Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / · BIBÓ LAJOS: A HOLDFÉNY MUTATTA AZ UTAT...

BIBÓ LAJOS: A HOLDFÉNY MUTATTA AZ UTAT...
II.

Maradt minden a régiben, a harmadik, vagy a negyedik napon az asszony megbékélt, s Tápai az utcán nevetve kapta ölbe a gyerekeket:

- Na dezentor! Most megvagy, viszlek a dobogó alá.

A lurkó kétségbeesve kapálódzott:

- Jaj! Jaj!... Ne bántson sógor!

Mert egyszerűen csak sógornak hívták, s amerre ment, ahol csak megfordult, valami megmagyarázhatatlanul könnyű és szívet simogató derű és öröm maradt utána.

Ha kérőbe ment és fennhangon elkezdte: «Miként tavasszal a mezők virága...», a lány arcát egyszerre elöltötte a pirosság s a szívén egy eddig ismeretlen édes érzés hasított át; ha beállította valahová káposztát gyalulni, a gyerekek sikongva szaladtak elébe, hogy a karjaiba vessék magukat, s hangosan kiáltották: «Anyám! Anyám! - itt van Tápai sógor!»; ha teli tállal a kezében, pántlikával a gomblyukában, lakodalom alkalmával megállt a szoba közepén és rágyújtott a rigmusra, egyszerre felderült minden arc és egyszerre átjárta a bensőket a párolgó étel illata.

Négy vagy öt évig ment is valahogy, aztán az asszonynak kezdett már a csontjába is beleszáradni a gyűlölet. Egész nap mérgelődött, pörölt és utálkodott, keserű, emésztő gyötrődéssel, hogy mikor tör már egyszer ki az ember, mikor fogy ki a béketűrésből, de Tápainak a szelídségén megtört minden sorvasztó dühe.

Holott annak a lelke is hánykódott. Nem tudta, mi nyűvi az asszonyt, az ösztöne legmélyén néha megszólalt egy hang, ami azt sugta, hogy csakugyan ő a hibás, nem erre a világra született, mert éjjelenkint, amikor megrázkódik a puszta, érthetetlen vágyak és érzések húzzák maguk felé, de nem látott tisztán, nem tudta egymástól elválasztani a valóságot, meg ezeket a megfoghatatlan dolgokat, s naphosszat gyötrődött, hogy mihez fogjon, hogy egyszer már ő is egészen a lába alatt érezze a földet.

Egy tavaszon aztán csak úgy, talicskával, odaszegődött a kordésokhoz és szeptemberig együtt kubikolt velük messzi idegenben. Megtörve, tíz évet öregedve állított be egy alkonyatkor.

- Enye-enye!... - kedveskedett az asszony és meleg ételt készített neki vacsorára.

Másnap pedig visszakacagott Mónusnak, amikor az átkiáltott hozzá a kapujukból.

- Hej, hogy mindig ilyesmin jár az esze! - nevetett. - Hanem majd mögjárja éccőr valakivel.

Mert Mónus, mint rendesen, most is megcsiklandozta gondolatban s az asszony akaratlanul is összerántotta magát. Hej, ha ez a himlőhelyes, inas, csupa kemény ember megropogtatná egyszer úgy istenigazában. Mert az ő ura nyúlni is úgy nyúl hozzá, ahogy a gyenge testhez szokás, nem úgy, ahogy az ő természete megkívánná. Átcsapott rajta a láng, szítt egyet az orrán és meggyorsította a lépteit. Az kellene még csak, hogy a gonosz az ő bőre alá is aláférkőzzék. Van neki ura, ha semminek sem híjják is, Mónusnak meg felesége, a dolgokat, amiket a teremtő rendezett így, jobb nem háborgatni.

Eltelt az ősz, utána a tél is, úgy április táján aztán Zsófi megkérdezte:

- Na?

Az ember nem nézett a szemébe, a földet vizsgálta:

- Úgy gondoltam, hogy tán nem mék...

Már mint kubikulni, talicskázni, hordani a földet, hallgatni a sóhajtást, a panaszkodást, nap mint nap, hét mint hét, hónap mint hónap soha sem látni senkit, aki mosolyogna s aki értené a szavát.

Az asszony csak elfordult, hallgatott egész nap, meg másnap is. A negyedik napon az ember sugárzó arccal állított elő:

- Már most bemék, oszt mögtróbálom.

Kerekes, tolókocsit ácsolt ugyanis össze, s hogy elkészült vele, indult, hogy kiváltsa az engedélyt a cukorárusításra. Már a helyet is kinézte magának a piactéren, ahol majd a kocsit felállítja, s meleg, repeső boldogság öntötte el, hogy végre megtalálta, amit keresett.

