Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 1. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM [+] (1) ELSŐ KÖNYV.
I.

A fejedelem kijött a boltíves kapu alól s keresztül ment a nagy piacon. Ketten voltak vele, Péchy Simon jobbról s Toldalagi Mihály balról kísérte.

- Nézze Nagyságod, - mondta Péchy kancellár, - már ma újfent megnyitott egy bót.

A nagytemplom körül alacsony várfal volt, amely külső oldaláról apró vásárosbódékkal volt teleépítve.

A fejedelem melegen mosolyodott fel.

- Hálistennek, - mondta, - ott van élet, ahol a kalmárok nyitni kezdenek.

Lassan haladtak előre, egyszerre csak Toldalagi Mihály meghökkent s ijedtében megrántotta a fejedelem mentéje ujját.

- Nézze kigyelmed, Nagyságos uram.

Bethlen, aki lesütött szemmel járt az utcán, felemelte pillantását s dermedten megállott.

A tiszta hideg napban csodálatos látomás volt.

A templom tornya felett valami violaszínű köd, amely, hogy jobban nézték, olyan volt, mintha fonalak ereszkedtek volna alá a nagy magasságból. Nyílegyenesen szöktek fel ezek a szálak a mennyboltozatig, mintha isteni jel kötötte volna a tornyot az éghez.

A fejedelem nagy fekete szemeit merően függesztette a természeti csodára s amint ott állott s nézett, lassan, mintha a torony mögött egy másik torony nőtt volna roppant magasságba. Különös volt ez a második torony, gótikus óriási építmény formáját mutatta, ezer csipkével s apró tornyocskákkal, tisztára kivehetetlen volt, olyan volt, mint a Szent István-tornya Bécsben, vagy olyan volt, mint a bibliának tornya, mely néz keletre, nyugatra, északra és délre...

Sokáig állottak ott s nézték a rendkívüli jelenséget. Szívük, lelkük fel volt indulva s pezsgés helyett, lehalkult a vér az erekben. Egyszerre csak, mintha újabb csoda történt volna, az egész látás ellobbant, eltünt szemeik elől.

Egymásra néztek: igaz volt ez, avagy csalódás. Egymás arcán keresték a bizonyságot, de csak azt látták, hogy mindannyian halottsápadtak s a bőrük mint a sárga viasz, verejtékes.

Tehát igaz, tehát mind a hárman látták, tehát volt s immár nincs. Körülnéztek a piacon s íme az emberek ott álltak, ahogy munkájukban mentek, jöttek, vagy a fejedelmi urakat kíváncsian lesték s valamennyien oly álmélkodó és ijedt mozdulattal kövültek meg.

Mindenki látta a látományt.

Egy sütőember állott a közelben, megszólalt:

- Ilyenfélét láttunk most tíz esztendeje is, akkor is háború lett belőle.

A fejedelem fölemelte az ujját:

- Erras, - mondta, - tévedel, ember: ez nem baljós jel volt, hanem énnékem intelem: fel fogom emelni Erdélyt, mint egy templomot. Isten segedelméből.

Akik hallották, megilletődtek s az emberek összedugták a fejüket, amint a fejedelem öreges, nehézkes léptekkel tovább ment.

A két tanácsúr hallgatott, nem merték a fejedelmet gondolataiban háborítani.

Hirtelen erős szél kerekedett s végigsepert a piacon. Oly erős volt a szél, hogy megrázta az ablakokat. Toldalagi leguggolt kicsit, úgy szegült ellene, Péchy Simon hátat fordított s köpenyébe bújva várba el a szélrohanást. A fejedelem azonban csak leszegte fejét s kimerevedett testtel merően várta el, míg alább hagy a vihar. Szembe fogadta a támadást, mint Erdély szörnyű viharát a mult évben, mikor Báthory Gábor így megkavarta a világot.

A vihar már messze járt. Felocsúdtak.

A templom felett már régen nyoma sem volt a látomásnak. Az utca színén még sodródtak, mozogtak a falevelek s száraz héjak, de már visszaállott a békesség.

A palota elé értek.

- Jöjjetek fel, uraim, - mondta a fejedelem.

Az urak szó nélkül indultak. Megindultságuk, amit a látomás s utána a fejedelmi szózat és a vihar keltett bennük, oly erős volt, hogy minden pillanatban könny rezgett a szemükben.

A nehéz köríves boltozatok alatt, a keskeny falépcsőkön felmentek az emeletre s a tornác téglával kirakott sora megnyúlt szemük előtt; már hajlandósak voltak arra, hogy mindent fantasztikusan megnőni lássanak.

Második fekete vasvasalású ajtón mentek be s a sötét, meleg szobában emberséges érzés támadt bennük.

A fejedelem intésére szótlanul ültek le.

- Mit vélsz? - kérdezte Bethlen Péchytől.

- Nem merem, - felelt ez.

- Bátorsággal.

- Isteni jel.

A fejedelem letette mentéjét s dolmánya megfeszült széles mellén; keményen mondta:

- Már megfejtettem.

