Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 17. szám · / · PEÉRY PIRI: ANNE

PEÉRY PIRI: ANNE
Regény (1)
III.

Lehunyt szemekkel néz az ég felé... A nap élesen süt, sugara áthatol a szempillákon és ime lát... Először csak vörösen izzó végtelenség tárul meg előtte, azután csillogó aranyhalak kezdenek cikkázni ide-oda, igen, aranyhalak, meg csodálatosan fürge vizisiklók, de fényes hátuk úgy világit, mint a nyári éjszakák szentjánosbogárkái... Utánuk kap, de akkor elúsznak a semmibe és csak egy kis fekete pont áll félelem nélkül, közel vagy távol, ki tudja? Jó volna elindulni ezen a határtalan arany mezőn, megkeresni ezt a bátor kis pontocskát, de olyan nagyon meleg van és jó így heverni az álmodozás árnyékában... De nem is pont az, amit ilyen figyelemmel nézett Jennes, hanem nagyon-nagyon messze... valaki... megpihent és most már feláll, elindul, mögötte, előtte országut aranypora csillog, az út mentén fák... Fekete fák... Fekete lombjuk hangtalanul imbolyog... és a fekete ember már a fekete mezőre lépve, egyenesen feléje tart. Micsoda fényesség mindenfelé!... és még sincs a fának, embernek, bokornak árnyéka... Halkan kuncog saját ostobaságán. Hogyan is lehetne, hiszen azért fekete itt minden, mert mindez csak árnyék... Most már felismeri a jövevényt... Eilif vágta ki a minap a bőrből. A nemrég meghalt Görra árnyéka!

- Hová?

Görra megáll, ránéz Jennesre, felel valamit, de Jennes nem hallja a hangot. De nem csodálkozik semmin. Minden olyan természetes és arra gondol, hogy Anne bizonyosan értené Görra néma beszédét. Az ember elporlad a faluvégi temetőben és az árnyék meg elindul valamerre. Eilif már sok embernek adott árnyékot, a bőrfigurák fenn lógnak a gerendán, az igazi árnyék pedig mehet testvérei után, túl a Hallgató hegyen, fényúton valahová... Jennes erősen gondolkozik és csak azt nem érti, miért nem sikerül soha Anne anyjának árnyéka. Homályosan megmozdul benne valami sejtés, de egy kiáltás végigkorbácsol agyán.

- Hé! Készen van az ebéd! Hé! Jennes, merre vagy?

A szemébe beömlő fény elmossa a fekete fákat, a fekete vándort és csak anyja kiáltozása viharzik jobbra-balra körülötte, mint az elszabadult folyó rikoltó lármája.

- Kész az ebéd, zabálj! Vagy tán kivigyem? Azt várod, tudom, hogy kiszolgáljalak. Megvert engem az Isten két ilyen döggel. Te meg az apád! Az folyton az erdőn, te meg tétlenül lődörögsz egész nap. Én felfordulhatok tőletek. Tán én is menjek a szomszédba ennivalót kérni magamnak, mint az ácsné teszi?

Jennes nézi az anyja arcát. Milyen idegen. Szürke, mély árkok, nagy kék szemek, sovány, hosszú orr, csontos kezeivel folyton hadonászik jobbra-balra. S ha dühös, mint most, akkor a kabátot ráncigálja, megragadja és beszél, beszél, beszél. Siet, hogy addig a rövid ideig, míg ki nem tépik a kezéből a kabátot, mennél több szidalmat zúdíthasson az áldozata fejére.

Durván összerótt asztalon párolgó szarvaspecsenye tömjénezi be a szobát. Igaz, hiszen az apja három napja, hogy megjött a vadászatról.

- Hát most aztán egyél. Tudom, hogy megint estig nem látlak. Most még ehetsz. Apád még hoz. Majd ha nem tud hozni, úgyis vége a lakomázásnak.

- Mit veszekszik mindig? Egyék inkább maga is!...

- Várom az apádat!

- Ne várja, hátha csak későbben jön haza.

