Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám

FÖLDI MIHÁLY: MAGYAR ÍRÓ NAPJAI

1929, szeptember.

Az Andrássy-úton mentem, délben, őszi napsütésben s találkoztam egyik regényhősömmel. - Szervusz, - mondta kissé szomorú és biztató mosollyal. - Szervusz, - mondtam bizonytalanul. Ő beszélt: - Sok jót hallottam rólad... hát igen. Nekem, kérlek, rosszul megy, nagyon rosszul. Emlékszel? - Még mindig nem tudtam, mire kellene emlékeznem; nagy, nagy messzeségből ködlött felém az alakja. - Tudod, együtt jártunk az egyetemre, aztán... egy felvidéki fürdőhelyen voltam orvos, a csehek nem neveztek ki a kórházba, mert magyar vagyok, hazajöttem, nem kapok állást, prakszis nincs, most élem fel azt a pár ezer pengőt, amit a feleségemmel kaptam s ami még megmaradt... - Beszélt, beszélt s lassanként megelevenedett előttem az egyetem, régi, régi élet, kollokvium, szigorlatok, első szerelmek; de még mindig nem jutott eszembe, hogy hívják. Egyszerre a vállamra tette kezét: - «Nagyon jól írsz le az utolsó regényedben... azok a budafoki napok... és amikor helyetted mentem ki a frontra... de hát aztán neked is ki kellett jönnöd... az idegsokkomat is jól írod le... - Zavartan bólogattam. Hiszen ez dr. N. Gy., akit én Schiganell Dezsőnek kereszteltem el! Kedves Schiganell, hogyan szerettelek, mennyit álmodtam rólad egy esztendőn át, amíg az enyémmel együtt megírtam sorsodat... Megírtam? Úgy látszik, nem értette zavart hallgatásomat; hirtelen megölelt és elsietett. Tétován néztem utána. Mosolyogtam, de a hideg végig futott rajtam. Hová rohansz, Schiganell! Dezső, Dezső, állj meg... Oly sokat szenvedtél regényemben, hogy néha már magam is aggódtam, nem festem-e túlságosan sötét színekkel sorsodat; igazságot akartam tenni s végül elvezettelek a megbocsátás és rezignáció nyugalmába; nálam végül te már mosolyogsz, nálam te már szerelmes vagy, megházasodol és állásod van, állásod; jól jövedelmező állást, ó, poziciót adtam neked Nyári tanár úrnál, aki feleségül vette az én szerelmemet; nálam már nincsenek anyagi gondjaid, csak a gondolatot, az örök gondolatot keresed és nem találod... nálam te a csillagok közt sétálsz... holott... holott itt kóborolsz az Andrássy-úton és bocsánatkérő mosollyal, félszegen azt mondod nekem: - Tudod, egyike vagyok a reményteleneknek... - Nem jól írtalak meg, Schiganell! Ha jó is az írás, nem az élet, a mai élet, amit könyvbe akartam kényszeríteni. Az élet nagyobb, erősebb, veszedelmesebb és végtelenebb; titokzatosabb és érdekesebb; az írás mellé, amely rólad szól, függelékül kellene csatolnom az életedet... Néztem, néztem a modellem után s megéreztem minden mai írás eredendő gyöngeségét.

-

Érdekes tanulmányt írt a napokban Farkas Gyula, aki a magyar nyelv és irodalom tanára a berlini egyetemen. «Kétféle nemzeti érzés»-ről szól a tanulmány, amely gondosan összegyüjtött irodalomtörténeti anyaggal illusztrálja az optimista és pesszimista magyar hazafiasság kérdését. Régi vita? Régi a kettős szemlélet, de új a vita, amelyet túlságosan politizáló esztétikusaink két-három évtized óta szerettek a könnyebb végénél eldönteni: az optimista, aki mindent dicsőít és mindenért rajong, ami magyar, az a hazafi, a fajmagyar, sőt minden jelző nélkül az egyetlen és kizárólagos magyar, a másik, a pesszimista, a bíráló, az ostorozó, a kétségbeeső, az nem magyar, hanem inkább hazaáruló. Még Makkai Sándor is azt írja Ady nemzeti érzéséről (Magyar fa sorsa): «Századokon át hozzá voltunk szoktatva költőink által ahhoz, hogy a haza földje olyan szentség, melyet csak imádattal lehet említeni, amelynek csak szépsége van, melyhez tartozásunk túláradó gyönyör, elszakadásunk kárhozat és hazatérésünk üdvösség. Ezzel az uralkodó és uralkodóvá lett érzéssel szemben az Ady költészete olyan érzéseket mutatott meg, melyek teljesen idegenek... voltak». Ezzel szemben Farkas Gyula példái meggyőzőn mutatnak rá, hogy «az a nemzeti érzés, az a hazafiság, mely optimista öncsodálat helyett kritikával nézi önmagát, nemcsak hogy nem új és Adynál nem egyetlen, hanem az ősi magyar nemzeti érzés egyik megnyilvánulási formája».

