Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (14)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (14)
Minden jog fenntartva
TÁRSASÁGUNK

Nem voltam soha társaságba való ember. Minden cicoma és ceremónia ellenkezik lényemmel. Időm sem volt hozzá. Látogatóba nem jártam, jó barátokhoz elmentem vacsorára, Pulszkyékhez, Gyulaihoz, Salamonhoz, Vámbéryhez, néha Kármánhoz is. Fraknói meg szokott hívni az akadémiai vacsorákra, akkor is, mikor még nem voltam akadémikus. Ott találkoztam Liszt Ferenccel is. A művészet és a virtuózitás közti külömbségről volt szó és a zongora nagymestere csak mennyiségi és nem minőségi külömbségeket akart elismerni, mihez a résztvevők hozzájárultak. Elég merész voltam kimondani, hogy az első csak reprodukció és csak a másik alkotó. «Jeune homme», rivallt rám - nem szokta meg az ellenmondást. Én azonban megmaradtam tézisem mellett, de olyan fordulatot adtam, hogy nála, ki a kompozíciónak is mestere, a kettő perszonális unióban egyesül. Kiengesztelődött, sőt meghivott. Mivel abban a házban lakott a Halpiacon, hová akkor a gyakorló iskolát helyezték, éltem engedelmével. Hol játszott, - ahogy csak ő tudott - hol beszélgetett és pedig többnyire történeti kérdésekről és utazásairól, tiszta franciában. Bámultam sokoldalú műveltségét és különösen lekötött a római élet rajza az olaszok bevonulása előtt. IX. Pius pápa és Antonelli bíbornok alakja akkor elevenedett meg előttem. Az egyházi állam igazgatásának hibáit teljesen ismerte és nem hitt fenmaradásában. Akár játszott, akár beszélt, örökké szájában a szivar. Nem is szítta, hanem rágta, harapta.

Fraknói, egyszer már említettem, ezeken kívül is mindig teljes jóakarattal pártolt és örvendett sikereimen. Jó tanácsokkal sem fukarkodott. Később teljes bizalmára is méltatott. Egyszer, mikor nála voltam a titkári szobában, kitárta szívét előttem. Ő már nem bírja az itteni kicsinyes cselszövéseket: elmegy Rómába. Vígasztaltam; minden ilyen testületben van intrika, tán ő sem egészen ment tőle. De ezek még aránylag ártatlanok, mert durvaszövetüek. De ha Rómába megy, megismerkedik a monsignorok csalafintaságával, az már veszedelmes. Hiába, elment. Magyar intézetet alapított. A vakáns pécsi püspökségre terjesztette elő a király, kinek Wlassics miniszter melegen ajánlotta. Rómában azt mondták, nem tudós püspök kell, hanem breviarium olvasó. Bejárása volt Leó pápához is; szemben mindenki dícsérte; hátamögött áskálódtak ellene. Igazi tudós természet: dolgozott tovább ernyedetlenül, szinte utolsó napjáig. Mégis csak Arbe püspöke maradt: in partibus infidelium.

Még egy főpappal volt sűrűbb érintkezésem, Bubics Zsigmonddal, ki szinte mindennapos vendége volt a Pulszky-háznak, hová a képzőművészet iránt való szakértelme vonta. Már élemedett korban, 1884-ben lett képviselő, miután nevelője volt Esterházy Pál herceg fiainak. Az erős szabadelvűség korában már arról beszéltek, hogy pap ne lehessen képviselő. Erre Deák Ferenc azt felelte: «hát akkor hogyan tudjuk meg, melyikök akar püspök lenni». Bubicsot a kormány prezentálta is a megüresedett szombathelyi püspökségre. Ennek históriáját négyszemközt mondta el nekem. «Szelét vettem annak, hogy Rómában baj van kinevezésemmel. Elmentem Bécsbe a nunciushoz, panaszkodni a késedelem miatt. Ellenem nincs kánoni akadály.» «De igen, mondja a Monsignor, Ön zsidókkal és szabadkőművesekkel társalkodik.» «Szabadkőművesekkel lehet, mert én nem tudhatom, ki szabadkőműves, ki nem. Ha tehát ebben hibáztam, nem szándékkal történt. De zsidókkal nem.» «De igen, mondja a nuncius. Ott volt Rotschild báró nagy estélyén.» «De kérem, hisz ott volt a bécsi érsek őeminenciája, sőt a nuncius is.» «Igen, de mi már püspökök vagyunk.» Így akkor kimaradt, de nemsokára mégis elnyerte a kassai püspökséget.

