Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (12)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (12)
Minden jog fenntartva
DALMÁCIA

Kállay Benjámin 1897 pünkösdjére sürgönnyel hívott Bécsbe, rövid megbeszélésre. Mindjárt a dologhoz fogtunk. A közös pénzügyminiszter vázolta politikai helyzetünket. Őfelsége Pétervárott járt és teljes megegyezésre jutott a cárral a Balkánt illetőleg. Így hosszú, áldásos békének nézhetünk elébe. Ezt az időt ki kell használnunk. Neki az az ideálja, hogy legyen húszmillió magyar és Kálmán király útjain haladva legyen hajóhadunk is hosszú tengerpartunk védelmére. Hogy történeti jogunkat bizonyítsuk és ezzel jövőnket is biztosítsuk, arra kér, menjek Dalmáciába, vegyem sorba e városokat és levéltárakat és írjam meg teljes alapossággal az Árpádok és Dalmácia viszonyát. Ad az útra 400 forintot; az elegendő lesz.

Ezt a megbízást örömmel elfogadtam, a tárgyért is, a személyért is, hisz Kállay és neje mindig kitüntettek. A tanév végével elutaztam, Thallóczy bőven ellátott ajánlólevelekkel és jótanácsokkal, különösen ételt-italt illetőleg, de a rovarporról sem feledkezve meg. Útra keltem Fiumén át, gyönyörű holdvilágos éjjel, nem is mentem le a fedélzetről. Első állomásom Zára, mely oly nagy szerepet játszott a magyar és Velence közt viselt háborúkban. Oda jó ajánlsát kaptam Masirievics kúriai tanácselnöktől, kinek nővére Dávid táborszernagynál, Dalmácia kormányzójánál volt férjnél. Maga a város jelentéktelen, de emlékei, különösen egyházai még a román korból valók és nagy művészi értékűek. A levéltárban is találtam sok fontosat, még ki nem adottat is.

De legérdekesebb előttem Szt. Simon koporsója, melyet Nagy Lajos és neje ajánlott fel Szt. Simon egyházának. Nagy ezüst relief, a királyi pár arcképével. Az egykorú Matteo Villani, Firenze nagy krónikása e műről, mely Milánóban készült, ezeket beszéli: Nagy Lajosnak csak leányai voltak, fiörököse nem. Ezért Dalmácia visszafoglalása után elhatározta, hogy elválik nejétől. Még a pápa is óhajtotta, hogy Isten számos családdal, fiúval áldja meg bajnokát. Hiába. «Az asszony is, a király iránt való szerelemből nagy bánatban volt, készen mindenre, hogy urának legyen örököse. Minthogy úgy érezte, hogy fiút nem hozhat a világra, nyilvánosan mondták, hogy ez okból jöttek Zárába és ott maradtak több hónapon át. Nagy és előkelő monostort építtettek ott és a királynénak abba kellett volna belépnie apácaruhában, a Szentegyház diszpenzációjával, hogy a király más feleséget vehessen. De ha ez igaz is volt, győzött a királynői hölgyhöz való szerelme és akaratuknak csak híre maradt meg.»

Egész irodalma van ennek a remekbe készült koporsónak, de célját nem magyarázták meg a tudósok. Egy véletlen vezetett engem rá. Lajosnak váltságot kellett adnia, hogy nejét, ki már apácaruhában járt, magával hazavihesse. E váltságnak olyan természetűnek kellett lenni, hogy az isteni kegyelem az újonnan megerősített házasságot fiörökössel áldja meg. Ennek a kegyelemnek kieszközlésére ki alkalmasabb Szent Simonnál, ki ölében tartotta a kis Jézust és hirdette dicsőségét? Zárában - ezt Dávidné kegyelmes asszonyunktól és leányától, a később oly nagy hírre jutott báró Giesl nejétől tudtam meg - most is a koporsó előtt imádkoznak a fiút óhajtó zárai nők.

Politikailag érdekes volt Dávidné nyilatkozata, ki nem értette, minek kedvezünk a horvátoknak, holott ők, a szerbek, azoknál mennyivel különbek.

Ezután Zára környékét is megnéztük, különösen Zemunikot, hol Nagy Lajos tábort ütött. Most ott trappista klastromot és - sajtot találtunk.

Zárából Sebenicóba. Ott Veranchichék írásait reméltem találhatni, de akár az én hibámból, akár máséból, üres kézzel távoztam. Jól megnéztem azonban a még a magyarok által emelt és elég jó karban maradt erődítményeket. Onnét Kninba, a horvátok ősi fővárosába, egy igen kedves és művelt kapitány társaságában. Ajánlásom volt Luigi Marun ferencrendi baráthoz, ki a lombard korból származó régiségeket feltárta és roppant fáradsággal és nélkülözéssel múzeumot alapított.