Hosszan hallgattak. Péchy Simonnak lett volna mit mondani, de valóban nem merte. Az ő szemében az isten országának ígérete volt a kép, új templomot építeni a régi helyett. Nagyot s egyszerűt a cifra és kicsiny és pártoskodó helyett. De nem szólhatott, még attól is rettegett, hogy a fejedelem meg ne sejdítse. Még nem sült ki emberek elé a zsidólánnyal való szerelme; tudta, hogy mihelyt híre lesz, vége az ő szép s nagy dicsőségének.

- Megépítem Erdélyt ujonnan, - mondta a fejedelem, - megépítem, mert ez az isteni parancsolat.

Hallgatva ültek tovább, senki sem bírt szólani, mert a néma szobában mintha belezuhantak volna lelkük szakadékiba.

Toldalagi felállott, a kandallóhoz ment s megigazította az elszenesedett fahasábokat, mire hamarosan pattogni kezdett a tűz.

Most nyilt az ajtó s belépett a fejedelemasszony.

Karcsún, sápadtan, mosolyogva; kettéválasztott barna haja alatt kimondhatatlan gyöngéd fény volt az arcon.

- Meghaltak kegyelmetek azóta az éhségtől, - szólt kedves hangon.

A fejedelem fölemelte fejét s csókra adta arcát.

Az asszony szájon csókolta s ő megsímogatta párja kezét.

- Kész-e az ebéd?

- Régen.

- Mi is készek vagyunk az evésre.

- Régen?

- Régen.

Az asszony hozzá volt szokva, hogy nehéz kedveket lásson s mégsem birta el, valami oly nyommadt némaság volt az urakon.

- Baj? - kérdezte csöndesen.

- Nem, - szólt a fejedelem - látomást láttunk... Mikor a templom mellett átjöttünk, mintha az égből violaszín sugarak szóródtak volna a toronyra s beborították azt. Igaz-e, barátim?

- Én köteleknek néztem, - mondta Toldalagi - mintha szorosan meg lett volna kötözve a templom valami magasságbeli cölöphöz.

- Igen, annak is lehetett nézni, - szólt Péchy Simon - olyan volt, mintha vékony fényes érchúrok lettek volna szorosan egymás mellett, sem közelebb, sem távolabb egymástól s így mentek fel magasra, fel magasra...

- Szóval sugárzás volt, mint a pápista képeken a glória, - szólt a fejedelem - s mögötte egy másik torony látszott az égen. Valami óriási roppant torony, mintha olyan templom tornya volna, melybe tízezer ember elfér, nagyszerű gótikus torony, olyan, mint a Szent István-tornya Bécsben, kit fiatalkoromban láttam, mikor Prágában jártam Bocskay uram látogatására a fejedelmi apródokkal.

- Én nem gondolnám, hogy gótikus lett volna, - mondta Péchy Simon - inkább valami egészen új s együgyü, de az igen, hogy roppantságos volt, én úgy véltem, nem tízezer, de százezer, milliom ember beleférhetett volna ama templomba, kinek tornyát isten megmutatta.

- Nagy volt, - szólt Toldalagi - rettenetesen nagy torony, istentelen nagy torony, nagyobb volt, mint a konstantinápolyi Aja Sophia.

A fejedelem körülnézett s emelt hangon mondta:

- Nagy volt, gótikus volt és nagyjelentőséges.

Felállott:

- Isten keze jelentette meg előttem sorsomat.

A másik két úr is felállott. Némán meghajtották fejüket. Itt nem volt tovább vita.

A fejedelem kezet nyujtott nekik s ők meghajtották magukat a fejedelemasszony előtt, aki megdöbbenve hallgatta beszédüket.

Egy óra multán várom kegyelmeteket, - mondta s az urak eltávoztak.

A fejedelemasszony belső remegéssel nézett az urára.

- Mit beszélnek kegyelmetek, édes uram?

A fejedelem magához ölelte asszonyát:

- Isten földi jelekben beszél kiválasztottjaihoz. Zsuzsannám, bennem roppant keménység támadt, míg azt a különös jelenést láttam... Nem tudom megmagyarázni, nem volt az sem érzés, sem okosság, de mintha a karom megnőtt s az ujjaim végtelenek lettek volna: tisztára sepertem ezt a kis országot minden ellenségtől s egy pillanat alatt ezer kézzel építettem a falakat. Nem tudom megmondani, szívem, mi volt ez, de valami nagy jóság és erő volt. Most még fáradt vagyok a rettentő érzéstől, de tudom, hogy valami boldogság van itt...

Szívére tette nagy setét öklét. Az asszony lassan símogatni kezdte vékony barna kezével az ura kezét. Szórakozottan s csöndesen mondta:

- A leves az asztalon, jöjjön ebédelni, uram.

Elindultak, átmentek a másik szobába. Ez hidegebb szoba volt, nem fűtötték, a következő volt hálóházuk, ez is hideg volt s csak azután értek az ebédlőbe, amely melegre volt fűtve.

Bethlen kicsit elmosolyodott.

- Már hoztak fát a szekszénások s furmányosok, - szólt.

- Majd estére megrakatom a tüzet.