Társaság az asszonyok dolga; belékerültem, mint Pilátus a krédóba. Feleségem családja elég számos, annak is kellett valamelyes időt szentelni. Régi barátainkat megtartottuk, újakat is szereztünk. Hogy túlsok időt ne vesztegessünk, úgy rendezkedtünk, hogy vendégeket csak vasárnap délután fogadunk. Úgysem szerettem vasár- és ünnepnapokon kijárni, mikor tömeges a zöldbe vagy a jégre kirándulás.

Abban a szerencsében részesültem, hogy azok, kiknek levéltárát kutattam, Pesten is felkerestek. Kezdettől az volt elvem, hogy aki vendégem, bármilyen korú vagy rangú, egyforma előzékenységben részesül. Meg is mondtam a főuri hölgyeknek, hogy társaság csak egyenlőség alapján állhat meg, mit ők teljesen elfogadtak. Feleségemet teljesen bevették, csak éppen nem tegezték. Én azonban mindig outsidernek tartottam magam. Ha látogatóba illett mennem, ott voltam, de negyed óránál tovább nem maradtam, akárhogy marasztaltak. Mindig attól tartottam, megúnnak, hisz ideáim voltak, de causeur sohase vált belőlem.

Mikor már eléggé ismertem ezt a síkos talajt, merészebben léptem fel. Azt állítottam, mennyivel különbek ők - néhány kivétellel - férjeiknél és testvéreiknél. Ez pedig a degeneráció biztos jele. Az egyik - igen szép asszony - azt kérdezte, miért jobbak a mi férjeink az övéknél. Egyszerűen azt feleltem, mert a mi feleségeink jobbak. Hizelkedés soha sem volt kenyerem, de az udvariassághoz kénytelen-kelletlen beletanultam.

Ne hidd kedves olvasóm, hogy ezeket a nagy urakat és dámákat csúszás-mászással meg lehet fogni. Ők odamennek, ahol megfelelő szellemi táplálékot várnak, minőt máshol nem találnának. Mi fogadtuk őket szegénységünk, mint ők gazdagságuk szerint. Ebben feleségemnek volt érdeme, aki bizony nemet is tudott mondani. Valójában csak azok jöttek hozzánk, kiket magas műveltségük vont az egyszerű professzorhoz. Örvendtünk, hogy erre minket méltóknak találtak, de függetlenségünkből nem áldoztunk fel egy porcikát sem.

Aztán ők mégis csak kivételek voltak. Látogatóink zöme liberátus volt: Gyulai, Salamon, Hodossy Imre, Torma Károly, Kármán, Mikszáth, Csemegi és neje, Beőthy Zsolt. De meghívtuk diákjaim közt is a legkülönbeket, még olykor azokat is, kik még nem végeztek. Így aztán vasárnapjaink ellen alig lehetett valakinek kifogása. Még egy publicista is volt köztük, ki amellett kitünő műtörténész: Leipnik barátom. A művészek közül Telcs és Maróti Géza élénkítették körünket.

Hogy mennyire független voltam, két esettel bizonyíthatom. Meghívtak ebédre egy főúri palotába, kívülünk csak Tisza István és cousine-ja, a szép Haller grófné volt ott. Tisza - 1909 telén volt az, mikor kívül állott a politikán - igen jó kedvben mulattatta a hölgyeket. Aztán a szépművészetekre tért. Nemrég jött vissza Angliából, Hollandiából, rajongott a hollandus festészetért. Az az egyetlen, mely a valót mutatja, a többi nem reális, tehát szép sem lehet. Az olasz és spanyol sem? - kérdem. Az sem. Ezek szerint, ha a valóság a fő a művészetben, a fotográfia áll elől, mert a napsugár sokkal jobban adja a valót a legkiválóbb mestereknél is. «Úgy van.» Erre azt mondom a társaság víg nevetése közt: now God has given him into our hands (Isten most kezünkbe adta őt).

A másik eset nem oly vidám. Előkelő hölgyek nagyon buzgólkodtak antialkoholista liga létesítésén. Véleményemet, közreműködésemet kérték, hisz a pálinka annyi ember megrontója. Válaszolok: az a szándék voltakép jámbornak éppen nem mondható, sőt bűnös. Miért iszik a szegény ember pálinkát? Mert rendes tápláléka nincs és mert a szesz is egy időre búfelejtő. Ha tehát komolyan és nemcsak tetszik-látszik akarunk segíteni, megfelelő élelemről kell gondoskodnunk. Akkor búfelejtőre sem lesz szükség. Nem tudom, megszívlelték-e ezt a prédikációt.