Az állomásnál várt a szerzetes. Kért, ebédeljek ott, náluk, noha Úrnapja, csak igen silány ételt kapnék. Jöjjek azonban 3 órára a Csitavnica előtti kávéházba, szabad ég alatt ott vár és mutat nekem szép, népies ünnepet.

Ott csoportosult az egész fiatalság, leányok, legények, mind ünneplőben. A leányok hajzatában mi csak arany-, ezüstpénz volt, némelyiknek a mellét is az borította. Előbb kólót táncoltak, kecsesen, illedelmesen. Mikor ennek vége, Marun magához int egy legényt és súg a fülébe. Csak azt veszem észre, hogy a legény fülig elpirul. Aztán egy kis mozgolódás, majd egy más tánc. Olyan, minőhöz képest a legvadabb kankán a Mabilleban merő istentisztelet. A párok erősen egymáshoz símulnak, majd egyik vagy másik lábukkal, felváltva, kirúgnak. Lihegnek. Ilyen lehetett az őstánc, minőt az ausztrál-négerek ropnak.

Elállott szemem, szám. Mikor oszlanak, kérdem Marunt: milyenek itt az erkölcsök? «Nálunk katolikusoknál jók, a görögöknél nem. Ezt a táncot csak igen ritkán engedem meg, csak olyankor, mikor etnográfiai szempontból érdeklődő vetődik ide ünnepnap.» És mi történik a tánc után? - kérdem. «A tánc után a legény hazaviszi a leányt. Aztán elveszi. Ha nem, megölik.»

Ilyen ritka etnográfiai élvezettel gazdagodva néztem meg a múzeumot. Érdemes volt. Sokszor gondoltam arra, hogy főpapjaink közül hányan lobognak ilyen nemzeti és műveltségi hévvel, mint ez a szegény, fanatikus szerzetes. Marunt szívembe zártam; arcképe asztalomon van.

Spalato. Diocletianus császári palotájának homlokzata messze elnyúlik a tengerparton, keskeny földnyelven. Belül a város templomaival, sürgés-forgásával. Mintha egy óriás őrizne törpéket. Szorgalmasan bujom a gazdag levéltárt, a könyvtárt. Legjobban Spalatói Tamás érseknek a XIV. századi kézirata érdekel, abban is az utóirat. Ebben az áll, hogy Kálmán, László király fia, mikor Horvátországga ment serege élén, horvát hadakat talált maga előtt és azokkal, 12 törzzsel, egyességre lépett, 1102. Nyilván hamisítás, még azt sem tudja a másoló, hogy Kálmán nem volt László fia, a horvát törzsnevek pedig a XIV. században fordulnak csak elő az oklevelekben. Láttam egy más példányt is Trauban, de a dolog hitelessége ezzel éppen nem erősödött. Ebben tehát már egészen biztos alapon állottam. Spalatóban találtam még IV. Béla két kis leányának sírkövét. Ezeket Magyarország visszakövetelte, de a püspök azt mondta: az első vonattal, mely innen Pestre indul. Egyebekben igen jól ment dolgom, ott volt Dávid generális is vezérkarával és megnézhettem engedelmével Klisszának még katonáktól őrzött sziklavárát. Megismerkedtem Bulat polgármester, reichsrathi polgármester úrral, a horvát párt vezérével, ki híveivel együtt mind azt hajtotta, hogy Dalmáciát vissza kell csatolni Magyarországhoz. Erre mindig azt feleltem: van már éppen elég horvátunk.

Alig félórányira a várostól északra nyúlik el az ősi Salona sírmezeje. Oda a tudós Bulics prelátus vezetett és kalauzolt. Egy egész hetet töltöttem ott a síriratok kibetűzésével. Azt hiszem, egy nagy történeti rejtély megoldásához közeledtem. Az epitáfiumok mind deáknyelvűek, a VI-VII. századból valók, de a ragozás és ejtegetés minden nyoma nélkül. Nem is olaszok. Itt tehát egy barbár nyelvnek kellett a latinnal érintkezni. Ez pedig nem lehetett a horvát, sem az avar, hanem csak thrák vagy illír. A város római volt, a vidék barbár. A vidéknek pedig érintkeznie kellett a kulcsos városokkal és viszont. Ez az oláh nyelv alakulásának nyitja, hiszen nemcsak az Alduna várainál keletkezett, hanem az Adria partján is.