- Ne engedje így kifagyni a falakat, lelkem, mert délután is urakat hivatok fel. A holnapi gyűlésre mindent rendben meg kell beszélni. A szászok követei itt vannak, az olá vajda is, beküldte embereit. Elkvártélyoztattam őket a Kőbástyán s nem akarok velük holnapig szólani. Addig mindent ki kell fundálni. A székelyek még tartják magukat a szabadságukhoz, amit Gábristól kaptak, velek van legtöbb bajom. Mindenki enged, csak a lófőkkel nem lehet megbirni. Ezek azt vélik, ők az ország. Sem élést, sem takarmányt nem adnak, míg meg nem erősíti őket a fejedelem a szabadságukban. Míg főkapitányuk voltam, minden jó volt, de kit tegyek most felettük emberré. Könnyű volt egy országot nyerni, de ha nincsenek arra valók, akivel kormányozni lehessen.

- Dávidka nem arravaló, - szólt csöndesen a fejedelemasszony.

- Ebben is igazad van, atyámfia, - mondta Bethlen s megsímogatta a felesége arcát. Rá is mosolygott s közben szomorúam látta, hogy az asszony egészen halavány és oly szomorú, mint aki betegségéből lábadozik.

Az asztal meg volt terítve fehér szőttes abrosszal. Cseréptányérok voltak az asztalon, mert a fejedelem nem szerette a cint. Mindig a hadra emlékeztette. Itthon megkívánta, hogy porcellán- vagy cserépedény legyen az asztalon.

- Vezérek sincsenek, de még jobban nincsenek békebeli emberek. Kardot köthetek mindenkinek az oldalára, de nem adhatok a fejébe okosságot.

Az asszony hallgatott.

Mikor leültek az asztalhoz, mondta:

- Jobban szeretném, ha nem itt ebben a szorosságban...

Bethlen mosolygott:

- Jó; majd a tanácsházhoz rendelem őket. Pedig jobban lehet megbeszélni itt egyes dolgokat, idehaza, csöndben, az emberek is jobban engedelmeskednek, közelebb érzik magukat, de igaza van, ma nem hívok ide senkit, mert elég gondot hoztam magammal.

A vénasszony csöndesen bejött s utána az étekfogó hozta az ételt. Zajtalanul tették le a tálalóra, s az asszony kiszedte a levest. Míg bent volt a szolga, azalatt mindenki hallgatott. Mikor kiment, úgy beszéltek, mintha kettesben maradtak volna. A vénasszony nem számított. Ez hű régi cselédember volt, még otthonról hozta magával Zsuzsanna s nem kellett tartani attól, hogy valaha csak egy szónyi igét elárul abból, ami körülötte történik.

Hosszan s kevés szóval ették az ételeket. A fejedelem egészségesen, de keveset evett.

A felesége alig evett.

- Mért nem eszik, lelkem?

Az asszony ellenségesen nézett a kövér, zsírban pirosló ételekre.

- Aztán csak a hasam fájdul utánuk, - mondta - az éjjel is alig aludtam.

A fejedelem visszagondolt az éjszakára. Ő nagyon tudott aludni, de a legkisebb neszre azonnal fent van s aztán újra elszunnyad abban a percben, amint látja, hogy nincs rá szükség. Visszaemlékezett, hogy a felesége éber arccal feküdt a másik ágyon. Odalépett, betakarta s megkérdezte, kiván-e valamit. «Nem», csak ennyit mondott, de az éjjeli mécses fényénél feltünt neki, hogy milyen sápadt, azonban annyira álmos volt, hogy nem volt képes ébren maradni, megnyugtatta magát azzal, hogy téved, vagy hogy hisz ez mindig így megy és sietve aludt, hogy visszaszerezze erejét a holnapra.

- Nem aludtál, lelkem? - kérdezte mély gyöngédséggel.

- Az nem számít, mondta az asszony.

- Nekem igen.

- Hm, - s elmosolyodott.

- Nekem semmi más.

- Csak az én álmom.

- Csak.

Az asszony beharapta alsó ajkát s különös mosollyal messze nézett.

- Már írtam mindenfelé orvosokért, borbélyokért, - szólt az ura. - Jót beszélnek egy zsidó orvosról, aki minden betegséget csodajól kikúrál. Konstantinápolyi követem beszélni fog vélle, nincs olyan ár, amit meg ne adjunk, csak a te betegségednek végét szakassza. Már Toldalagi tudja akaratom.

Az asszony legyintett.

- Nem érdemes róla beszélni.

- De.

- Nincs nekem semmi bajom.

- De.

- Kegyelmed nem bánná.

- Mit?

Az asszony fájdalmas mosollyal mondta:

- Ha ki lehetne találni rám valami betegséget.

- Mért?

- Akkor meg volna nyugodva a lelkiismerete: beteg vagyok, tehát nem kell velem törődni.

- Ne mondjon ilyeneket, kis lelkem.

- Jó. Nem mondok.

- Ne is gondoljon.

- Hm. Az jó volna. Ha még nem is gondolnék semmit. Ha meg tudnám tenni, hogy gondolatom se legyen... Milyen jó volna az kegyelmednek.

- Angyalom.

- Nem kellene velem foglalkozni, nem kellene velem törődni... Milyen jó volna, ha be lehetne szépen állani a fegyverek közé, vagy a befőzött üvegek közé s elővenni, mikor jól esik...

- Kedves.

- Így nagy alkalmatlanság vagyok. Istenem. Nem lehet egészen elfeledkezni rólam. Nem lehet ott hagyni Déván. Örökre.