Új és igen értékes elemmel járultak társaságunkhoz a külföldiek, írók, professzorok és diplomaták. Brandest már említettem. Ép születésem napján volt nálam, csupa íróval, csak Görgei Arthúr kivételével. Éppen ő foglalkoztatta a dánt legerősebben. Írt is róla. Portrét, összehasonlítva őt Jókaival. A hadvezér imponált neki, - azt hiszem ritkán esett ez meg rajta. Másnap Jókainál volt ebédre. Azt fejtegette, hogy általában a tett embereinek adnak elsőséget a szó emberei fölött. Görgei ténykedése egy évre szorítkozik; Jókai, kit a magyar írók elsejének ismer el, 75 éves korában ontja dús képzeletének ki nem fogyó, szikrázó árját. A professzorok közt Bresslau, az elsőrangú oklevéltudós és Caro boroszlói tanár tiszteltek meg látogatásukkal. Caro azért jött, hogy keleteurópai történeti kongresszust hozzon létre. De hogy fértek volna össze az oroszok a lengyelekkel?

A Fejérváry-kormány okozta zavar idején jött hozzám Maxe úr, a «Nation» szerkesztője. Nagyon behatóan érdeklődött politikai viszonyaink, különösen a kiegyezés megmaradása, vagy megszünése iránt. Kérdeztem, mi az oka annak a tudni vágyásának? Az, hogy Angliában attól tartanak, hogy Magyarország elszakad Ausztriától. Ez pedig Angliát igen kellemetlenül éríntené, mert akkor Ausztria beleolvadna Németországba, mi a pángermanizmus teljes győzelmét vonná maga után. Megnyugtattam, hogy ettől még igen távol vagyunk, sőt azt hiszem, Németország nem is óhajtaná azt a nagyobbodást, mely nem volna erősödés. Ausztria csatlakozásával ugyanis a katholicizmus kerülne felül. Erre kért, írjak Szemléje számára ezekről egy 500.000 betűs cikket. Ezen nagyot nevettem. Essayimat nem szoktam mikrométerrel kimérni.

Különös, hogy német diplomatákkal alig érintkeztem, annál sűrűbben keresett fel az angol és a francia főkonzul. Az első Sir Esme Howard, a norfolki herceg fia, később nagykövet Madridban, majd Washingtonban, a legelőkelőbb angol typust képviselte, nemcsak arcában, hanem egész valójában. Neje, olasz hercegnő. Gyakran tiszteltek meg, de politikáról alig beszéltünk, inkább kedves, szép gyermekeikről. Mihelyt a «Csalás az egyetemen» cikkről hallottak, eljöttek hivatlanul. Nem is szóltak erről egy szót sem, de azért hálásan méltányoltam megjelenésüket. Sokszor sétáltunk a Jánoshegyre, hóvirágot szedni.

Utódja a főkonzulátuson Mr. Evelyn Grant. Duff, egyik legrégibb skót familiából származik. Annyira, hogy egy őse a XVIII. században a családi bibliában a Genesis mondatát «There were giants» (óriások voltak) arra változtatta «Grantok» voltak. A legszélsőbb konzervatív. Azt mondta egyszer nekem, hogy ő annyira jobbra van XIV. Lajostól, mint Mr. Keir Hardy (az angol munkáspárt vezére) balra. Amellett teljes gentleman, a jog és igazságosság alapjaitól el nem tért. Nem fért eszébe, hogy a fiatal Zsilinszkyt el nem ítélték, még kevésbé, hogy Tisza Istán merénylőjét felmentették. Ilyen Angliában lehetetlen volna. «Ha olyan emberünk volna, mint Tisza, térdelnénk előtte.»

