Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM

Shöpflin Aladár: DAVID GARNETT KÉT REGÉNYE
Lady into Fox - A Man in the Zoo

Mind a két regény kiindulópontja angol módra furcsa, amire az angolok azt mondják: whimsical. Egy asszony rókává változik, egy ember felvéteti magát a londoni állatkertbe, mivelhogy minden állatfajta képviselve van benne, csak a homo sapiens nem. Garnett nem sokat teketóriázik azzal, hogy ezt a kiindulópontot megmagyarázza vagy valószínűvé tegye. «Korunk materializmusa nem segít ebben. Mirákulum ez, valami az egész világunktól távoleső, olyan esemény, amelyet készségesen elfogadnánk, ha az Írásban találkoznánk vele, az Isteni Kijelentés tekintélyével övezetten, de amelynek csaknem a mi korunkban, Oxfordshireben, szomszédaink közt való megtörténtére nem vagyunk elkészülve», - ezzel vezeti be az asszony történetét, aki rókává változott. Az állatkert lakójává lett ember történetének indokolásául egyszerűen ténynek veszi, hogy az állatkert igazgatósága, amint az illető jelentkezik, elfogadja az ajánlatot és szerződteti az új attrakciót, amely rengeteg vitára ad alkalmat s így nagy szenzációvá dagad. Nyilvánvaló, hogy mind a két kiindulópont az írónak csak ürügy bizonyos dolgok elmondására, az olvasónak pedig trambulin, melyről bátran bele kell ugrani az események folyamába. S amint beugrottunk, azonnal érezzük, hogy érdemes volt. David Garnett nagyon érdekes dolgokat tud elmondani. Rendkívül elmés író, finom megfigyelője az embernek, tele irónikus életbölcsességgel.

Az asszonyt, aki rókává változott, Sylviának hívják, egy Mr. Tebrick nevű gazdag úriember felesége s Oxfordshire egy isten háta mögötti kis falucskájában élt a nyolcvanas évek elején. Egyszer elmegy az urával sétálni, nézik a rókavadászokat s a derék Tebrick úr azon veszi észre magát, hogy a felesége, mialatt ő hátat fordított neki, rókává változott át. A tény kétségtelen. A férj róka képében is megismeri a feleségét, a tekintetéről, a modoráról, lényének számtalan apró jeléről. S itt történik a másik csoda, kevésbé feltünő, de mélyebb: a szerelem csodája. A szerelmes férj nem hagyja el róka feleségét, a köpönyege alatt hazaviszi, elrejti szobájában, elbocsátja cselédségét, hogy a szörnyű eseménynek híre ne menjen, agyonlövi kutyáit, melyek dühös ugatással jelzik, hogy róka van a házban és minden idejét, erejét, érdeklődését arra szánja, hogy a szerencsétlen, állattá vált asszonyban megtartsa egykori embervoltának tudatát, az emberi értelmet, a tisztaság, csín, szemérem és az illendőség szeretetét. Az egyszerű, derék falusi angol gentleman ebben az igyekezetében óriási arányokra nő, a gyöngéd és hűséges szerelem olyan fantasztikus hősévé, aki túltesz a történelem és költészet legnagyobb szerelmesein. Mindig a nőt, a feleségét látja a rókában, mindig jó és gyöngéd vele szemben s kétségbeesett harcot vív, hogy megőrizze azt, ami emberi és női maradt benne. A szerelem mirákulumát miveli és az az érdekes, az író finom írói érzésére jellemző, hogy emellett mindvégig megmarad annak a jóravaló falusi úrnak, ami volt, a páthosznak árnyéka nélkül, mint valami fájdalmas, de magától értetődő kötelességet teljesíti óráról-órára megújuló hőstettét. Teljesíti reménytelenül, mert az asszonyban nyomról-nyomra a róka-vonások jutnak uralomra. Előbb csak feszülten figyeli, urára nem is hallgatva, a szobában kalitkába zárt galambot aztán vad izgalomba jön a kerti tóban úszkáló kacsák láttára, majd széttépi és felfalja a házinyulat, melyet férje próbaképpen a szobájában hagyott s eszeveszett kísérleteket tesz, hogy kiszabaduljon a házból, a kertből a szabad mezőre. Végre is Tebrick úr, látva ellenállhatatlan nosztalgiáját a szabadság után, könnyek között kiereszti a szabadba. Itt a tavasz, a természet hívja szabadságra született gyermekeit. Tebrick úr szerelemben való megaláztatása csak ekkor lesz teljes. Szüntelenül, félőrülten sóvárog az asszony után, retteg, hogy a rókavadászok körébe kerül, keresi mindenütt, erdőn-mezőn: végre megtalálja. De az asszonynak akkor már gyermekei vannak, egy csomó rókakölyök. S a tragikomikum tetőpontja, hogy a férjben felvetődik a gondolat: a felesége megcsalta. Egy kanrókával csalta meg. Az emberi méltóság nem engedi, hogy féltékeny legyen egy állatra, ezzel csapja el magától Tebrick a féltékenységet s beáll családtagnak a róka-családba, apaként játszik a rókakölykökkel, szereti őket, örül nekik. Szinte ijesztő jelenet, mikor a rókacsaládot várja a gödörnél és megjelenik előtte a vetélytárs, a nagy kanróka. Ennél tovább már nem feszíthető a helyzet s a történet gyorsan befejeződik. A kölykek felnőnek, Tebrick úr kénytelen nélkülözni őket, a felesége pedig belekerül a róka-hajszába, a vad kutyák elől az ura házába menekül, aki ölébe kapja, de ekkor rájuk rohannak a kutyák, a rókát széttépik, az embert félholtra marják.