S megrázkódott, az ura csak most értette meg, hogy valóban roppant magánosság lehet az, egy asszonynak annyi időt eltölteni egyedül, ura nélkül...

- De hát mit lehetett tenni, - mondta kimondhatatlan szomorúsággal - mit tehettem, bujdosóba kellett menni az bestye miatt... Nekem öröm volt törökre, tatárra bujdosni?...

Egyszerre elkeseredett, elvesztette nyugalmát s szinte düh lobbant ki belőle...

Hosszú csönd volt, akkor az asszony azt mondta:

- Mindig van valami, hogy nem lehet máskép...

- Egy ember gonoszsága miatt volt... Ez már nincs...

- Nem szóltam semmit.

- Édes szívem, ne nehezítse lelkét elmúlt bajokkal. Majd jó az Isten, jóra fordít mindent.

- Jó. Várok.

- Igen, várjuk el az időt.

- De meddig s meddig? mondja, kegyelmed? - és az asszony összecsapta a kezét s görcsösen kulcsolta az ujját. - Úristen, meddig várjak én?... Már két hete itt vagyok, de csak egy órát is lehettem kegyelmeddel? Hát én nem vagyok ember? Én nem vagyok lélek? Nekem nincs bajom? Csak az országnak és másoknak?

- Nézze, egyetlenem, várjunk, várjunk... eljön a mi időnk... Hát lássa-e, átvettem ezt a kis országot ezer bajjal, ezerszer ezer bajjal... Százezer török volt benn, mint a sáskák, a sakálok, a vadállatok, úgy lelegelték ezt az istenveszejtette országot, mint a hernyó az erdőt, minden megszünt és leégett utánuk, pedig senki olyan jól, mint te, nem tudja, hogy nem is volt semmink. Pusztasággá tett bennünket Báthory Gábor, felvadította az országot maga ellen, szászot, székelyt, parasztot, urat mindent egybe gabalyított, oláhot, magyart, cigányt, zsidót, örményt, mindent, mint egy boszorkányüstben s akkor jön a százezer tatár, micsoda munka volt az, hogy őket a leggyorsabban felhozzam Kolozsvárra s hogy rávegyem, hogy ne Erdélyen át menjenek vissza, hogy még azt is feldibolják, ami ott maradt a szurgyikokban és putrikban, hanem kiküldtem őket Várad felé, hogy menjenek a Hajdúságon át: azok úgyis eleget szenvedtettek, kóstolják meg ők is az Isten kezét... Most már ne legyen maga ily nehéz lélekkel, nézze; tiszta az ország, mint egy üres kert. Üres, igen, de a tolvajoknak s rablóknak felekezete mind kitakaroda. Most már magunkban vagyunk, már nincs egyéb hátra, csak hogy szerbe-számba vegyük, mink van s mit kezdjünk véle. Mikor voltunk ilyen békességben és idvességben? Gyerekkoromtól fogvást itt mind csak a harc járta. Két esztendő nem mult el, hogy legalább egy falka pogány be ne jöjjön. Nem lehetett egy cintányért kitenni az asztalra, mert sose tudta az ember, hogy mikor jön be a kontyos. Mit mondhattunk magunkénak?...

- No, s majd meglássuk, a holnap mit hoz.

- Mit hoz, mit nem hoz, nem tudom. De azt tudom, hogy ilyen béke s nyugalom sohasem volt kilátásban, mint ma. Már Báthory Gábor megcsinálhatta volna, ha eszeveszett őrült agya fel nem pusztít mindent, jobban, mint egy pestis. De én csak nem fogam követni az ő példáját?... Hogy mi lesz, mi nem, azt nem tudhatom, de azt tudom, hogy míg én élek és eszemet bírom s egyet rúghatok; addig pogány, török és tatár ide be nem teszi lábát, soha a kis Erdély földjére, még ha elkerülhetem, követségnek sem. Mert itt egy pár esztendők mulva, ha egy kis bőség lesz, nem kell azt kémeknek és spiónoknak, lássák... Éljenek ők maguknak s münk is magunknak... Örvendjünk, ha pénzen megvehetjük az szent csöndességet...

A fejedelemasszony sóhajtott.

- Békesség, - mondta, - az a békesség!... Milyen ára lesz még annak. Mit kell még azért fizetni. Azér a békességért... Jaj, nagyon félek.

- Mindig fél s mitől fél, - ingeredett meg a fejedelem.

- Lippa! Lippa s Jenő...

- No és?

- Maga odaigérte Lippát és Jenőt... Maga odaigért a töröknek két magyar végvárat, Gábor... Hát oda fogják azt adni?... Hiszen üzente a lippai kapitány, hogy fegyverrel vegye meg Bethlen Gábor, ha a pogánynak akarja adni. S hogy nincs Bethlen Gábornak olyan hadserege, amelyik Lippát megvegye.

A fejedelem ingerülten nézett maga elé...

- Majd meglátjuk.

- Maga csakugyan? Merne fegyverrel menni a saját várára, hogy odaadja a hitetlennek, Gábor?

- Úgy szétrúgom őket, mint a darázsfészket. Csizmámmal tapodom szét.