Abban a korban, melyet történelmünk az irodalmi felújulás korának nevez, a «magyaros iskolában» jelentkezik az a túlzó magyarkodás, amely «az önáltatásra annyira hajlamos magyarságot elkábítja öndicsőségének felmagasztalásával». Bizonyára nem véletlen, - jegyzi meg Farkas Gyula - hogy ennek az iránynak két vezető szelleme közül az egyik, Dugonics, szerb, a másik, Gvadányi, olasz származású. Ellenben az ősmagyar nemes Kazinczy nem bírta Dugonicsot olvasni, nemcsak parlagi nyelve, hanem túlzó magyarkodása miatt sem és senkiről sem beszélt oly megvetéssel, mint a csupa jóakarat és hazafiasság Dugonicsról. Kazinczy elszigetelten maradt a humanizmusával, mély emberszetetével, európai kultúrájával, a magyar elmaradottság és magány kínzó tudatával, el-elboruló reményeivel, a munka optimizmusával és a helyzet pesszimizmusával. Így éreztek Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Széchenyi, Arany, Tompa, Madách, Gyulai és Ady is. «Ez az érzéskomplexum az ősileg magyar, sokszázados történelmi fejlemény». Idézet Kazinczyból (Musiczky Lucián szerb költőnek írja): «Az én patriotizmusom nem ellenkezik a kozmopolitizmussal, s midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt, amennyire tőlem telik, elősegéleni igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy más nyelveknek károkkal virágozzék az én nyelvem... Az igazság minden nemzettel, minden felekezettel közös, s a jók és bölcsek fellelik egymást különböző feleken is. Jaj annak a nyomorultnak, kinek szemei felakadnak a ruhán és a hangzaton». Kazinczy leveléből Kis Jánoshoz 1810-ből: «Én azt hiszem, hogy minthogy Európának dolgait filozófusi szellem (Geist) igazgatja, a Magyar nép csak azért nem enyész el, mert vele együtt egy sehol másutt nem található, originális és szép nyelv veszne el». Kis János válasza: «...nem titkolhatom el, hogy én is elenyészést kéntelenítettem jövendőlni Nemzetünknek s nyelvünknek». Csokonai így ír Koháry Ferenchez: «Én tartok tőle, hogy ha ügyefogyott nyelvünket (mely Ázsiából kibujdosván, atya, anya, vér és rokonság nélkül és mintegy Melchisedeknek rendi szerint lakik itten Európába) ennyire vesztébe hagyjuk, nem vetek neki száz esztendőt, hogy ennek a sokféle nemzetnek zavarékjában olyan sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a kunoknak ősi nyelvek». Később: «Amaz ellenkező fátum (egyébnek nevezni nem tudom), mely a Caspium utolsó partjaitól mindétig nyomba kisérte magyar népünket, még máig sem szünt meg annak fogyatékja ellen tusakodni.» Berzsenyi ódái, Vörösmarty szózata, Kölcsey Zrinyi-énekei nem szorulnak idézésre, a pesszimizmus együtt jelentkezik bennük a magyar tragikus érzéssel. Széchenyi arra példa, hogy a pesszimizmus hogyan lendíti tevékenységre az építő akaratot. «Várjuk be - jósolja - nem a nagyszerű halált, hol ember millióinak szemében gyászkönny ül, hanem minden dísz, szánakozás és hálaérzet nélküli kitörültetésünket nemcsak a nagytermészet virányibul, de még legközelebbi szomszédaink tüsténti emlékezetébül is, minél többet és jobb sorsot önkénytül, irígységtül, egymás elleni agyarkodástul szétboncolt és jobbadán önzőkbül álló népvegyület nem is érdemel». Kisfaludy Károly nemzeti drámái, Vörösmarty époszai, «romantikus» költőink látszólag ellentétben állanak a fölébredt magyar nemzeti öntudatnak ezzel a pesszimizmusával. Érdekes, hogyan hozza közös nevezőre Farkas Gyula Kazinczy humanizmusát Kisfaludy Károly «nemzetiességével». Kisfaludy nevelni akarta a közönséget s kedvezett a közönség ösztöneinek; görögtüzet gyujtott, optimistáskodott és hazafiaskodott, de ezt a hatáseszközét önmaga bírálta a legélesebben. «Kérem, - írja Gaál Györgynek, aki darabjait németre fordította - nézze mégegyszer át Ilkát és tegye meg nekem azt a baráti szívességet, hogy bizonyos kifejezéseket, melyek természetesen az eredetiben benne vannak, mint magyar szív, hagyjon ki és egyáltalán, hogy a magyarok dicsőítését törölje ki; a németek sajnálkozva mosolyognának rajta. Én is csak azért írtam, hogy a közönséget a színházba csaljam. Hiszen ismeri ezt a nemzetet, mindenütt dicsőítve szereti magát látni, de ezt a külföld ne tudja meg». Csokonainak is ez a felfogása: «Még mostanság, literatúránknak ezen csecsemő állapotjában, úgy kell bánni gyengélkedő nemzetünkkel, mint az apró gyermekekkel. Édes beszéd, kecsegtető nyájasság, danlás, báb és cukros csemege légyen mind az, amivel őtet az oskolai leckéhez édesgetjük. Nyavalyáját nem tudja még jóformán érezni, tehát amely orvosságot véle bévetetni akarunk, meg kell annak üvege szélét mézelnünk». Az írja Csokonai 1801-ben Márton Józsefnek: «Ha irok is, minthogy én a nélkül nem tarthatom fenn létemet, írok a boldogabb maradéknak, a 20. vagy 21. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem». Kisfaludy Sándor is: «Keserű Siralom az, hogy olly nehéz, és boldogtalan dolog Magyarnak lenni Magyar országban». Három évtizeddel később Kölcsey: «Mondanám: imádkozzatok e népért, de ezért talán már imádság sem használ. Mert hiszen önmaga akar elveszni». A magyarság Nesszus-inge: «Ha lelkemnek, - írja Kölcsey - minekelőtte Hádeszből felvezettetvén ide plántáltatott, választás lett volna engedve, bizonyosan nem választottam volna a hont, melyben születtem». Ezek az érzések nem Kölcsey egyedülálló elborulásai. Sokadmagával sorakozik hozzá Kisfaludy Károly: «Minden patriotizmusom mellett gyakran tör ki a panasz keblemből: Bárcsak ne születtem volna itt. Oly ritkán lehet itt embereket találni, akik a nyers magyarizmusból kiemelkedtek volna és engem a végzetem ilyenek közé helyezett... Itt a világ szegény pénzben és szellemben, és sívárabb, mint a puszták, a lelkek, alacsonyságuk ködébe burkolva». Ady «Gémes kút, malom alja, fokos»-áig irodalmunk legjobb szellemeiből szakadt ki a magyar pesszimizmus és tragikum jajkiáltása.