Az asszony vállrándítással felelt s amikor este megtudta, hogy mért ment be a városba, összehúzóckodott, mint a vad, s várta, ettől kezdve éjen-napon át lesve várta, hogy az ember mire végzi.

Az már másnap kiállt a piactérre s hangosan köszöntgetett az ismerősöknek.

Hetivásár volt éppen, a tanyaiak felé-felé loptak egy sandítást. Merthiszen látni láttak már ilyesmit, ember árulta télen a marónit is, nyáron ugyancsak ember kínálta a meggyfaszipkát, a pipaszurkálót meg a bicskát, de az egyik rusnyák, vagy miféle volt, a másik bosnyák, a harmadik, aki a másik sarkon dikicselte az ájvét, valami burkus-ivadék, szóval nem rendes, épkézláb ember, aki legfeljebb csak megbámulja az ilyesmit.

Nem is állott meg egyik se Tápai előtt, hanem csak megnézték, aztán mentek tovább. Annál jobban örültek a gyerekek, akik iskolából jövet valósággal megrohanták a tolókocsit.

- Ebből aggyon sógor! - mutattak rá megnyálazott ujjal a kiválasztott cukordarabra.

Tápai sürgött-forgott, hogy minél szívesebb készséggel szolgálja ki őket.

- Melyikből kedvesöm?

- Abbul a pirosból, Nekem abból a nyúlósból, - kapkodtak a kezükkel a gyerekek.

Tápai nevetett, selyempapirosba tekerte szépen mindegyiknek a cukrát - csakhogy odalophasson titokba mellé ajándékképen a másik fajtából is egy darabkát -, aztán már küldte is őket.

- Na most fikom-fékom, morgom-dörgöm, hazafelé, mert nem kaptok otthon gombócot.

A gyerekek kacagva rebbentek szét.

Megint elhanyatlott a nyár, de Tápainak ez a foglalkozás sem hozta meg a remélt megelégedést és a nyugodalmat. Egész nap kint állt a tolókocsi előtt, lassankint megszokva a maga külön kenyerét, mert az asszony nem főzött otthon a számára, s a tisztát is úgy vetette oda neki, mintha még az is sajnálná.

Múltak az évek s az ember beleöregedett ebbe az értelem nélkül való őrlő életbe. Lassan ráeszmélt, hogy idegenül jár-kél az emberek között, egyik se akarja elérteni a tekintetét.

Ha annyira haragudott az idő, - esett, vagy fújt -, hogy nem állhatott ki, beköszönt a régi házakhoz. De a gyerekek, akik még azelőttről ismerték, közben felcseperedtek, az öreg kutyák kimultak, a népek pedig elszoktak tőle.

- Már legyalultuk a káposztát, Tápai bácsi! - szóltak elébe a konyhaajtóból, hogy nem is kell bejönnie, nincs rá szükség, elmehet.

A disznóöléseken más volt a böllér, ha pedig olykor megállított egy legényt, hogy tudna a számára valakit, az végigmérte, ismerte a piacról, és megsértődve, hogy ilyen komoly tisztségre mer ajánlkozni, szó nélkül otthagyta és tovább ment.

Egy napon meghalt az öccse, s a rákövetkező harmadik reggelen a magára maradt asszony felkereste.

- Hónap mosni kéne mönni, - mondta. - Oszt nem tom hovatönni ezt a gyerököt. Itt mögmaradhatna, ha vállalná sógor.

Tápainak belenyilalott valami a szívébe. Nem szólította már régen senkisem sógornak, s most, hogy az asszony kimondta, egyszerre melegség öntötte el.

- Hát itt mögfér... - nyugtatta meg az asszonyt. - Hadd itt, aztán majd addig ügyelök rá.

Az asszony ettől kezdve reggel hozta, este pedig elvitte a gyereket.

A vékonyarcu, halavány fiúcska most fordult a hatodik évébe, eleinte azzal töltötte az időt, hogy bámulta a cukrot.

Tápai minden félórában eltörülte az orralaját, aztán rákacsintott:

- Kéne, úgy-é?

A gyerek szájacskájában összefutott a nyál.

- Nem kék... Nincs öhetnéköm... - mondta szégyenlősen.

Mindig ezt mondta, s Tápai mindig a kezébe nyomott egy darab cukrot.

Később képeskönyvet kerített, s megmutogatta benne neki, hogy melyik a madár, melyik az állat. A gyerek előtt uj világ tárult ki, s mind gyakrabban lehunyta a szemét, hogy beletekinthessen.