Minden vasárnap délután, mint mondá, hozzánk menekült, friss levegőre. Itt mentől kevesebbet beszélt politikáról, annál többet könyvekről. Igaz, kutató tudós volt. Alig hiszem, hogy valaki Don Carlos történetével annyit és oly módszeresen foglalkozott volna. Szabad óráiban hegedülni szokott, de nem hiszem, hogy ebben sokra vitte. Igen sűrűn írt nekem levelet; ritkán valami csuszamlós anekdóta nélkül. Nagy örömet szereztem neki, mikor 1913-ban Angliából hírét hoztam, hogy ő lesz angol követ Svájcban. Onnét, közvetlen Anglia hadüzenete előtt írt nekem: nem érti, miért vagyunk háborúban, holott reá semmi okunk. Különösen hálásak voltunk neki, hogy Poly leányunk hazajövetelében közbenjárt. Mihelyt vége volt a háborúnak, felvette velünk újra a levelezést. Nyugodni nem bírt, Magyarország iránt mindig érdeklődött. Otthon, jószágán, cserkészeket nevelt. Őszintén sajnáltuk az év elején történt elhunytát.

Legmozgékonyabb tagja az itteni diplomáciai testületnek kétségtelenül Vicomte de Fontenay volt, a francia főkonzul. Régi nagy családból való, ki is adta családjuk történetét. Igen képzett ember; Lipcsében tett doktorátust. Boldog családi életet élt szép és elegáns feleségével és két felnövekvő fiával. Lakása találkozó helye volt az előkelő világnak. De ő már tisztán politikus; minden lépése az. Nagy tervekkel jött hozzánk; azzal, hogy Magyarországot eltéríti a német szövetségtől. Az éppen uralomra jutott koaliciótól remélte magasröptű óhajtásainak megvalósulását. Természetes, hogy ebben csalódott. Kezdettől fogva értésére adtam, hogy mi szövetségesünktől el nem állhatunk, míg a francia-orosz szövetség fel nem bomlik, mert a muszka, a pánszlávizmus élén életünkre tör. Legyen azon, hogy ez a kötelék megszünjék és örökké barátok maradhatunk. Ilyen hangon szóltam a többi franciához is, ki felkeresett. Ők is, az angolok is tudják, hogy szimpátiánk inkább az övék, de tegyenek hát aszerint, hogy más szövetségi rendszer létesüljön.

Mindenütt jelen volt, mindenütt forgolódott; pénzét nem kímélte. Különösen az akkor csaknem mindenható Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszterrel állott szoros összeköttetésben. Megalapította a «Revue de Hongrie»-t. Kora reggel - az ágyból kellett felkelnem - eljött «a francia gróf» és megbeszélte velem annak tervét. Megalapította a francia iskolákat, melyek azóta annyira felvirágoztak. Volt ott elég baj - hisz férfia, nője csaknem mind bohęme volt, míg dr. Orel Géza kedves tanítványom szigorúságával és pontosságával rendet nem teremtett. Elsőrangú francia írókat és tudósokat hívott ide előadások tartására. Az egyik ilyen előadás után - ha jól emlékszem Hugues le Roux volt - Apponyi miniszter úr egész lelkesedéssel jő hozzám: milyen szépen beszélt rólunk. Én hidegen: innen Bukarestbe megy és még szebben eldicséri az oláhokat. Nagyon örült Fontenay, mikor a régi képviselőház nagytermében, zsúfolt ház előtt hat előadást tartottam Napoleonról. Még jobban örült, mikor a Revue de Hongrie-ban a francia forradalom hatásáról írtam Magyarországra. Ezt a tanulmányomat Párisban is komolyan vették. Megjósoltam benne az agent-provocateuröket, kémeket, feladókat, mouton-okat. (Látszólagos fogoly, ki cellatársát kikémleli.) Csupa olyan gyönyörűség, miben később ugyancsak kikaptuk részünket.

De igazán eleme mégis csak a politika. Kifogyhatatlan volt a németek iránt való vádaskodásban. Nagyon vigyáztam, ha sokat el is mondtam, hogy ki ne tárjam igazi érzelmeimet Vilmos császár felől. Egyebekben nem voltam oly hallgatag. Kisütöttem, mi a diplomácia. Két jól öltözött úr összeül és beszélget. Mindegyik a másikból lehető legtöbbet akar kihúzni. Kinek jobban sikerül, az ügyesebb. Ezt a státustitkot egyszer, de jóval később felfedtem nem kisebb férfiú, mint Héjjas Iván előtt.