- Be jól tudod! Két nagy csavargó. Csak a kis Helgám ne halt volna meg.

Sír.

Most valamit mondani kellene. Olyan rossz hallgatni egy asszonyt, ha sír. Már három éve, hogy a kis Helga meghalt és még mindig emlegeti, még mindig visszakívánja. Szegény! Jó volna most ezt a szomorú hüppögő asszonyt felkapni, babusgatni. Nagyon fáradt lehet. Még talán el is aludna a karjai közt. Mint a kis Helga szegény... A két nagy kéz megkapja a görnyedten síró asszonyt és lágyan odaszorítja a széles mellkasra az őszülő fejet. Szegény, szegény öregasszony. Hiszen annyira egyedül van. Sose mond neki senki semmi szépet, pedig talán örülne neki. Ezentul elmond az anyjának mindent, amit csak gondol, az árnyékokról, a jó istenről, a szélről, Eilifről és Anneról, ezentul mindent...

Megdermed. Az anyja pofonütötte. Belevágta csontos öklét minden erejével az arcába. Zavarában még jobban szorítja a dühtől tajtékzó asszonyt, aki folyton csak hadarja, hogy őt ugyan nem fogja kifigurázni egy félbolond, még ha a gyereke is. Inkább a Helga, a kis Helga maradt volna életben, inkább ő...

Szeretné megmagyarázni... ő nem akart bolondot csinálni belőle, hogy szereti és szeresse őt is nagyon, ahogy csak tudja. A torkát összeszorítja a zavar. Szégyeli magát. Kisurran az udvarra. Valaki kiabál a háta mögött. Nagy léptekkel nekivág a falunak. Azt mondta ő is... bolond...

A szatócsüzlet előtt sütkérezik az öreg szeplős Lars. Beszélget Gunnarral, aki nyugodtan lábával a kavicsokat rugdalja. Az árnyéka derékban kettétörve hevert mellette és még így is fáradhatatlanul utánozta Gunnart...

- Hé Jennes! Jó, hogy jössz. Szükségem lenne egy vadmadárra. Fogj nekem az erdőben. Majd adok érte valamit.

- Jó, majd megpróbálom!

Minek kell Gunnarnak madár? Biztosan valami buta tréfához kellene a szegény kis csipogó jószág. Na, ha arra vár Gunnar, hogy ő fogjon neki egyet, akkor örökké élhet.

- Jennes! Segíts fát hordani. Nézd, nem leszek vele sohase kész.

Aale anyó! A kedves öreg Aale anyó. A legjobb, a legkedvesebb asszony a faluban. Öreg már és töpörödött és mégis fürge, mint a szarvas. Örökké tesz-vesz. Nem koptatja az ajtófélfát a szomszédban. Nézd! Nem tud várni. A legnagyobb tuskót vonszolja be a kunyhóba.

- Várj anyó! Nem birod a fát! Nehéz tuskó az nagyon.

- Ho-ó-ri! De jó cipelni. Milyen rend van mindig ebben a kis házban. Ragyog a tisztaságtól, az asztalon nem hever tarka össze-visszaságban minden. Edények a polcon rendben. A falon lóg a szerencsétlenül járt Olov hálója. Talán még ő verte be a szeget tizennégy vagy tizenöt év előtt, lehetséges, hogy a halászat előtti este akasztotta fel a hálót, hogy...

- Ez itthon marad... ezt nem viszem magammal.

Ott a balta a sarokban, amivel beütötte a szöget a gerendás szoba falába. Csak a kéz nincs többé és a háló párja...

Még csak négy tuskó és nem kell az anyónak cipekedni. Egy kis erőlködéssel segített az öreg Aalen. Az talán késő estig cipekedett volna.

- Áldjon meg a jó isten, fiam, ülj le most és pihenj kicsit...