Ha Tápai fütyörészett, megkérdezte:

- Hogy csinájja kend?

Tápai összecsucsorította a száját:

- Így ni! Té nem tudod?

- Nem, - rázta a gyerek a fejét.

- Dehogynem. Tróbáld csak.

- Tróbálom.

Kis, ártatlan gyerekszívében kacagás csendült meg, és fölnevetett:

- Nem tom, nem tom, hogy csinájja kend.

Úgy éltek mostmár egymás mellett, mintha csak értük ragyogott volna a nap, nekik mosolygott volna csak az ég, és gondolatban kéz kézbe fogva járták azt a végtelen mezőt, amely megnyílt előttük.

Tápai, ha az asszony odajárt valahol s ő ment hamarább haza, leakasztotta a tamburát a falról és átsurrant a sógorasszonyához.

- Gyűjjön mán - fogadta az -, mer nincs nyugtom ettül a kölöktül. Annyira várta kendet.

- Montam neki,. Én montam, hogyha löhet, hát átgyüvök.

Kiment a gyerekkel a ház háta mögé, leültek a fűre, Tápai levette a füle mellől a dalladzót, aztán ujjait végigszalajtva a tamburán, a tollat nekidűtötte a húroknak.

- Ej! - mondta a gyerek s tapsolni szeretett volna örömében.

Az ég alján rendesen lángban égtek már ilyenkor a felhők, s valahol, talán a Tisza felé, támadó esti szél neszelt.

Tápai rendesen megvárta a sötétet, amíg az asszony otthon lefeküdt, s akkor ment csak haza.

Bujkáló, riasztó idegenség fogadta mindig a házban s hónapok teltek el úgy, hogy még csak szót sem váltott az asszonnyal. Abban lassan megkérgesedett az egyedüllét ridegsége, s jóllehet negyven körül járt még csak, ez a beföldelt, borús, haraggal és keserűséggel megvert élet őt is idő előtt megöregítette.

Néha fellobbant, körülnézett, mintha eddig csak rossz álom ült volna a mellén, s most hirtelen fölérzett, - s vénasszonyos, áporodott, engesztelhetetlen türelmetlenséggel odaszólt az embernek:

- Ugyan mikor öszi el mán kendet innen éccör a fene? Ménnem áll be mán sintérnek?

Tápai a szemébe nézett:

- Majd elmék, na, csak nyughass.

De nem ment; három nap is elmult úgy, hogy csak egyszer evett s arcára mély barázdákat szántott a nélkülözés, meg a lelke legmélyén lappangó szenvedés.

Egy reggel a gyerek lihegve állott meg előtte. Egyfolytában futott hazulról idáig, az arca kivörösödött s kis melle zihált.

Tápai korholni kezdte:

- Mér köl annyira fúlni, hé? Egész kimelegöttél.

A gyerek nem tudta, hogyan kezdje. Előbb fölnyult az orrához, aztán a kabátja ujjával eltörülve a szájaszélét, megszólalt:

- Szalattam, mer anyám nem gyühetött.

- Mér? Tán dóga van?

- Nem. Fekszik, oszt hiába kőtöttem, nem tuttam fölrázni.

Tápai elsápadt.

- Várjál na!...

Lehajtotta a tolókocsi födelét, a fa alá tolta, aztán megindult a gyerekkel.

Amikor hazaért vele, az ágy előtt megállott. Az asszony, a halott, ott feküdt a lábatlan, rongydarabokból összehányt, dohosszagú vackon, megbékélt arccal, imára kulcsolt kezekkel, az ámen utolsó örömével megüvesedett tekintetében, hogy a Mindenható magához szólította és megváltotta e gazdagoknak teremtett, keserves és nehéz világi élettől. Az összetett kéz és a félig nyitott száj hálát rebegő utolsó rezdülésében ott remegett a megváltás minden engesztelő fönsége, s az összeaszott madártest valósággal elveszett a tépedt, szikkadt, penészes rongytömeg közepén, ami most virítani és kérkedni látszott a megrepedezett falak, a savanyúszagú limlomok és a penészes, földes szoba szívfacsaró szegénységében.

Tápai mindezt nem tudta, de az elhagyatottság, az egyedülvaló halál, az az irdatlan messziség, ami a szobát és a halottat az élettől elválasztotta, hirtelen megmutatta a magasságot és a mélységet a lelkében - s kitántorgott az udvarra.

- Elmönt... - mondta halkan a gyereknek. - Lételt neki, elgyüttek érte az angyalok.