Két esemény volt, mely felől nálunk legtöbbet vitatkoztunk. Az egyik Bosznia és Hercegovina annexiója 1908-1909. Ő mindig azt hajtotta, hogy a háború nehezen lesz elkerülhető. Bizony ellentmondtam: csak békés elintézés lehető. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ezt a két tartományt mégsem lehet a töröknek visszaadni, a szerb meg hiába lármáz. Mikor 1909 március 20-ika felé ez már biztosnak látszott, eljött hozzám előrelátásomhoz gratulálni. Akkor mondta, hogy csak mi ketten, Széll Kálmánnal nem hittünk a háborúba. Én pedig igen udvariasan azt mondtam, hogy ez Franciaországnak köszönhető. Párisban sztrájk követte a sztrájkot; sem a francia, sem a muszka hadsereg nem volt készen - a német igen. De ezt nem mondtam kedves vendégemnek.

A második eset sokkal komolyabb, de a háború idején nem adhattam ki, Fontenayre való tekintettel, mert hisz értekezésünk egész bizalmas volt. Az 1911. év elején híre jött annak, hogy megerősítik Vliessingen holland várost, mely a Selda torkolatán uralkodik. Fontenay hozzám jő és egész dühét kiöntötte a szerinte német ármány ellen. Csitítottam: nem egészen úgy áll a dolog. A hollandusok valószínűleg azért akarják elzárni a folyam torkolatát, mert attól tartanak, hogy «certain cas échéant» (bizonyos eset beálltakor) az angol flotta benyomulhat és elfoglalhat egy igen fontos pontot; Hollandia pedig ki volna téve semlegessége megsértésének. Mindegy - tovább dúlt-fult. Erre azt mondtam: ő megtudhatja az igazat; én nem. Legyen szíves, ha megtudja, közölje velem, engem is nagyon érdekel. Ebbe belement; hetenként egyszer úgy is Bécsbe megy jelentést tenni Crozier nagykövetnél, attól megtudhatja. Elment, vissza is jő, egyenest hozzám. Kérdi: mi az a «certain cas échéant?» - A háború kitörése az entente és köztünk, melyben Anglia is részt vesz. És melyik a hely? Anvers. «Eltalálta», így végezte. Ismétlem, erről nem szóltam senkinek. Ebben az egy cas échéant-ban ez egyszer én bizonyultam jobb diplomatának.

Fontenay aztán elment követnek Columbiába. Nejét egy évvel később meglátogattuk Párisban. Jött a háború; elvesztették mindkét fiúkat, Fontenay most nagykövet lett a Vatikánnál, de ott sem feledkezett meg rólam. Egyike volt a legkedvesebb, szeretetre legméltóbb embereknek, kiket ismertem.

Többször hívott magához Lwow herceg is, de muszkához nem mentem. Csak egyszer utóda alatt, mert Apponyi Sándorék kívánták, a gróf és a grófné anyja orosz. Nagy és fényes gyülekezet volt. Szóba jött a dorogi attentátum Miklóssy püspök ellen. A főkonzul úr erre egyszerűen azt mondta: eh bien, ça commence. (Íme, kezdődik.)

Nem szabad hinni, hogy minden olyan símán folyt le, mint diplomatákhoz illik, Fontenayéknál nagy társaság gyült össze. Ott Bezerédj Pál ugyancsak összekapott Strahlborn orosz attaséval. Az öreg úr még a lépcsőn is szidta az alattomos muszkáját.

Ezek az ünnepnapok. Nekem pedig hétköznapjaim voltak drágák. Egyetlen jelmondatom volt és van, Heyse verse.

Wohl, Ruhm und Macht
Und Gold und Pracht
Sind Sterne dieser Erdennacht;
Des Lebens Tagsgestirne sind:
Arbeit und Weib und Kind.

Együtt ülünk hárman Mikszáth Kálmánnal és Gajáry Ödönnel. Nekem megadják a felmentést: mesterségem velök érintkezni, levéltáraik miatt. Mikszáth: mégis ők az egyetlenek, kiknek jó a modora. Gajáry: sokkal többet köszönnek nekünk, mint mi nekik.

Gr. Apponyi Sándor először tisztelt meg. Megfelelő társaságról gondoskodtam. Másnap Hódossy Imre: «egész életemet az urakkal töltöttem. De hogy ilyen is van köztük, nem tudtam.»

Néhány héttel később nagy soiréen voltunk együtt. Kérdezte, hogy tetszett. Goethe egyik versével feleltem.

Aus einer grossen Gesellschaft heraus
Ging einst ein stiller Gelehrter nach Haus.
Wie sind Sie, fragt man, zufrieden gewesen?
Wären 's Bücher, ich würde sie nicht lesen.