Már Jennes előtt állt a finom jó sajt, a hal, a nagy darab fiú csipeget az ételből. Ne gondolja Aale anyó, hogy nem kell neki, amit ad. Az anyja! Mindig panaszkodik. Csontos öklével belevágott az arcába. Milyen dühös volt, pedig nem akarta kigúnyolni. Védeni akarta, magához szerette volna szorítani, erőt adni az erejéből...

Így volt valahogy...

- Látod Jennes, így egyedül élek. Nincs senkim, öreg vagyok már nagyon. Se uram, se fiam. Azt a tenger vette el, ezt az erdő.

Nem sírt... A hangja nem lázadozott, fájdalommal és megnyugvással beszélt.

Jennes nézi Aale arcát. Az anyó nagyon, de nagyon öreg asszony volt. Ha a mesék összes boszorkányait sorra elképzelnéd, akkor sem tudnál csunyább nénikére gondolni. A homlokát ezer és ezer apró meg nagy ránc borítja, szemöldökének minden egyes szála haragban van a másikkal és külön-külön támadóan mered előre. Két apró szeme mélyen benn fekszik, kékjét minden pillanatban elfedi a sűrű rebbenő szempilla. Ilyen hajlott orra, amilyen Aale anyónak van, még a vasorrú bábának sincsen. És csunya, nagy lefittyedt fogatlan szája egészíti ki ezt a képet. De ha aztán egy jóságos lelket keresnétek, nem hiszem, hogy Aale anyóénál különbet találhatnátok egyhamar. Amilyen csúnya volt, olyan szép lélek lakott benne.

Aale nézi a fiút. Nem lehet az, hogy bolond legyen. Lám, segített neki az első kérésre. Azért, mert néha különös dolgokat beszél. Hiszen ő is hányszor gondol az urára, meg az eltünt fiára. Téli estéken hányszor elbeszélget velük. Hiszen ha őt ilyenkor hallanák, őt is bolondnak gondolnák, pedig istennek hála, nem az. Szép fiú Jennes, hosszú haja van és a vállát veri, okos, tiszta szeme, szép fehérfogú szájából soha nem távozott egy csunya káromkodás sem. Nincs igaza a tiszteletesnek, meg a bírónénak sem, amikor azt mondják rá, hogy bolond. Ugyan, a bíróné... Fáj neki, hogy Jennes nem veszi észre a magakelletését. Nem is veheti észre, hiszen nem tudhat még semmit az ilyen dolgokról...

Aale anyó arcát elfutja a vér. Szégyeli magát nagyon, hogy ilyesmi az eszébe jutott. Fürge lépteivel ott terem a fiú mellett, nézi... és könny szökik a szemébe. Az ő fia... Ilyen nagy lehetne az ő fia is. Aztán sírva, búgva, két reszkető öreg kezével megsimogatja a kusza haját és csókolja anyásan, sokszor, a meglepett Jennest...

- Fiam, fiam...

Jennes ül szobordermetten... ez a kéz... a könnyek... a szeretet... Hangosan felsír.

Az aszott kezek simogatják, a csunya, lefittyedt száj bársonyos szavakat duruzsol. Fényt kap a hang. Ilyen hangja van a fiatal anyáknak, akik titokban, mikor egyedül vannak, megsimogatják selymes bőrüket, gügyögő szavak kíséretében, a meg nem született gyermek felett.

- Kis fiam! Miért sírsz? Ki bántott? Az emberek? Mit tettek? Nem tudják ők, hogy mi a szeretet, csak a hasukat szeretik és a pálinkát. Szeretni csak azok tudnak fiam, akik egyedül vannak. Míg élt az uram, meg a fiam, látod, én szerettem őket mindig, de most sokkal jobban... mert nincsenek. Mert gondolhatok rájuk, míg azelőtt... Akkor jobban elfoglalt a munka. Itt élek egyedül, senkim, semmim, most nagyon szeretem őket.

- Nagyon szeretlek Aale anyó! - felkapja az anyókát, magához szorítja és bohókásan ugrál vele a kis kunyhóban. Most nem ököl éri az arcát. Fejét simogatta a ráncos, reszkető kéz és szívből kacag a fogatlan száj. Vigyázva talpraállítja az anyókát.