Eljárt, felravataloztatta a halottat, s másnap, amikor elhagyta a gyerekkel a temetőt, nem állt ki a piacra, hanem elindult vele haza.

Az asszony a nyár derekán egy koszos kis malacot ragasztott, rögtön befogta, annak habarta éppen a kevertjét, mikor Tápai a gyerekkel a kapun belépett.

Sebes, kaparó pillantással vágott feléjük, aztán lehajolt, kiöntötte a vályuba a kevertet. Megvárta, amíg a malac behabzsolja a korpalét, akkor előrejött.

Nem köszönt, nem szólt, bement a pitvarba, leemelte a katlanról a tejesköcsögöt, belemarkolt a kenyereskosárba száraz héjjért s amikor kijött, adott a macskának, meg vetett a kutyának. Elvárta, amíg azok is elnyalták a szájuk szélét, akkor odafordult Tápaihoz:

- Ezt mög tán nem ide hozta kend? - nézett a gyerekekre.

Tápai szűkölt, megpróbálta megkerülni a szót.

- Nem. Csak majd éppen elhál mellettem.

Az asszonynak már remegett a lába:

- Kend mellett? Az én házamba?

Ez ugyan nem volt igaz, mert a porta nem az övé volt, hanem az emberé, de Tápai erre már régen nem mert még gondolni sem.

- Mögfér... - mondta halkan és várta az asszonyt.

Az közeledett, merev, de szeplősre gyulladt testtel, megzavart, de visongva újjongó lélekkel, hogy íme, mégis elkövetkezett az óra, élete annyi szenvedés és gyalázat után mégis csak beteljesedik.

De nagy volt az út az emberig, több mint három lépés, nem akart megfulladni addig, amíg odaér.

- Ki innen! - rikkantott hát, fölemelve a karját. - Ki innen, mer szétveröm kennek a fejit!

Huszöt esztendő gyilkos mérge szakadt föl benne, nem is emberi, hanem veszett, eszelős háborgás, s megforgatva feje fölött a keverőlapátot, lesujtott az emberre.

Az csak a karját tartotta maga elé, a gyerek sivította el magát:

- Né báncsa!...

Az asszony hátraugrott, megfeszült és zsibbadt testtel várta a támadást.

- Hát nem üt mög kend? Nem gyün neköm?... Ó, a cudar, alávaló böcstelenje, hát ezt kímélöm én!...

S most már őrjöngve, hogy egyszerre bosszút álljon élete minden gyalázatáért, verni, rúgni, tépni kezdte, egészen addig, amíg a szívéhez nem kapott.

- Jaj!... - tántorodott akkor hátra és hang nélkül elvágódott.

Tápai még várt, s amikor látta, hogy nem mozdul, fogja a görcs, kivette a keszkenőjét, letörülte az arcáról a vért, aztán lehajolt a gyerekhez:

- Né röszkess, na! Mingyá mönyünk.

Csak a tarisznyáját akasztotta le, akkor kézen fogta a gyereket és megindultak.

A hold már magasan járt, amikor kiértek a városból, a rét harmattól csillogott s a csillagok lemosolyogtak a földre.

A föld mélyén valami dobogott s ez a felszálló titkos ének itt fent zengve eloszlott a fénytől hangos levegőben.

A lépteik alatt roppant a göröngy, a gyerek megbotlott, közelebb húzódott Tápaihoz és belefogódzkodott egészen a kezébe:

- Csak tán nem rí kend? - mondta sírásra ránduló ajakkal.

Tápai a távoli eget nézte:

- Mér rínék? Nem bántott engöm sönkisé.

A gyerek félt, mély és végtelen volt a nagy éccaka körülötte és bele akart kapaszkodni a Tápai szeretetébe.

- Akkor danójjon, ha nem rí... - próbált kifogni rajta.

Tápainak egy meleg könnycsepp végiggördült az arcán, aztán, hogy a gyerek észre ne vegye, belekezdett:

«Édös vót az anyám teje,
Keserű a más könyere...»

A gyerek megérzett valamit a hang remegéséből, s hogy segítsen neki, vékony kis cérnahangocskájával ő is rázendített:

«Keserű is, savanyú is,
Olykor-olykor panaszos is...»

A két hang egybeolvadt, elszállt és lehullott mögöttük a porba.

A gyerek feltátotta a szájacskáját, hogy megismételje az utolsó két sort, de a torka hirtelen összeszorult.

- Né ríjj, na!... - fogta a tenyerébe a kezét Tápai.

S most már hangosan sírtak mind a ketten.

Előttük a holdfény mutatta az utat.