Farkas Gyula azt mondja: célja csak annak igazolása volt, hogy a magyar nemzeti érzés sokkal összetettebb, mintsem hogy azt a hazafiság szólamával elintézni lehetséges volna. Valóban, az optimizmus még nem az igazi hazaszeretet, a pesszimizmus még nem hazárulás a politikában sem, - hát még az irodalomban. Századunk elején duzzadó erőink túlbecsülésében, a millennium lelkesedő zajában a nemzeti optimizmus fogalma összeolvadt a hazafisággal a jóhiszemű Beöthy Zsoltnál; rosszindulatúak s azok, akik az önkritika hiányában szenvednek, már esztétikai követelményt kovácsoltak a köteles lelkesedésből és önelragadtatásból. Pedig az optimizmus még nem konzervatívizmus s a pesszimizmus nem destrukció; egészséges, erős pesszimizmusra nagyobb szükségünk van ma is, mint a mindent dícsérő, görögtüzes, szavaló, ökölrázó optimizmusra. A közéletben. Az irodalomban pedig? Nem hiszem, hogy vitatkoznunk kellene azon, ki a jobb író? Csokonai-e vagy Dugonics? Én egyébként kilószámra olvasnám annak az optimista magyar költőnek a verseit, aki olyan tehetséges, mint Vörösmarty, Arany vagy Ady. Vagy Madách. Mert mégis csak meg kell állni annál a ténynél, hogy aki ebben az országban igazán nagy szellem volt és a szíve vérével szerette ezt a földet, pesszimizmusból és tragikumból font koszorút a homlokára. Néha az egyetlent, amely fejét diszítette.