- Isten veled öreg, kedves Aale anyó. Aludj jól.

Aztán nagy ugrásokkal kifut a házból, az út másik oldalára. Felcsapja két karját a magasba és nevet, nevet. Mikor visszanéz a kunyhóra, az anyóka az ajtóban áll és kacagva integet neki. Egyet-kettőt kurjantott még feléje vidáman, pajtáskodón, aztán nekiiramodott az útnak és rohant, ahogy csak a lábai bírták. A gyerekek és a felnőttek előbujtak a házakból, az ingyen mulatságra. Egy már merészebb fickó csúfolódva kíséri, kövekkel is meghajigálják, senki sem szól rájuk, hiszen így érdekesebb a mulatság.

Az ács háza előtt egy csoport asszony áll, néha kijön valaki és buzgón mesél a készséges hallgatóknak. Jennes megtorpan, az asszonyok előtt. A figyelem feléje fordul. Tréfálkozó hivogatások, ingerkedések kergetik egymást. Már nem érdeklődnek az újabb hirek iránt. Zelma, a harangozó fiatal felesége hiába próbál szóbaállni egyikkel-másikkal. Lemondóan megfordul, hogy visszamenjen. Szembetalálja a csukott ajtót. Nekiesik és rúgni kezdi, ahogy csak tudja. Egyszerre feléje fordulnak. Csend lesz.

- Úgy ordítoztok, mint az állatok. Marie a végén járja, alig lélegzik már.

Jennes meghökken. Marie, szegény, mindjárt meghal? Talán fájdalmat is okozott neki akaratlan. Jennes nagyon rossz fiú, aki még a haldoklókat sem kíméli. Meg kell magyarázni, ő nem akart rosszat, ő csak nagyon boldog volt és... igen, mesélni fog neki valamiről... Az isten felé vándorló árnyékokról... Nemsokára Marie is útra kel majd. Biztosan rövid lesz az útja, hiszen nem volt rossz asszony. Megtette a kötelességét. Tizenegy gyereket szült. Hogy meghalt mind, a tíz éves Petersen, meg a tegnap született kisgyereken kívül, arról ő nem tehet.

Félrelöki az ajtót elálló népet és benyit. A szobában a bűznek, a füstnek és az áporodott szennynek olyan fojtó keveréke, hogy percekig köhögteti. Az ajtó melletti sarokban csomó véres rongy, mellette fazék, amiben avas halzsír büdösödik, a nyitott tűzhely elhanyagolva, a füst nem távozhat el a nyiláson, mert a tetőről rácsúszott egy gerenda és elállja az útját. Az összetákolt asztalnak három lába van csak. Az ágy felé még nagyobb a piszok.

Az ágyban fekvő asszony keze meg-megrándul, szemei szüntelenül vándorolnak a szoba egyik sarkától a másikig, fogatlan szája nyitva és duzzadt nyelve tehetetlenül ékelődik az ínye közé. Mellette fekszik a gyerek. Idomtalan, nagy feje, lehetetlenül apró termete nem mozdul. Az ágy háromnegyed részét Peters foglalja el, részegen horkol, nagyokat dob magán, az asszonyok veszik le a haldoklóról a rádobott kezét vagy lábát. Jennes tágult szemekkel néz, az ágyat nézi, az asszonyokat, Peters valami rossz álom hatása alatt szűköl. Kezei, mint a megbomlott motolla, járnak. Az ökle rásujt a haldoklóra. Egy ugrás, Jennes felkapja a fiút és ledobja kint az ajtó előtt. Bejön. Tele erővel. Az ajtót kitárja. A beragadt ablakot baltával veri ki. Parancsokat oszt. Az asszonyok önkéntelenül is engedelmeskednek. Már a tetőn van és a gerenda félrelódítva. A füst, mint egy palackból szabaduló szellem, felszökken a magasba. Az asszonyokat elfogja a tisztaság utáni vágy. A jószívű, kövér harangozóné behunyt szemmel mossa fel az ágy előtti részt.