- Magyarok! Magyar vár! Magyar földet őröz! Hát meri? Hát nem fél? Az egész kereszténység el fog szörnyűködni rajta, ha maga ilyet cselekszik! Gábor, hát álljon meg, az Isten áldja meg, hiszen ezt még Báthory se csinálta, hogy saját várait ostrommal bevegye, hogy odaadhassa a pogánynak!

- Én ebédelni jöttem haza, nem pörölni... Magából a Károlyiak beszélnek, Mit értenek ezek a magyarföldi urak az ország dolgához.

- Én nem András bátyám szavát mondom, de reszketek a maga vakmerésétől. Hiszen én hozzám is annyian jönnek nap mint nap, az erdélyi úriasszonyok, ha maga látná, milyen kín az, hallgatni a beszédeket és mikor én nem akarom és mégse térhetek ki előle. Mindenki azon sír, hogy Bethlen Gábor ne legyen az ország ellensége.

- Hát az vagyok?

- Én tudom, Gábor, de azt is tudom, mert ismerem magát, hogy olyan dolgoktól sem fél, ami megronthatja a koronáját. Mindent szabad, de egyet nem: a saját nemzetét maga ellen uszítani.

- Ah, uszítani... Még hogy én uszítom... Most mondom magának, hogy békességet akarok, csendességet akarok. Azt akarom, hogy itt mindenki kipihenje magát és rendbe jöjjön mindenkinek a dolga. Nem fogom kockáztatni, hogy az országot két varjúfészek miatt tatárveszedelem érje... Nem volt elég?... De hát azért magának igaza van... Mindig igaza van...

Megveregett, símogatta a felesége kezét s odahajlott hozzá, mint kicsit apa, kicsit hálás gyermek.

- És le is veszem a szőnyegről ezt az egész kérdést, - folytatta. - Nem olyan égető. Maradjon hát Lippa és Jenő, míg nem szorítják. A portával lehet alkudni. Inkább még küldök valami ajándékot a nagyvezérnek. Nehány esztendő mulva pedig majd csak lesz, ahogy lesz.

- Na látja... szólt az asszony kissé elvonva ajkacskáját, - hát érdemes volt akkor úgy rám kiáltani?...

- Óh, mit mond.

- Igen, igen... Azelőtt ezt nem tette volna, de mióta oly nagy fejedelem!

A férfi mosolygott.

- Nem nagy fejedelem van itt, hanem nagy fejedelemasszony... Azért nyughatik meg Erdély, mert ilyen asszonya van... Többet ne beszéljünk a két várról, ami mindenestől nem éri meg azt a hasznot, hogy Szkender basa nem ment keresztül még egyszer Erdélyen... Mondja, szívem, megéri nekem egy bagolyfészek Lippa s egy ürgetúrás Jenő, hogy nekem a szultán hadsereget verjen a nyakamba? Bizony mondom, odaadom nekik ezüsttálcán, csak békén hagyjanak... Mintha mentém gombjaiért, hogy le ne szakadjon, inkább odavetném egész köpönyegem... Mi okosság volna az...

- A hazai népek vesznek meg miatta.

- Az hazabéliek... Majd beleszoknak, no... Majd megmagyarázom nékik... majd megértetem véllek...

- Igen, szokott módján mindent kitálalva.

A fejedelem elmosolyodott. Melegen nézett a feleségére, fekete arcán a mély barázdák elmélyültek a mosolyban s vastag arca furcsán ferdén torzult el, mintha nem állana neki jól a derű, csak a komorú.

Nagy erős kezeivel odanyúlt feleség arcához, s annak vékony bőrét megcsippentette. S míg fekete szemeivel erősen megnézte, nem látszott az arcán, hogy észrevette most rajta a fáradtságot, a fonnyadást, a vékony ráncokat... Mintha beteg volna az a harmatos üde bőr, amelyet oly sokat csókolt hajdanában.

- Angyalom, te tudod, hogy rajtad kívül senkinek sohult, szavam nem jő... Még előtted egy gondomat s gondolatomat el nem másítám, de ha másmi ember jő, avval nem közölném szívem titkát... vagy ki vagyon oly?...

- Vagy mi... - szólt csendesen az asszony s elfordította szemét.

- Némber? - nevetett a fejedelem s nagy sárga fogai egészségesen mutatkoztak meg.

Hogy az asszony nem szólt, odavonta őt magához s azt mondta:

- Ki no, no, kincsem... valami nyomja bögyöd... Békén; ki vele.

Az asszony most elszánta magát s mintha ez volna a pillanat, amire hónapok óta vár, keményen szembenézett urával:

- Hogy s honnan tudta meg Nagyságod, hogy a bestye fejedelem Fejérvárott halálára eskett?

Bethlen arca elsötétedett, mint a kihamvadott máglya.

- Tudom a pletykát, amire gondolsz.

- Nos.

- Onokahugám, Török Kata?

- Hm.

- Mely szegények az emberek nyelve!... Egy szó nem sok, annyi sem igaz belülle... Hogy ő nekem szeretőm lett volna?... Isten, aki vagy... a fejedelem ágyasa?... Nekem? szeretőm?... Hiszed te, hogy ilyen bestye kutyákkal én valaha magam közlettem?

Az asszony élesen s komolyan nézett az urára. Most, most gondolta, most belelát ebbe az emberbe...