-

Megvizsgáltam egy kritikusnak az életét, aki túlságosan sötétnek ítélte egyik könyvemet; kiváncsi voltam, mi oka van a vigasságra? Kétségbeejtő eredményre jutottam. Ha témául fognám fel az életét, csak öngyilkossággal tudnám befejezni.

Optimizmus vagy pesszimizmus... végső kérdései az embernek. Állásfoglalását az emberrel, hazával, világgal, sőt a világmindenséggel szemben nem dönthetik el tiszta okok, érvek, meggyőződések; ítéletébe beleszól a hit, a hitetlenség; a mult; lelki és testi eredete; a családja, a hazája multja; a sorsa; a vérkeringése, belső elválasztó mirigyeinek működése; az éghajlat, a véletlen... ezer és ezer tényező, amely szinte kikutathatatlanná teszi ezt a kérdést.

De lehet-e esztétikai követelmény az optimizmus? Lehet-e kritika tárgya a pesszimizmus? S ha vitázni lehetne róla, kinek könnyebb a helyzete? Bizonyára több «észok» szól a pesszimizmus, mint az optimizmus mellett.

Egy ilyen vitában egy háborúból hazatért fiatal orvos kissé ingerülten, de bizonyára jogos izgalommal mondotta:

- Tisztelt fűszál urak és fűszál hölgyek! A Kilimandsáró keleti lejtőjén a fűszálak pesszimisták, a nyugati lejtőn optimisták. Nagyszerű! Talán idealisták és materialisták is vannak a kukacok közt? Ó, mondja talán, hogy nihilista lettem a háborúban! Szabad, parancsoljon. Szabad hazudni ma is... amíg jön egy paraszt és lekaszálja a rétet. Vagy jön egy tehén és lelegeli. Vagy jön egy ismeretlen és eltapossa. Mi lesz aztán? A tehén gyomrában találkoznak az összes fűszálak és végül trágya lesz belőlük. Nagyszerű. De csak tessék nagyképüsködni. És házasodni és szép poziciókban üldögélni és óvatosan minden jóról gondoskodni. Tessék. Fontos, hogy a trágyában egy kis optimizmus is legyen, különben nem ízlik a kukacoknak.

...Bizony, éles, helyenkint bántó szavak, de néha nem válogatják meg a kifejezéseket ezek a háborúból visszatért fiatalemberek. A szavakat lehet kifogásolni, de a lényeget még azzal sem lehet kritizálni, hogy az ilyen gondolkodás megbénítja a cselekvést. Kivánom minden optimistának, hogy annyit tudjon dolgozni és alkotni, mint a pesszimista Schopenhauer.

-

Hol vagy, Gyulai Pál? - siratják egyre többen. Valóban, hol van? Bizonyos, hogy nincs közöttünk? Nem hallgattatjuk-e el, vagy talán beszél is, ír is, csak nem halljuk meg a szavát? De ha ír is... Két-háromszáz pengőért ma mindenki megírathatja magáról, hogy zseni.

-

Két beszélgetés egy napon.