A haldokló értelem nélkül, fáradhatatlanul vándorló szeme tisztább lett. Már nem kell úgy zihálnia levegőért. Néha úgy rémlik egyik-másik asszonynak, hogy megismeri őket. Int a szemével. Dehogy! Már a kezét is mozdítja. Beszélni akar.

Megitatják egy kis tejjel, Ingeborg már visszajött, még liheg a futástól, egy magaszőtte inget hoz. Hadd legyen szegénynek a koporsóban. Morog majd ugyan az ember, ha megtudja, de nem baj. Az isten nem felejti majd el ezt neki.

A beteg megmosdatva fekszik a megváltozott szobában, a megváltozott ágyban. Az egyik párnát hozott, a másik takarót. Szegény asszonynak soha életében nem volt ilyen jó dolga, mint most, hogy a halálos ágyán fekszik. Már teljesen magához tért.

- Talán még estig kibírja, - súgja az egyik asszony a másiknak.

Jennes belép a szobába. Már nem kell köhögnie, bár a fal még ontja a nehéz dohszagot, de ezt alig lehet észrevenni az előbbihez képest. Ügyetlenül odatipeg lábujjhegyen az ágyhoz és leül a szélére. Megfogja a kezét az asszonynak, aztán megkérdezi, hogy hallja-e őt. Akadozva és ügyetlenül mesélni kezd neki.

Mikor elhallgat, körülnéz. Az asszonyok előrenyujtott fejjel lesik, hogy beszél-e még. Jennes érzi, hogy nem értik. Nem gondolnak arra, hogy ő hisz mindebben. Mesének gondolják a valóságot. És Marie? A szeme még mindig várakozóan pihen rajta. És a szemek azt mondják: még!

- Ugyan mesélj még valamit. Ez nagyon érdekes volt. De nézd, Jennes, most valami tréfásat mesélj, ez nagyon szomorú volt.

- Egész okos fiú ez a bolond!

Nevetés. E-gész o-kos fi-ú ez a bolond! - Bolond! Bolond! Hát bolond ő? Rászakad mindjárt minden. Most rögtön el kell rohannia. Feláll. A szemek visszaparancsolják. Marie szemei. Követelnek. Vidám mesét. Amin sokat lehet nevetni. Mindjárt lemegy a nap. Ó, most künn lenni az utcán! A tengerről szabaduló szél estefelé ezer mesét mond mindenféléről. A halódó test összerándul. A szemek rámerednek. Jennes mesél...

Nem tudja, mit, össze-vissza mindent, ami az eszébe jut. Feje, karja, válla mozog a nagy igyekezettől, kelleti magát, mint a faluban a lányok, majd négykézláb áll és ugat, mint a kutyák.

Kacagás viharzik a szobában. Jennesből dűl a szózuhatag. A derültség hullámai mindig magasabban csapkodják a kis szoba falát. Jennes forog körben és valami vinnyogó hangon énekel hozzá. Egyszerre, mintha egy pillanatra megszédült volna, leül a földre. Bambán néz körül, odamókázva Marienak. Az hálás, mosolygós szemmel nézi és mintha Jennes bamba képe még nagyobb nevetésre késztetné, kiegyenesedik. Egy hörgés és Marie, mielőtt még valaki odaugorhatott volna, kizuhant az ágyból.

A szeme mosolygott, aztán két kéz lezárta, Marie megérkezett a temetőhöz. A csecsemő teste is majdnem hideg volt már, akkor halhatott meg, amikor Jennes már mesélt.

- Legalább lesz szegény Marienak vezetője. Hamarabb eltalál, mert ő csak tegnap jött ide le a földre, nem felejthette még el az utat...

Megmosdatják csontig soványodott testét, a csecsemőével együtt. Öltöztetik őket. Az egyik asszonynak eszébe jut, hogy Gunnar műhelyében látott egy koporsót tegnap, mikor ott járt.