- Levélben megírta kegyelmednek, azt mondják.

- Hazugul mondják.

- Ki értesítette arról, Dévába, hogy Báthory fejedelem fejére eskütt?

Bethlen hallgatott. Aztán azt mondta:

- Sokan.

- Ki írta azt, hogy azt mondá Gábris: «oly koncot vetettem, belefal a kuvasz»...

Bethlen gondolkodott, mit tudhat az asszony. Mikor Báthory azon a részeg éjszakán megesküdött, hogy neki fejét véteti, Török Kata levelet írt Dévába. Amellett volt egy cédulka, azt ő megsemmisítette, hogy a felesége kezébe ne kerüljön. Csak talán nem volt oly ügyetlen, hogy az az asszony kezébe jutott volna... Melegen s gyöngéden, álnokul őszintén nézett a feleségére... Abba sem volt semmi; csak a szeretetére s szívére való hivatkozás, hogy higyjen a levelének... Talán bizony a dolmánya zsebében lelte meg, mikor takarította ruhájit.

Megcsóválta a fejét.

- Mondja, szívem angyalkám, bízik-e kegyelmed urában, avagy nem bízik?... Nézd csak, nem vagyok én egy olyan titkos utokan járó komondor. Nem kell nekem csapázni, cselezni. Ha én félesztendőket távol töltöttem tetőled, férfiember, bizony magad se vethetnéd szememre, ha lett s nem lett volna ez s az: nem vagyok asszony, hogy bírjak a törvénnyel... De én neked csak annyit mondok: bizonnyal mondom: hogy én téged olyan igen szeretlek s szeretélek, szeretni is foglak, hogy felőlem lehet ez világnak legszebbik némbere, én azt csak megnézem, mint festett képet: mert nem a szépség és nem a mulatság: az érzés a szívé.

Az asszony homloka elborult. Lankadtan s tünődve nézett ki az ólomkarikás ablakon.

- Mért, szívem? - kérdezte halkan az ura.

Zsuzsanna legyintett s egy mosollyal próbálta elfojtani könnyeit. Sőt még nevetve is fakadt, mégsem sikerült.

- Mit, mit? mért? - epekedett az ura.

- Oly, igen csunya vagyok? - mondta az asszony s a könnyár leömlött a hegyi patakból.

- Szép vagy! szép!... nekem a legszebb a világon!...

- Mert a maga jósága...

- Nem, nem a jóság!... Mennyire szeretném lefestetni szépségedet.

- Nem, - kiáltotta az asszony.

- S csak azért nem gondolék eddig rá, mert annak semmi értelme, hogy írás után rendeljek egy képet valahol Venetiában, avagy Prágában s fessenek nekem egy soha nem látott csodafélét, akinek talán szintén keskeny az arcocskája, s barna a haja és az orrinkója szintén...

- Nagy, mint a dévai hegy...

- Éppen olyan, akin szívem legelhet...

- Tudom...

- Szóval nem kell nekem idegen festő szeretőének képi a fejedelemasszony címerével ékesen, hanem mihelyst fogni tudok egy becsületbeli képírót, aki maga mesterségében jeles és becsületes: akkor mindjárt olajba s festékbe iratlak, egyetlen tubám, hogy mindenkor lássák ez világnak minden emberi, ki s ki volt, aki az én szívemnek első volt és egyetlen és méltó.

Így elbeszélgetének.

Már a másik szobában itt voltak az urak, megebédelve, Péchy Simon s Toldalagi; köhögését lehetett felismerni.

- Tudod-é, mit s mit akarok mívelni, babám? - kérdezte a fejedelem, búcsúzóra. - Meg akarom tudni, mim vagyon az országban. Az ispánokat s főbírákat oktatom, hogy egész kerületjükben össze kell írniok, hány mesterember s hány kalmár s hány hasznavehető vagyon. Tudnom kell, mire számíthatok s mivel számolhatok. Hány a fegyverkovács s hol vagynak? Szekérgyártó s kerékfúró, s ötvösféle s micsodások. Mert így vaktában semmit sem lehet számítani, sem tervezni, sem parancsolni. Csak egy agyagmunkás embert nem tudok, pedig korsókra s tányérokra van szükség, Alvinc, Felvinc tele volt hajdan fazekasokkal, s most akartam hozatni a fejedelmi konyhára edényt, oly csunyákat hoztak, girbe-gurba, s átszivárog rajta a lé, nincs jól égetve s nincs munkálya. Pedig tudom, gyerekkoromban a felvinci edény még jeles volt...

Felállott, hogy elmegy.

Az asszony ráeszmélt, hogy ezután a kis óra után megint nem fogja látni s keserűen mondta:

- Mikor jő kigyelmed?

- Mihelyt lehet...

- Szóljon nagyságod az udvarbíráknak, hogy hiában a fa, ha semmi vágatás.

Bethlen nagy szemeket meresztett:

- Nos, megmosom azoknak az üstökit.

Azután ránézett az asszonyára.

- Vásznakat szereztettem, s ingeket s harisnyákat varratok a katonáknak.

- No, képzelem, mi van ott. Mért nem szól, hogy utánanézzek.

- A Gyallay-házban dolgoznak.

- Melyik az?