A fiatal és tehetséges író: - Uram, tenni kell végre valamit, ez így nem mehet tovább! Az új írók nem juthatnak szóhoz, a kiadók elzárkóznak, csak biztos üzletet akarnak kötni, de ez tűrhetetlen, ezen változtatni kell. Hogy mit kell tenni? Kényszeríteni kell rá a kiadókat, akik rengeteg pénzt keresnek az ismert írókkal, a tankönyvekkel és ezer más módon, kényszeríteni kell Gutenberget, hogy nagy üzletei mellett fedezzen fel új hazai írókat, meg kell kérni a kultuszminisztert, hogy gondoskodjon az új írókról is és... Az új irodalom csírájában megfullad.

Ugyanezen a napon egy kiváló egyetemi tanár. Szakember. Mit olvas? Mit tud a magyar irodalomról, általában az irodalomról? Megdöbbentő. Azt mondja, húsz év óta nem olvasott regényt. Verset utoljára diákkorában. Színházba igazán nem járhat. Csak a szakmáját olvassa. Megkérdeztem tőle, hogy vallásos-e? Mosolygott. Jár templomba? Azt mondta, nem. Hisz Istenben? Megint mosolygott és védekezőn maga elé tartotta kezét. Megkérdeztem, mi érdekli? Csak a tudomány, de abból is csak az ő külön tudománya. Nincs metafizikája. Nincs metafizikai szükséglete. A világ az ő számára egy szakkérdés. Istenre nem gondol, a halál kérdését elintézte a megsemmisülés bizonyosságával, sorsával rendben van, kielégítetlen kérdései, bizonytalan hangulatai nincsenek s írók könyvein, költők versein át nem vonzódik rokon vagy idegen lelkek felé. Nincs metafizikája. Nincs fantáziája. Nem tudja, nem is érdekli, miért van a világon, honnét jön, hová megy, nem érdekli, mit éreznek és gondolnak körülötte az emberek. Nem érdekli az irodalom sem, amely az emberi életet zsúfoltan, legfontosabb nedveinek kivonatában az életébe öntené. Művelt ember? Én műveletlennek tartom. Miatta és miattuk él mostanában valami zárt, üvegházi életet a magyar irodalom; miatta és miattuk nem hat, nem gazdagodik, nem fejlődik. Az irodalom virágzásához nem elég az író; jó olvasó is kell, aki jelenlétével, mint a katalizátor a vegyi folyamatokat, állandóan indítja, ébren tartja és gyorsítja a költő alkotó kedvét. Ma is vannak költőink, akiknek versei elérik a magyar irodalom legmagasabb csúcsait, de e verskötetekből alig fogy el három-négyszáz példány; legjobb költőink eladatlan köteteik olimpusán trónolnak és magányosan pengetik lantjukat... lantjukat, amely ma az ő számukra is papiros, fehér papiros s a húrok rajta a nyomtatott sorok. Mit változtat a költő helyzetén, ha a kiadó jószántából vagy kényszerűségből újabb kötetekkel magasítja, akár az égig emeli ezt a trónt? Árva királyok, nép és föld nélkül. A tanár úr nem olvas. Elvesztette a vallás hitét és nem találta meg a modern metafizikát sem; hit és irodalom nélkül megközelíthetetlenül uralkodik a birodalmában, amelyet szakmának hívnak. Van könyvtára, de elszomorodik az ember, ha megáll előtte. Van rendelője, de kétségbeesik az ember, ha a falakra néz; szörnyű mázolmányok borítják. Lukszuslakásban lakik, de berendezése az ízléstelenség tombolása, a lelki kultúra minden hiánya. Még csak nem is snob. Egyszerűen steril. Rosszabb az analfabétánál.

A gépírókisasszony, aki két órakor gyűrötten szalad haza az irodából egy kis sovány ebédre, a kihordó fiú, aki csomagokkal megrakodva szorong a hátsó perrónon... a gépírókisasszony és a kihordó fiú, aki negyven fokos kánikulában és harminc fokos fagyban piros és sárga fedelű ponyvát habzsol fáradt szemével a zsufolt villamoson, kedvesebb látvány az én szívemnek a műveletlen és kiváló tanár úrnál.