A kunyhó egyik oldalához odaragasztva állt egy kis félszer. Itt volt Gunnar műhelye. Nagy rendetlenségben szétdobálva minden szerszám. Itt dolgozott Gunnar, a kocsmának, a fiával együtt. A sarokban, az egyik gerendának nekitámasztva, állt a koporsó. Jennes bevitte a szobába, a merevült testet betették a koporsóba a gyerekkel együtt.

Már lilásan szürke színben úszott a szoba, az égő fahasáb sárga-vörös fénye táncolt ide-oda. Az egyik asszony meggyujtotta a halottakért égő mécsest.

Szótlanul, félősen álltak a koporsó körül, Jennes üres szemmel nézte a koporsót, az asszonyokat, szeretett volna hangosan sírni. Aale anyó! Anyóka! Kedves jó Aale anyó!

Várt, nem tudta magát rászánni az elmenésre. Lassan, nagyon lassan mult az idő. Mindenki arra várt, hogy a másik induljon. Az esti harangszó megváltást hirdetve zúgott bele a csendbe.

- Haza kell mennem! Vacsorát adni az embernek. Harangozás után vacsorázni akar mindjárt.

- Megyek én is. - Én is. - Én is. - Jössz te is, Jennes?

- Igen. - Megindul az ajtó felé, megtorpan.

Itt áll előtte... itt áll előtte... Anne!

- Anne!

- Érted jöttem...

- Értem jöttél? Megyek. Hogy találtál ide?

Már nem lát, nem hall semmit, nem néz a megriadt, meglepett arcokra, ő csak Annet látja, már nem fáradt, nagy, nyugodt boldogságot érez, elmegy a kunyhóba és beszélgetni fog Eiliffel és Anneval.

A halottas-kunyhó küszöbén ott állnak az asszonyok és sápadtan néznek Jennes után, aki megy az úton és beszél, beszél valakihez.

Az ajtó mellett a fűben alvó Peters felébred. Az álomtól zavarosan feltápászkodik. Az asszonyok, amikor közvetlen közelükben váratlan lépéseket hallanak, sikoltozva rohannak szét, ki merre lát...

Jennes ment az úton Anneval, mesélt, mesélt mindenféléről... Aale anyóról, anyjáról, Marieről és a csecsemőről... Anne csendesen hallgatta és mosolygott. Könnyű léptei nem tapostak le egyetlen fűszálat sem. Nézte Jennest, mosolygott és a kezeit összekulcsolta...

Már az utolsó házaknál jártak. Egyszerre csak megszólalt Helga éneke. A kertben ülhetett, énekelt. Jennesen borzongás szaladt végig. Elhallgatott. Az ének követte és minden lépéssel, amivel elhagyta Helgáék házát, erősebben zúgott, mindig harsogóbban és harsogóbban csapott le agyára.

Csillagtalan, sötét este várlak.
Csillagtalan sötét este a karomba zárlak,
A karomba zárlak, szerelmesen várlak,
Mért nem hagytad tegnap éjjel, hogy én veled háljak?

Jennes szeme rávillant Annera. Az nézte őt, mosolygott, kezeit összekulcsolva lépegetett könnyedén előre.

Jennes nem tudott tovább beszélni. «Csillagtalan sötét este várlak...» Hát nem hallgat el már soha Helga? Mindig újra és újra kezdi?

Már itt állnak a kunyhó ajtaja előtt. Jennes nyitja az ajtót, Anne belép, ő egy pillanatig tétovázik. «Mért nem hagytad tegnap éjjel, hogy én veled háljak...» Elég!

- Jó estét, Eilif bátyám, megérkeztünk.

- Jó, hogy jössz, fiam. Már jó ideje azon gondolkoztam, hogy beüzenek érted a faluba, de nem mertem Annet egyedül hagyni, úgy örülök, hogy itt vagy! Nézd, milyen szép figurát vágtam ma ki...

Jennes nem érti. Ránéz Annera, aki ott ül a guzsalynál, fon és mosolyog, mosolyog Jennesre...