- Majd elkísér az nagyobb inaska, a Béldi fi.

Kimentek a másik szobába. A fejedelem mosolygott. Még mindig hideg volt a két szoba. Padig nagyon szerette volna, ha itt tarthat gyűlést a főispánjaival, hogy ne csak hivatalos, de baráti ereje is legyen a meghagyásainak.

- Angyalom, - mondta komolyan, - mégis csak rakassa meg a tüzeket s alkonyat után itt leszünk az urakkal. Borról s ételekről gondoskodjunk.

Az asszony megérezte az ura haragján, hogy komoly szó. Elnémult és Péchyre nézett.

- Jó, szívem-lelkem, minden úgy lesz, ahogy kegyelmed gondolja... Hogy van Péchy uram? Tudja-e már, mit tesz a látomás?

Péchy Simon nagy kék szemeit felemelte, olyan kék szemei voltak, mint az ég s mindig egy kicsit könnyesek, valami szembetegség maradéka volt ez s az asszonyokra mégis úgy hatott, mintha az érzések izzanának benne.

- Vaj igen, úgy érzem, nagy, nagy súlyossága van reánk. Isten kiválasztott bennünket, kisded országot, megteremteni az emberiség nagy egységes templomát... .

A fejedelemasszony komolyan s méltósággal hallgatott.

- Vagyon már nekünk erős vallásunk, kancellár uram, - mondta - csak abban egyesek tudjunk lenni.

- Isten útjai kiszámíthatatlanok, - mondta Péchy - sokszor a kicsinyekkel végezteti el, amit a nagyok se tudtak csinálni.

- Hogy van feleséged, kancellár uram?

- Feleségem süt s főz, - mondta csöndesen elijedve Péchy.

- Nagyon helyes, - szólt a fejedelemasszony.

A kancellár örült, hogy megszabadult, mert a feleségével bizony nincs jól. Az asszony nem akar vele jönni az új hitbe, csak legénykékkel vihog. De mégis asszony s feleség. Sietett mást beszélni.

- Nagyságos uram, jó hír vagyon nagyságtok számára. Szeben megküldte levelét s Kákonyi uram megnyitja a kapukat nagyságotok előtt.

Bethlen csöndesen nézett, csak a szeme mosolygott.

- Lassan meghódítjuk az országot, nem kell sem sietni, sem búsulni.

A fejedelemasszony arca piros lett.

- Szeben? - mondja kegyelmed, kancellárius uram?... Lám, lám s Szeben. Ez így nem is maradhatott, mert ily szűken, mint egy skólamester nem maradhat téllére egy fejedelem s Fejérvár leégett, Déva kint van, Szeben az egyetlen tűrhető. Milyen időváltozásak, Báthory fejedelem után ott telelni. De a szászok!

Bethlen csöndesen:

- A szász nemzettől hálát várnék, ha nem tudnám azt, hogy az emberiséget nem a hála élteti, hanem az érdek. Bizony legfőbb ideje, hogy téli szállásra jussunk, mert e szegény Kolozsvárban nem lehet maradni. Ezeknek semmije, igájuk nincs, hogy fát szállítsanak be az erdőről s erdejük is oly távol s messze, hogy itt igen nagy ára van a meleg szobának. De ha már a jövendő ily kecsegtető, akkor édes lelkem angyalom, felfűtjük az mi fa vagyon az udvarban s ma estére meleg szobákkal vár minket az mi szerelmes asszonyunk...

- Mingyárt a medve bőrére költeni, ez kegyelmed, - nevetett a fejedelemasszony. - Szeben szép város, - mondta aztán - voltam ott egyszer-kétszer csak átutazóban s nagyon szívem szerint él az a nép. Hol fogunk ott lakni?

- A piacon van a virágos kőlábas palota, a tanácsház, az utca felől hétszobás nagy lakás, ahogy Báthory csináltatta.

- Igen, itt e négy kicsi szobában s még ezt sem lehet melegen tartani, azt mondom kegyelmeteknek, csináljanak valamit, mert így sovány a fejedelemség.

Mindnyájan nevettek. A fejedelem felvette bundáját, elcsókolózott a feleségétől s elmentek.

A külső tornácon négy darab legény állott vártában. Piros ruhájuk s barna nadrágjuk volt, sárga csizmával, fejükön Bocskai-süveg s vállukon barna szőrposztó hosszú köpeny. A folyosó oly rideg volt s oly hideg, majd megvette őket az isten fagya.

- Hozzatok be fát, - parancsolta a fejedelemasszony s a legények örömmel tették le az alabárdokat sarokba támasztva s szaladtak le az udvarra a hátsó lépcsőn.

Mikor a csizmájuk alatt csikorgott a falépcső, vajjon gondoltak-e a tölgyfagerendák arra a pici cipellőre, mikor alig néhány éve Imreffyné tipegett fel rajta éjfélbe s a titkos kulcsot csörgette keblében...

Az urak lementek a főlépcsőn s a fejedelemasszony a szobába sietett, az ablakba állott és utánuk nézett, míg csak át nem értek a téren s el nem tűntek a templom sarkánál. Ott a fejedelem megfordult s visszanézett. Ő kidugta kezét az üvegkarikán, a nézőn s meglobogtatta az ablak setét fala előtt s a fejedelem felemelt karral intett búcsút a távolból.