A másik regényben Mr. Cromartie, egy 27 éves skót fiatalember a londoni állatkertben sétálva, összevész menyasszonyával. Mind a ketten büszkék és indulatosak, hirtelen haragjában a lány, Josephine, azt találja mondani:

- Magát ide kellene zárni az állatkertbe és kiállítani a gorilla és csimpanz köré.

Mr. Cromartie szaván fogja a menyasszonyt, felvéteti magát a Zooba, beül egy ketrecbe és nagy buzgalommal tűri a bámész tömeg kiváncsiskodását. A dolgot csak az komplikálja, hogy mind a ketten nemcsak nagyon gőgösek, hanem nagyon szerelmesek is. A történet aztán nem is annyira Cromartie körül forog, hanem Josephine körül. A büszke szép lány el van keseredve vőlegénye ellen, hogy ezt a csúfságot elkövette vele, százszor megfogadja, hogy többé szóba sem áll vele és gyötrődésének mindig az a vége, hogy odamegy a Man feliratú ketrechez, beszél a vőlegényével, újra összenéz vele, újra rettenetesen szenved, amíg végre olyan alázatosra puhul, hogy ő maga ajánlja fel: így is felesége lesz vőlegényének és hajlandó vele megosztani a ketrecet. A Zoo persze házaspárok tartására nincs berendezve, inkább elbocsátják Mr. Cromartiet is. Josephine megaláztatása a szerelemben pendantja Lady indo Fox esetének: itt most a nőt viszi keresztül a szenvedélyben való megaláztatáson és felmagasztaláson a szerelem.

Ezek a mesevázlatok természetesen csak csontvázát adják David Garnett két művének. Inkább csak a furcsaságaik látszanak meg benne, az író művészetéből, ami az elbeszélések lelkét adják, semmi. Amit Garnett a vázakra izomzatul, húsul, szövetekül felrak, az az érdekes. Legelsősorban az, hogy a fantasztikus alapra teljesen reális építményt emel. A két történet a realizmus teljes hitelével van elmondva, az alakok rajzának olyan hitelességével és különösen a Lady into Foxban olyan mélységével, mindig a legegyszerűbb módon, a hatáskeresés minden észrevehető szándéka nélkül, hogy az olvasónak eszébe se jut kételkedni az író szavahihetőségében. Ahogy Mr. Tebrick érzéseinek hullámzását, feleségében az emberi és rókai vonások elegyedését, az utóbbiak túlsúlyra jutását elmondja, az egész rendkívüli példája a szavak művészetének, amely el tudja hitetni a hihetetlent. A humornak, iróniának, érzelmességnek és okosságnak olyan levegője árad a történetek mögött, amelyből Garnettben Jonathan Swift szellemének enyhébb formájú feltámadására kell gondolnunk.