy isten háta mögötti kis falucskájában élt a nyolcvanas évek elején. Egyszer elmegy az urával sétálni, nézik a rókavadászokat s a derék Tebrick úr azon veszi észre magát, hogy a felesége, mialatt ő hátat fordított neki, rókává változott át. A tény kétségtelen. A férj róka képében is megismeri a feleségét, a tekintetéről, a modoráról, lényének számtalan apró jeléről. S itt történik a másik csoda, kevésbé feltünő, de mélyebb: a szerelem csodája. A szerelmes férj nem hagyja el róka feleségét, a köpönyege alatt hazaviszi, elrejti szobájában, elbocsátja cselédségét, hogy a szörnyű eseménynek híre ne menjen, agyonlövi kutyáit, melyek dühös ugatással jelzik, hogy róka van a házban és minden idejét, erejét, érdeklődését arra szánja, hogy a szerencsétlen, állattá vált asszonyban megtartsa egykori embervoltának tudatát, az emberi értelmet, a tisztaság, csín, szemérem és az illendőség szeretetét. Az egyszerű, derék falusi angol gentleman ebben az igyekezetében óriási arányokra nő, a gyöngéd és hűséges szerelem olyan fantasztikus hősévé, aki túltesz a történelem és költészet legnagyobb szerelmesein. Mindig a nőt, a feleségét látja a rókában, mindig jó és gyöngéd vele szemben s kétségbeesett harcot vív, hogy megőrizze azt, ami emberi és női maradt benne. A szerelem mirákulumát miveli és az az érdekes, az író finom írói érzésére jellemző, hogy emellett mindvégig megmarad annak a jóravaló falusi úrnak, ami volt, a páthosznak árnyéka nélkül, mint valami fájdalmas, de magától értetődő kötelességet teljesíti óráról-órára megújuló hőstettét. Teljesíti reménytelenül, mert az asszonyban nyomról-nyomra a róka-vonások jutnak uralomra. Előbb csak feszülten figyeli, urára nem is hallgatva, a szobában kalitkába zárt galambot aztán vad izgalomba jön a kerti tóban úszkáló kacsák láttára, majd széttépi és felfalja a házinyulat, melyet férje próbaképpen a szobájában hagyott s eszeveszett kísérleteket tesz, hogy kiszabaduljon a házból, a kertből a szabad mezőre. Végre is Tebrick úr, látva ellenállhatatlan nosztalgiáját a szabadság után, könnyek között kiereszti a szabadba. Itt a tavasz, a természet hívja szabadságra született gyermekeit. Tebrick úr szerelemben való megaláztatása csak ekkor lesz teljes. Szüntelenül, félőrülten sóvárog az asszony után, retteg, hogy a rókavadászok körébe kerül, keresi mindenütt, erdőn-mezőn: végre megtalálja. De az asszonynak akkor már gyermekei vannak, egy csomó rókakölyök. S a tragikomikum tetőpontja, hogy a férjben felvetődik a gondolat: a felesége megcsalta. Egy kanrókával csalta meg. Az emberi méltóság nem engedi, hogy féltékeny legyen egy állatra, ezzel csapja el magától Tebrick a féltékenységet s beáll családtagnak a róka-családba, apaként játszik a rókakölykökkel, szereti őket, örül nekik. Szinte ijesztő jelenet, mikor a rókacsaládot várja a gödörnél és megjelenik előtte a vetélytárs, a nagy kanróka. Ennél tovább már nem feszíthető a helyzet s a történet gyorsan befejeződik. A kölykek felnőnek, Tebrick úr kénytelen nélkülözni őket, a felesége pedig belekerül a róka-hajszába, a vad kutyák elől az ura házába menekül, aki ölébe kapja, de ekkor rájuk rohannak a kutyák, a rókát széttépik, az embert félholtra marják.
A másik regényben Mr. Cromartie, egy 27 éves skót fiatalember a londoni állatkertben sétálva, összevész menyasszonyával. Mind a ketten büszkék és indulatosak, hirtelen haragjában a lány, Josephine, azt találja mondani:
- Magát ide kellene zárni az állatkertbe és kiállítani a gorilla és csimpanz köré.
Mr. Cromartie szaván fogja a menyasszonyt, felvéteti magát a Zooba, beül egy ketrecbe és nagy buzgalommal tűri a bámész tömeg kiváncsiskodását. A dolgot csak az komplikálja, hogy mind a ketten nemcsak nagyon gőgösek, hanem nagyon szerelmesek is. A történet aztán nem is annyira Cromartie körül forog, hanem Josephine körül. A büszke szép lány el van keseredve vőlegénye ellen, hogy ezt a csúfságot elkövette vele, százszor megfogadja, hogy többé szóba sem áll vele és gyötrődésének mindig az a vége, hogy odamegy a
Ezek a mesevázlatok természetesen csak csontvázát adják David Garnett két művének. Inkább csak a furcsaságaik látszanak meg benne, az író művészetéből, ami az elbeszélések lelkét adják, semmi. Amit Garnett a vázakra izomzatul, húsul, szövetekül felrak, az az érdekes. Legelsősorban az, hogy a fantasztikus alapra teljesen reális építményt emel. A két történet a realizmus teljes hitelével van elmondva, az alakok rajzának olyan hitelességével és különösen a