Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika

Szántó Rudolf: TIZENNÉGY JÚLIUSA
Emil Ludwig könyve - Révai

A világháború óta a történelem és az emberi lélek viszonya gyökeresen megváltozott. Riasztóan megnőtt a külső valóság s megnőtt vele együtt e nagy valóság-élmény szellemi visszhangja. A katedrákon és adatmikroszkópok felett búvárkodó «régi» történetíró - Emil Ludwig «törvényes histórikusnak» nevezi, szembeállítva önmagával, a «törvénytelen történetművésszel» - bizonyára nem elégíthette ki a nagy szomjúságot, amely 1918 után új források felé kergette a világot. Mert a történelem - a megírt és szálaira kibontott történelem - ma megoldás és mindenekfelett válasz halaszthatatlanul sürgős kérdésekre. A történetírás ilyenmódon rettenetesen túlterhelődött; forráskritikák és levéltári kutatások helyett erkölcsi ítéleteket kellett hoznia. A történelmi iskola legszenvedélyesebb harcosai sem remélhettek volna lelkesebb «történelmiséget» annál, amely ma burjánzik Európában. A történelmi párhuzamokat és ítéleteket soha nem hajszolták nagyobb szenvedéllyel. Az ok világos: a történelmet csak történelemmel lehet magyarázni s e pillanatban mindnyájan a történelem vagy legalább is a történések nyomorékjai vagyunk. Persze: vulgáris historicizmus ez, mert a kérdések is tragikusan vulgárisak. «Miért szenvedtem? Magyarázd meg! Fogok-e még szenvedni? Jósolj! Miért drága a kenyér és kevés a munka? Miért halt meg az apám, fivérem, szeretőm, fiam? Miért haltam meg én?» Az élők és halottak kérdeznek s válaszra kényszerítik a história földi expozitúráját, az írót.

Az írót és nem a történetírót, aki - adatok, számok és tények szerény megfigyelője - ma még aligha tudna válaszolni e kérdések foglalatjára, az egyetlen kérdésre: ki a bűnös? A kérdés vádló és szenvedélyes, - a válasz is szükségképen szenvedélyes lesz. A történetíró distanciát tartó, kétkedő mérlegelése nem elégítheti ki ezt a szenvedélyt. Mert a világ ma kijelentő főmondatokban megfogalmazott igazságokra vágyik, - «igen»-re és «nem»-re a «talán» helyett. Történelmi ítéleteket akarunk - nem történelmi véleményeket. De ítélni csak az író tud, aki - mint Emil Ludwig - még a történelmet is végső soron csak alkotóereje nyersanyagának érzi.

Emil Ludwig könyvének történelmi nyersanyaga ama végzetes harminc nap, amely valószínűleg száz évre megszabta a világ sorsát: 1914 júliusa. A könyv azzal a tétellel fejeződik be, amelyből kiindul: «a világháborúért minden felelősség a kabineteket terheli. Európa népei viszont teljesen ártatlanok». S ami a két tétel között van: hitvány, még démonikus voltukban is korlátolt államférfiak, lázban vonagló világvárosok víziói, egy-egy elhatározó tett páratlanul finom analízise, - mindez együtt egy grandiózus történelmi forgószinpad. A nagyszabású riporter, a professzionátus lélekelemző és a minden hatást jólismerő szinpadi rendező együtt írták ezt a könyvet.

De Emil Ludwig történelmet írt, vagy legalább is - történelemről írt s itt egészen más perspektivába kerül a «Tizennégy júliusa». Emil Ludwig magyaráz, hogy ítélhessen s ítél, hogy utat mutasson a jövő felé. Példátlanul nagyigényű tehát - nem a munka, de az író. Van-e ennek a nagyigényűségnek objektív alapja?

Az író írói tehetségében, víziós erejében bizonyára. Aki kénytelenségből átvágta magát a háborús szakirodalom irtózatos tömegének egy részén, az fenntartás nélkül elismeri, hogy Emil Ludwignál tisztábban, magyarázóbb élességgel s áttekinthetőbben senki meg nem írta e harminc nap történetét. Emberi portréiból a világháború urainak lelki arcképcsarnokát lehetne összeállítani Személyes és személytelen erők összecsapását, intrikákat, magas helyen álló kis emberek veszedelmes, mert félig-tudatos vágyait épp oly biztosan láttatja meg, mint az álmatlan nagyvárosok ujjongását és rémületét.

De Emil Ludwignak, sajnos, történelemfilozófiája is van. Ez az író vallja, hogy a világtörténelem menetét nem a Heraklitos «össze-visszahányt szemétdombja», hanem Hegel objektív szellemének tudatos ereje irányítja. Persze kissé zavarba ejt másik sűrűn hangoztatott elvével, amely az elsőnek majdnem ellentéte: «Marx teoriáját a gazdasági erők determináló erejéről nem fogadhatjuk el s inkább kell hinnünk a zseniális egyes emberek döntő befolyásában.» Végül harmadik alapelvnek «a normális gátlástól való félelem» megszüntetését ajánlja, az egyéniség teljes meglátását és leírását, - a hőst bűneivel és gyengeségeivel együtt, mert «emberi közelségbe csak ez a teljes őszinteség hozhatja a világtörténelem nagy figuráit.»