Ahogy eltűnt a férfi s csak a fagyos hideg ömlött be az ablakrésen, bezárta azt didergő, odafagyó újjakkal, s ott maradt megint magánosan. Elővette kézbeli keszkenőjét s rögtön orrát fuvintá, pedig szemét kelle törülni.

Jaj, ez az idegen világ, ez az idegen élet.

Egyetlen darab volna legalább az övéből, a megszokott, megszeretett régiből, de úgy érkezett, egy szekéren az ura után, hogy semmit nem hozhatott el hazulról, csak egymaga egyszál buga fővel, mintha cselédnek megy a némber idegen házhoz, szökve s magában.

Mi köze neki ezekhez a bútorokhoz, amelyek a fejedelemség bútorai s nem az övé. Semmi itt nincs, ami neki kedves. A lelke tele van érzésekkel és hangokkal és színekkel, ízekkel. Hova lett gyermekkora, hova lettek hatalmas testvérei, rokonjai, bátyjai s nénjei, hova lett az a világ, amelyben mint kis árva nőtt fel: hát soha nem lesz neki élete és magáravalósága. Mindig csak kezdeni, csak kezdeni. Újra s újra építeni a fészket, mint a fecske a falon; egyiket lerontják, újra építeni; másikat elrabolják s újra fészkelni.

Az egész lelke azzal a forró vággyal van tele, hogy megbújjon a szerelmesével valahol kis zúgban, ahova a szél sem fúj be, s így télidőn bár olyan havasokba lakna, ahova még a madár sem jut el, ahol a szarvasok és az őzek jönnek egy kis szénát könyörögni szomorú szemekkel, - csak ott volna mellette az ő édese, az ő egyetlene, akiből oly kevés jutott neki egy életen át.

Csak a kezét csapkodta össze, mikor végig s végig ment a termen. Az arca sírásra bigyeredett. Minek ez, minek ez. Sem teste, sem lelke nem kívánja a fejedelemséget. Minek az neki, hogy emberek bámuljanak rá, mint egy csodára. Minek kell neki az ország dolgán töprengeni, mindig csak félni, csak félteni, csak reszketni, csak iszonyodni. Éjjel nem aludni, nappal meg nem nyugodni.

Ahogy magában maradt, rögtön ömlött a könny a szeméből, mint egy élő forrás, bánatnak kiapadhatatlan forrása.

Hiszen ha ésszel lehetne élni. Ésszel tudja, hogy ennek így kell lenni.

Hiszen ismeri urát, emberét. Tudja, hogy az arra lett, arra van, hogy egy beteg ország bolond szívét hordja magában, de minek az. Mért kellett őneki oly igen s oly halálosan megszeretni egy embert, akinek csak egy igen igen kicsi része, majdnem semmi porcikája az övé. Mert azt ezren és tízezren tartják magukénak. Fejedelem... Óh az a rongyos, bongyos kis kócos fiú, aki se úri lenni nem tudott, sem senkifia nem volt, mikor megszerette, mert hiszen azért szerette meg, mert oly árva volt s szegény. Ő a nagy lány ezt a kimondhatatlan hűséges nagy szemeit szerette meg, azokat az áhitatos nagy szemeket, amelyek úgy néztek rá, mint a fel-esedező a megváltóra.

Jön, megeszi ebédjét, lenyeli falatját s megy. Megy mert másutt is várják. Hát ki neki az a sok mások, akik rá várnak, akikért neki kell élni és dolgozni s gondoskodni... S itt tudja, itt hagyja, elmegy, mert mindenki sietőbb, fontosabb, mint az egy asszony, aki sírva marad le róla mint egy senki...

Belekuporodott egy nagy székbe, mint egy beteg macska. Összekuporodott s fázott. Mert itt mindig fázni, csak fázni kell. Úgy vágyott a melegre, a jó szobamelegre, amit itt elérni nem lehet, mert ajtók s ablakok húznak, hiába fűt, csak a hideg levegőnek.

Élet ez?

Nem, ez nem élet. Feje fáj s mindene fáj és beteg. Enni nem tud, aludni nem tud, csak vonszolja magát az életben. Az a rettenetes idő örökre tönkretette, mikor neki kellett harcot állani. Mikor Dévában fegyveresek, hadsereg vette körül s neki minden csáklyát a maga szívén kellett érezni... Mikor vad férfiak harcos csapata rettegtette. S neki kellett a hősnek és a kitartónak lenni, aki lelket kellett verjen maga embereibe... Bethlen István a jó tehetetlen István, urának testvére, aki mindenért hozzá futamodott... s neki kellett erőt adni, neki, akinek csak könnyei vannak és fájdalom az élete, mint a Jézus Krisztusé a keresztfán... Ah, nem; mint az édességes Szűz Máriáé, aki nem tudta kit szűlt a világnak...

(Folyt. köv.)

 

[+] A regényt elkezdtem írni 1926-ban. A megírott rész megjelent a Pesti Naplóban 1927 januárban és februárban. Olvasóink kedvéért s a folyamatosság miatt ezt is közlöm, átdolgozva és végleges formájában. Ez a regény a Tündérkert folytatása.
M. Zs.