Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · HEVESI SÁNDOR: A MAKRANCOS SHAKESPEARE

HEVESI SÁNDOR: A MAKRANCOS SHAKESPEARE
3. Ki a felelős szerkesztő?

A nürnbergi előadás rendezőjét nem érheti vád, mert a manége lelkétől lelkezett Makrancos hölgyet nem Nürnbergben találták ki, hanem Berlinben, még pedig nem 1929-ben, hanem 1909-ben. December 17-én volt ez az emlékezetes bemutató (annak kell mondani, mert igazán nem Shakespeare-repríz volt), amelynek szerzője és szerkesztője nem kisebb ember, mint Reinhardt, aki a mai színpadnak tán nem a legnagyobb, de mindenesetre legsikeresebb rendezője. Erről az előadásról, amelyet Paul Goldmann, a híres berlini kritikus tüntetően otthagyott a második felvonás végén, Alfred Kerr olyan súlyos kritikát irt, hogy az egész kritikai irodalomban alig akadni párjára. A kritika hangja túlmegy minden megengedhető és elképzelhető határon s csak részben igazolható a kritikus őszinte művészi felháborodásából. Kerr ezzel a mondattal kezdi és végzi kritikáját: «Halált és pusztulást ontott magából az előadás.» Egyébként pedig így ír: «A makrancos hölgy Reinhardt színházában csak vakmerőség tehetség nélkül. Egyik legfőbb szereplője Busch, a cirkuszigazgató. A darab folyamán az üstfoltozó fölteszi a kérdést: Mi ez a darab? Vásári hejehuja, kötéltáncos-mutatvány? Ezt kérdezi a bárgyu fickó. Amire Shakespeare a leghatározottabban így felel: Nem, uram, ez bizony történet. De azért Reinhardtnál mégis cirkusz, légtorna és kötéltánc. Reinhardtnál a darab az, amit az üstfoldozó vár tőle - és ami ellen Shakespeare tiltakozik! Behoznak egy vásári lovat mézeskalácsból, Katalint begyömöszölik egy dobozba! Felvonásvég! Londoni orfeum! Varieté! Közepes elmék ne merjék parodizálni Shakespearet! Reinhardt úgy játssza Shakespearet, mintha az Nestroy volna. Legközelebb majd Haydn gyermekszimfóniáját fogja előadni baby-bazárral, hangos tombolával, babakiállítással, jelmez-versenydijakkal és Lehár-betétekkel. Shakespeare a régi bohózatot emberivé tette, Petruchio és Katalin nem illenek bele a gyermekcirkuszi komédiába. Itt végül is minden a lelki-hatáson múlik, amelyet Reinhardtnál hiába keresek. Katalin Shakespearenél - angyali! - itt a bősz özvegy!»

Ez Kerr, de hadd beszéljen az a kritikus is, aki a többivel szemben Reinhardtnak fogta pártját s aki mindenáron igazolni próbálta a színpadra vitt cirkuszt. Mit mond Siegfried Jacobsohn, az egykori «Die Schaubühne» fiatalon elhalt szerkesztője és kritikusa? «Bassermann és Höflich (Petruchio és Katalin) egyetlen egy ponton sem hanyagolták el az alak lélektani fejlődését.» (De ha van a darabban lélektani fejlődés, akkor mire való a cirkusz?)

Lehet, hogy Berlinben nem Kerrnek volt igaza, hanem Jacobsohnnak, de mikor Reinhardt bemutatta ezt a produkciót Budapesten Höflich-chel, de Bassermann nélkül, akkor a lélektani fejlődés már sehol sem volt látható. Talán időközben elnyelte az akrobata-lendület.

Kerr mindenesetre győzött, mert Reinhardt utóbb maga is belátta, hogy ez a Makrancos hölgy kisiklás volt s a nagy német rendező lemondott arról, hogy shakespearei szövegeket használjon ugródeszkául akrobata-mutatványok számára. De minthogy ezt a commedia dell'artéból, manégeből és bábjátékból összerótt érdekes stilusegyveleget fenn akarta tartani (mert bármily egységesnek látja is Kárpáti ezt a stílust a nürnbergi utánzaton keresztül, ez is csak három különböző stílus önkényes kombinációja), először átvitte Goldoni-nak «Két úr szolgája» című merő bohózatára, amely csak helyzettel és bonyodalommal dolgozik s amellyel Reinhardt nagy sikert aratott. De minthogy a teljes cirkuszi stílust is meg akarta valósítani a színpadon, előadta az Artisten című darabot, mely egész anyagát a cirkuszból veszi. Reinhardt végre is belátta, hogy a makrancos Shakespeare igen kemény legény, akit nem lehet a cirkusz eszközeivel és fogásaival megszelidíteni. Hogy Nürnberg húsz évvel később beérkezett Reinhardt egyik elhagyott állomására, ezen igazán nincs mit csodálkozni.