Spalatótól két óra kocsizás Trau. Arra a kis szigetre menekült a tatár elől IV. Béla. Ott volt ám csak dús az aratás. Körülbelül 80 eredeti oklevelet olvastam az Árpád-korból. A Fanfogna-Garagnin Conteknál, kiknek vendégszeretetét élveztem és kik magyaroknak tartották magukat, mert címerükben madarak ülnek fán - Fán fogna - gyönyörű gyüjteményét találtam a Dalmáciára vonatkozó röpiratoknak. De legerősebben hatott rám a kis város XIII. századi dómja, kapuján a hatalmas hímoroszlánnal. Ezt utánozták nálunk a kiállításon a jáki templomnál. Különben úgy látszik, a bécsi Szt. István-templom is ugyanabból a mesteriskolából került ki.

Vissza Spalatóba, majd Raguzába. Ez a város sokszorosan érdekelt nemcsak nevezetes multja miatt, hanem mert ott született és működött az első magyar renaissance-történetíró, Tubero, ki hazánk viszonyait a mohácsi vész előtt oly belátóan ismerte és ismertette. Nagy földrengés 1663-ban egészen lerombolta, úgyhogy barokkstílusban épült újra, de levéltára megmaradt. Dolgoztam is benne sokat és igen érdekesek voltak éppen az Árpád-kor gazdasági és pénzügyi viszonyainak adatai. Hoztam is onnét egy igen nevezetes oklevelet, azt, melyben Nagy Lajos az aacheni magyar kápolna építéséről rendelkezik - öt forinton vettem. Hampel barátom adta ki az Archaeológiai Értesítőben. Roppant sűrű volt Raguza érintkezése Magyarországgal, a szent koronához tartozónak vallotta magát és évi ajándékokat küldött királyainknak. Sok ereklye származott innen hozzánk: a Szent Jobb is. Ez a kis köztársaság Velence, Magyarország és a török közt századokon át fenntartotta önállóságát, hajói, az «argosyk», még Angliába is eljutottak, matrózainak széles és megérdemelt volt a híre.

Hogy mennyire élt még ott a magyar összeköttetés emlékezete, a következő eset mutatja. Gondola úr (a Gundulics, híres költőjük családjából való), a bécsi Urakházának tagja, meghívott ebédre szőlőjébe. A pezsgőnél beszédet mondott. Raguza nem szerb, nem horvát, nem is olasz, hanem lelkében most is magyar és büszke a közös multra. A közös nagy jövőre üríti poharát.

Hosszú utam alatt itt éreztem magam először otthonosnak: tiszta volt minden és termékeny a vidék, különösen Canale kerülete. Szerencsém volt annyiban is, hogy nem volt túlságos meleg, amit nem bírok. Még egy nagy örömöm volt, véletlenül találkoztam régi kedves tanítványommal, Mendlikkel, a tengerek hírneves festőjével, ki Györök Leó kis hajóján barangolta be az Adriát.

Hátra volt még a tájképileg legkülönb vidék, a Bocche és Cattaro. Ennél tökéletesebb fjordot a természet nem alkotott. Sötétkék víz, sziklás, tagozott partok, háttérben a magas Lovcsen. Ezen felsétáltam, gyönyörű műúton, a montenegrói határig. Volt levéltár is, de kevés hasznát vettem, mert itt már a cirill betű és szerb nyelv uralkodik.

Kétnapi tartózkodás után vissza Gravosába, kis hajón Metkovicig, majd vasúton Mosztáron át, hol megháltam és megnéztem az igen érdekes török várost és a rómaiaktól épített hidat. Majd Szerajevóba és Ilidzsébe, hol Kállayné volt kegyes fogadni és megvendégelni.

Aztán szerencsésen hazaértem, majd családomhoz utaztam Bártfára.

Erősen hozzáfogtam a munkához. El is végeztem. Egy részét az Akadémiában felolvastam; meg is jelent kiadásában az egész. A fősúlyt a tengeri hatalomra helyeztem, Perikles egy mondását véve alapul. A munka nagyon tetszett. Apponyi ezt írta nekem: miért is haltak ki az Árpádok! Kállay 1000 frtot küldött honorárium gyanánt. Elfogadtam, de kikötöttem, hogy ezt a pénzt törökországi útra fordítom, mert mégsem járja, hogy a Keletről mitse tudjak. Az irigyek részére megjegyzem, hogy többet költöttem rá ezer forintnál.