Történelmi munkaelvnek mindez nem sok, még kevésbé eredeti. Ludwig nem is marad hű saját tételeihez. Nyomatékosan tiltakozik az olcsó magyarázat ellen, hogy a világháborút «végzetes és személytelen hatalmak» idézték fel. Nem, - néhány tucat hitvány diplomata felelős mindenért, akik - írja - «ebben az időben, mind féltek egymástól és mindenkitől».

De - miért féltek? Egymás hibáitól és erényeitől aligha félhettek, hiszen ezek mindnyájukban közösen megvoltak, - legfeljebb a hiba és erény keveredési aránya különbözött. Éppígy adós marad a kielégítő magyarázattal, mikor a szocializmus háborús széthullásáról ezt írja: «Európa kormányai becsapták népeiket!» Miért tűrték a népek, hogy becsapják őket? Miért nem építettek barrikádokat, miért nem robbantották fel a municiós raktárakat, miért kellett előbb elveszteniük a háborút, hogy a háború véres értelmetlenségét felismerjék? Hol van az egyéni bűn és erény döntő ereje, amikor nagyon erényes és kitűnő emberek évről-évre megszavazzák a hadihiteleket Párizsban, Londonban, Berlinben, Bécsben és Budapesten, - kétségbeesve és megalázottan, de megszavazzák? Nem egyszerűbb, logikusabb és elfogadhatóbb a föltevés, amely érthetetlen, vagy legalább is máig kikutatlanul maradt erőkkel magyarázza Európa négy éven át tartó permanens harakirijét?

Emil Ludwig azt mondja: nem, mert ez nem volna magyarázat, csak a válasz elodázása. S a magyarázat, amely kielégít és felszabadít a kérdés tompa nyugtalansága alól, fontosabb az igazságnál, sőt fontosabb a valóságnál is. De mit is jelent az Emil Ludwig-féle «új történetíró» számára ez a két óriási absztrakció: igazság és valóság?

Emil Ludwig az igazságot nem keresi, csak megtalálja. Valami isteni charisma inspirálja őt; lebontja a tények véletlenségeiből szőtt álruhát az igazságról, mint Michelangelo, aki nem mintázott, hanem csak leszedte a márványt a szoborról, amelyet belelátott a nyers tömbbe. Emil Ludwig nem hiszi, hogy az igazság asszony, akit udvarlással kell meghódítani. Számára az igazság kezdettől fogva elrendelt szerető, akit nem megnyerni, csak megtartani kell.

Az ilyenfajta igazság persze csak nevében hasonlit a szak-történetíró igazságához. Ez az igazság nem a történelmi valóságból nőtt ki; a priori megvolt a történetíróban mint vágy, szenvedély és extázis. De éppen ezért csak érzelmi állapotokon keresztül győz meg, - s nem is győz meg, hanem szuggerál.

Igazság és valóság, - ennek a két fogalomnak magyarázatán fordul meg az Emil Ludwig metafizikája. A logikát zavarba lehet hozni a kérdéssel: mi az igazság? És a történetírót, sőt a történelmet ugyanúgy zavarba lehetne hozni a kérdéssel: mi a valóság? Nincs felelet. A valóságot nem ismerheti meg senki s a relativitást éppen a történelmi valóság keresésében már jóval Einstein előtt felfedezték. Nem ismerjük az első okot és a végső következményt, - csak azt ismerjük, ami a kettő között van.

Ez az Emil Ludwig ismeretelmélete, ami persze inkább a megismerhetetlen elmélete. De akiben ennyire megnőtt a kételkedés, az akaratlanul is rákényszerül, hogy ebből az általánossá fajult relativitásból a legszélsőségesebb történetírói abszolutizmust építse fel. A valóság megismerhetetlen, - nincs tehát értelme, hogy a tények és adatok ál-valóságához ragaszkodjunk. A valóságot építeni kell; új, konstruált valóság hordozhatja csak az új igazságot.

Mi ez az igazság?

Nem logikai, hanem erkölcsi s új, őszinte pátoszában egyszerű és világos. Emil Ludwig súlyos feladatokkal terheli meg a történelmet. Úgy érzi: nem elég bírálni és leírni. A történelem szabjon irányt a jövőnek s hasson közvetlenül a jelenre azzal a móddal, ahogyan a multat magyarázza. Legyen a történelem több, mint az «élet tanítómestere»; legyen a történelem az élet szíve és agyveleje egyszerre.

Ez Emil Ludwig igazsága s a «Tizennégy júliusa» olykor túlszines pátoszából így bontakozik ki egy új humanizmus amely lemond az igazság és valóság logikai értékéről, hogy az élet szolgálatába állíthassa erkölcsi értéküket. A tudományt persze másképen képzeljük el és másnak kívánjuk. De ebben a könyvben nem tudományról van szó, hanem Európa kollektív lelkiismeretéről.